Harminccadik fejezet - Rabság, szabadság

Sziasztok! 

Sajnálom, hogy ilyen későn jelentkezem, de benne vagyok a szóbeli bizottságban és ma meg holnap is este hatig vagyok az iskolában. Elég érdekes az idei felhozatal, de voltak nagyon ügyesek is! (úgy érzem, én így is bekerültem volna azért...xD)

A mai fejezethez nem fűzök hozzá semmit, maximum, hogy tovább bonyolítom a történetet, de ki is derülnek azért dolgok.

Azoknak egy nagy köszönömmel tartozok, akik szavaztak rám Kitti oldalán! (aki nem tette meg még megteheti! ;) )

Na jöjjön a fejezet, és köszönöm az előző fejezethez írt összes kommentet és tetsziket! :D

Úgy szárnyaltam, mint egy igazi madár, aki a szabadság tudatával és a repülés tehetségével jött a világra. A párkányról levetve magam ösztönösen terpesztettem ki a szárnyaimat, majd csaptam velük párat, és a farktollaim is úgy állítottam, hogy a hold felé tartsak. Az esti sötétben furcsán, viszont élesen láttam, a nagy ezüstös hold mindent bevilágított. Elrepültem az erdő felé, majd könnyen megfordulva elkezdtem visszarepülni a ház felé. Igaz a szabadság érzése kissé megrészegített, de tudtam, hogy Carolinera és Bonniera egy kisebb frászt hoztam. Ahogy látótávolságba került a ház, megláttam, hogy az erkélyemen toporognak mindketten, majd mikor megláttak megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szájukat. Hátrébb léptek én pedig eléjük szálltam. A meglepetésből, hogy visszatértem, még mindig nem ocsúdtak fel, így volt időm rá, hogy magamtól próbáljak meg visszaváltozni. A délutánt idéztem vissza, ahogy vizesen néztem magam a tükörben. Annyira próbáltam érezni a vizes hajamat a hátamon és a törölközőt magam körül, hogy szinte észre sem vettem mikor a testem újra változni kezdett, végül újra önmagamként álltam fel.

            Bonnie pár pillanatig bosszúsan nézett rám, aztán egyszer csak megenyhült az arca.

-         Született tehetség vagy. – mondta miközben hitetlenül rázta meg a fejét.

-         Azt hittem lezuhansz és meghalsz! Ilyet többé ne csinálj! – borult a nyakamba Caroline.

Nagy szemekkel néztem rá, nem tudtam hová tenni ezt a viselkedését, és kérdő arcomat látva azonnal meg is magyarázta. – Tudod, amióta átváltoztam sokkal erősebbek az érzelmeim. Igazából minden felerősödött, ezért ne haragudj, de most elengedlek, és inkább elmegyek egy tasakért a kocsiba.

Azzal ott sem volt, én pedig csak mosolyogtam ezen az új Carolineon. Mindig is bírtam, de mint ember, mint vámpír létében van olyan tulajdonsága, amit nehezen viselek, de hát senki sem lehet tökéletes.

            Bementünk a szobába és visszaültünk a helyünkre mintha semmi sem történt volna.

-         Elfáradtál, vagy akarod most azonnal gyakorolni a gondolatolvasást?

-         Most akarom! – vágtam rá. És tényleg nem éreztem magam fáradtabbnak, mint tíz perce.

-         Akkor kezdjük valami egyszerűbbel. Először is gondolok egy számra, és próbáld meg kiolvasni a fejemből. Én is rád fogok egy kicsit koncentrálni, hogy egyszerűbb legyen, aztán minden kitalált szám után nehezítünk rendben?

-         Nekem jó. – mosolyogtam rá.

-         Kezdheted. – mondta Bonnie szemét lehunyva.

Én is lehunytam a szemem, bár lehet logikusabb lett volna végig őt bámulni, de ma magától jött ez a mozdulat. Bonnie légzését tisztán hallottam, és megpróbáltam csak erre figyelve kiüríteni a fejem. Magamban elképzeltem Bonniet ahogy előttem ül, és képzeletben megpróbáltam egyre inkább közeledni felé. Egyre szorosabban hunytam le a szemem, de elkezdtem a fejemben nem csak látni, de érezni is őt. Aztán hirtelen, mint mikor elesel, átléptem egy határt és meghallottam Bonnie hangját, ahogy ismételget egy számot.

-         2317. – jelentettem ki szememet felnyitva.

-         Úgy van. – mosolygott vissza rám. – Most nehezítsünk egy kicsit. Ez alkalommal nem akarom majd egyértelműen, hogy halld a számot, csak egyszerűen gondolok rá, mint bármely más tudatlan ember.

-         Rendben.

Megint lehunyta a szemét és így tettem én is. Most megpróbáltam gyorsabb lenni. Erősen koncentráltam Bonniera, a légzésére, és hamarabb, mint az előbb megéreztem őt. Már csak még több erő kellett, hogy átlépjem azt a bizonyos vonalat. Több erőmbe tellett, de nem tartott tovább, mint az előbb, hogy meghalljam a számot.

-         73115. – mondtam ki hangosan.

-         Szép volt! Nem telt bele több idődbe.

-         Viszont több erő kellett hozzá.

-         Értem. Bírod még? A következőhöz valószínűleg még több erő kell majd. – bólintottam. – Akkor most a számra fogok koncentrálni, és arra, hogy ne tudd meg.

-         Oké.

Becsuktuk a szemünket és indult az újabb menet. Rátalálni a fejemben Bonniera már nagyon könnyű volt, viszont bármennyi erőt is fektettem be, a határ még mindig messzinek tűnt. Feldühített, hogy rohamosan fogyott az erőm, és már csak egy ostromra maradt erőm. Úgy rugaszkodtam neki, hogy szinte porrá zúztam azt a határfalat, ami Bonniet védte tőlem.

-         1597. – mondtam az ágyamon lihegve, hátradőlve.

-         Az, de ilyet nem próbálunk többet.

-         Miért?

-         Hát nézz rám. – felemeltem a fejem és ránéztem az arcára.

-         Vérzik az orrod!

-         Tudom. Túl erősen koncentráltam, de ahogy látom te sem vagy száz százalékon.

-         Hát nem. Határeset volt, hogy megtudom-e csinálni vagy sem.

-         Igen? Pedig a végén akkora erőt éreztem felőled, hogy még a fejembe is belenyilallt a fájdalom.

-         Az a düh volt.

-         Ez egy nem rossz ötlet.

-         Mi nem rossz ötlet? – tért vissza Caroline

-         Hát te hol voltál ennyi ideig? – támadta le Bonnie.

-         Vadásztam, nem kívántam a zacskósat így kerestem egy-két pockot. Na de mi a jó ötlet?

-         Ha a dühöddel fájdalmat tudsz okozni. Ha könnyen megtanulsz belépni mások fejébe, akkor bármilyen veszélyhelyzet esetén csak dühösnek kell lenned a támadódra, és az a fejét fogva fog elmenekülni.

-         Érdekes. – csak ennyit reagáltam, de tényleg jó ötletnek hangzott. Damonnak tetszeni fog.

-         Mint mikor te mini agyvérzéseket csinálsz nekünk? – kérdezte Caroline.

-         Kábé igen.

Kis ideig csendben szuszogtunk, de Caroline nem volt elfáradva, így neki kellett először megtörnie a csendet.

-         Vajon mi lehet a fiúkkal?

-         Milyen fiúkkal?

-         Hát Rickkel és Damonnal.

-         Azt hittem Damon egyedül ment.

-         Nem. Rick találta az infókat egy besúgója segítségével, és el is akarta kísérni Damont, mert ez a srác nem semmi, akit keresnek. Igazi profi. Végzett már mindenféle lénnyel, a boszorkányoktól kezdve a szellemeken át a vámpírokig. Sőt, azt hallottam, hogy üzletelt a sátánnal is, és csak azért nem halt meg, mert az öccsét megölték, és vele is beérte az ördög.

Remélem ez csak egy vicc. Damon komolyan egy ilyen veszélyes alak után ment? És ahogy sejtem egyedül akarta volna csinálni. Örülök, hogy Rick vele ment, de jól belegondolva ő csak egy ember… Velük kellett volna mennem. De hát, hogy gondoltam, hogy majd én végzek vele? Felnőtt férfi, valószínűleg nagydarab, vagy legalábbis erős, edzett és rettentő tapasztalt. Abban sem vagyok biztos, hogy az alakváltással meglephetném. Csak ne essen bajuk! Ha ők is meghalnak miattam, akkor azt már nem bírom ki. A szüleimet is csak ezért ölhették meg, mert engem kerestek. Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, ezért becsuktam és elfeküdtem az ágyamon.

            Megszólalt a telefonom, én pedig villámgyorsasággal kaptam fel az éjjeliszekrényről.

-         Igen?

-         Jó reggelt Rapunzel, remélem még a tornyodban vagy. – muszáj volt nevetnem.

-         Igen, itt van a két börtönőröm is.

-         Akkor jó. Gyakoroltatok?

-         Igen, és nagyon jól ment. Ott mi a helyzet? Merre vagytok?

-         Akkor már tudod, hogy Rick is velem van.

-         Igen.

-         Carolinenak nagy a szája.

-         És megtaláltátok már?

-         Van egy-két nyomunk. Az erdőben vagyunk nem messze a házatoktól, és nyomokat keresünk, és úgy vélem találtunk is valamit, amivel előrébb jutunk.

-         Mit?

-         Valaki a véres kezét a fába törölte. Szaga alapján két ember vére, szóval, ha ez egyik szagot megérzem valamerre és tudom követni, akkor rátalálhatunk, vagy legalább egy irányt ad, hogy merre menjünk.

-         Caroline mesélt nekem arról az emberről, akit kerestek… Szóval… áh, mindegy, a lényeg hogy éljétek túl.

-         Holnapra otthon leszek. – hallottam a hangján, hogy vigyorog közben. Letette.

Kinevet, mert aggódtam egy vámpírért. Na, szép, ezért kap, ha túléli.

/Damon/

Carolinera most az egyszer nem haragszom meg a nagy szája miatt. Mióta eljöttünk, most először éreztem honvágyat. Minél előbb haza akarok térni, bármilyen mulatságos is ez a vadászat a vadászra. Hazudtam Jennek, már nem a házuk melletti erdőben vagyunk. Tényleg voltunk ott és találtunk nyomokat is, de már követtük is azokat és egy motel parkolójában állunk éppen. Itt vannak az egyik szobában, és amint kiszállunk ki is szagolom melyikben. Rickre néztem, aki bólintva jelezte, hogy készen áll. Kiszálltunk a kocsiból és a csomagtartóhoz léptünk. Ő kivett magának két pisztolyt, az egyiket a nadrágjába tette, a másikat fogta a kezébe. A bokájára egy kést erősített, és eltett a zsebébe pár füst gránátot is. Én nem vittem magammal semmit a csomagtartóból, de a zsebembe lapult egy kevés ragasztószalag. Nem akartam őket azonnal megölni, kicsit jobb játszani az étellel fogyasztás előtt. Elindultunk az ajtók felé, és ahogy haladtunk a folyosón minden ajtónál szaglásztam egy kicsit. A vér szaga már nagyon enyhe volt, de azért még érezhető. A folyosón végig éreztem, de egyik ajtónál sem erősödött, így mentünk tovább. Az egyik ajtó előtt megtorpantam. A szag nem tartott tovább a folyosón, és egy-két csepp vér is volt a lábtörlőn.

-         Itt lesznek. – tátogtam Ricknek. – Háromra, egy, kettő, három! – azzal berúgtam az ajtót.

Két srác feküdt a szobában, én pedig rögtön a távolabbira vetettem magam, hogy Rick is gyorsan elkaphassa az elsőt. Akit én fogtam le a párnája alá akart nyúlni, de hátracsavartam a kezét. Egy nagyot vágtam a tarkójára, és ernyedten feküdt el az ágyon. Legurítottam a földre, hogy a párnája közelébe se legyen és Rickhez ugrottam, és az ő emberét is leütöttem.

-         Az ajtót. – mondtam, ő pedig már be is csukta és be is zárta a kulccsal, amennyire lehetett, egy már szétrúgott ajtót.

Kerestünk két széket és beleültettük őket, majd körbecsavartuk minden végtagjukat a szalaggal.

-         Keressük meg a fegyvereiket. – A párna alól az asztalra tettem egy Coltot, a másik ágyából pedig egy nagy kést. Az ágy alatt talált Rick egy táskát, amiben karótól kezdve késen át, gránátig minden volt.

-         Bingó!– mondta vigyorogva.

Két kendőt is találtam a ruháik között, és azokkal bekötöttem a szájukat. Nincs rá szükség, hogy ha magukhoz térnek nekiálljanak üvöltözni.

            Türelmetlen típus vagyok, így a fürdőben töltöttem két pohár vizet, amit az arcukba locsoltam. Azonnal feléledtek és mocorogni kezdtek, aztán mikor rájöttek, hogy meg vannak kötözve szabadulni próbáltak.

-         Én nem tenném. – mondtam a legfélelmetesebbnek szánt hangomon, és rájuk villantottam egy vigyort a kiengedett szemfogaimmal.

Dean nem ijedt meg, sőt közelebb hajolt, és megpróbált valamit kiabálni, de nem ment neki a kendő miatt, így csak a feje vörösödött és kidagadtak az erek a nyakán. A másik srác nyugton maradt, de a szemében láttam, hogy ha kiszabadulna, azonnal karót döfne belém.

-         Szép kis fogadtatás. Nem bántani jöttünk titeket. – kis szünet. – Vagyis de, de előbb beszélgethetnénk. Úgy gondolom, adni kell nektek egy esélyt, hátha tévedünk. Leveszem a kendőt rólad Winchester, de ha kiabálni kezdesz, megölöm a kis barátod. Megértetted? – bólintott. Levettem a kendőt és ő azonnal megszólalt.

-         Damon Salvatore, hát rád nem számítottam.

-         Érdekes. Honnan ismersz?

-         Ez a munkám, de te miért akarsz megölni?

-         Tudod, megöltétek egy nagyon jó barátnőm családját.

-         Kiét?

-         Jennifer Lloyd-Fox-ét. – kibukott belőlem egy morgás is a végén.

-         Tévedsz. Nem mi öltük meg.

-         Ne hazudj! Ott volt a véred ahol el voltak temetve, sőt a te módszereddel voltak elásva! Nem gondolod, hogy kicsit gyanús? Miért öltétek meg őket?

-         Mondom, hogy nem mi voltunk. – már hajoltam, hogy megharapjam, de megállított. – Tényleg mi temettük el, de nem mi öltük meg őket! Ránk akarta kenni!

-         Ki? – erre Dean elmosolyodott.

-         Katherine Pierce neve ismerős?

-         Ez elég gyenge hazugság.

-         Nem hazugság. Hallgasd meg Zac-et is!

-         Hát legyen. – levettem a kis Dawson gyerek kendőjét is, aki mély haraggal a hangjában szólalt meg.

-         Dean igazat mond. Katherine ölte meg a családom. Én őt kezdtem el üldözni, így kerültem Dean mellé. Követni kezdtük. Ide jött Atlantába, és felfedezte, hogy követjük. A Lloyd-Fox házba ment egy nap, de nem láttuk kijönni, sőt semmilyen mozgás nem látszódott bentről. Bementünk és ott volt a két ember megölve. Katherine nyomokat helyezett el, amik ránk mutatnak, így nem tehettünk mást, el kellett tűntetnünk őket. A temetési módszer pedig csak elővigyázatosság volt. A megölt lelkek gyakran visszatérnek.

-         Akkor azt is tudjátok, hogy most hol van ő?

-         Csak sejtjük, hogy a közelben. – vette vissza a szót Dean. – A közeli étteremben találkozott egy pasival, aztán vele távozott egy másik motelbe. Oda is követtük őket, de kivettek egy szobát három napra, így gondoltuk mi is alhatunk egyet.

-         Hogy nézett ki, akivel találkozott?

-         Magas, jóképű pasi, sötétbarna hajjal. Egy Audit vezetett. – válaszolt Zac.

Rickkel egymásra néztünk, és egyszerre nyílt a szánk.

-         Drew!