Harminckettedik fejezet – Védelem

Sziasztok! 

A későn fekvők és a korán kelők örülhetnek ma ennek a fejezethez! Nem is fűzök hozzá többet.. Pusz

A nap magasan járt az égen mikor felébredtem. Rég aludtam ilyen jót. Ahogy a hátamra fordultam és kinyújtózkodtam olyan hiányérzetem támadt. Bele telt pár másodpercbe, míg rájöttem, hogy mi hiányzott. Damon. Egy pillanatig felmerült bennem a gondolat, hogy ennyi volt, ennyire kellettem neki, de ahogy visszaemlékeztem a tegnap estére, minden szavára és minden mozdulatára, máris ostobaságnak tűnt ez az ötlet. De akkor mégis merre lehet? Felkaptam magamra egy bugyit, egy nadrágot meg egy toppot és elindultam bejárni a házat, hátha valahol rátalálok. Amikor viszont az étkezőbe értem nagyon meglepődtem. Ott ebédelt mindenki. Caroltól kezdve Masonig, itthon voltak mindnyájan, és nagy szemekkel néztek rám. Mason kezében még a kanál is megállt félúton, aztán leesett mit nézhetnek annyira. Itt állok, eléggé lenge öltözékben, kócosan, valószínűleg kipirultan… Erről ki mire következtethet? Megtörve a csendet, elmotyogtam egy jó reggeltet, majd sarkon fordultam. A szobámba belépve meglepett a kupleráj mérete. Minden felé a ruháim voltak, és a tegnap kámforrá vált alsóneműmet három darabban találtam meg a szoba legkülönbözőbb pontjain. Már a gondolatba belepirultam, ezért gyorsan összeszedtem a holmimat, külön kupacba gyűjtve a mosni valót, a tisztát és a szemetet. Nagyban dolgoztam, így észre sem vettem mikor valaki belépett a szobámba.

- Te jó ég! Itt meg mi történt? Bomba robbant? – a hang felé fordultam, és nagy meglepetésemre Mason állt a nyitott ajtóban.

Beinvitálás nélkül beljebb lépett és a ruha kupacra nézett, aminek a tetején, pechemre a szétszaggatott fehérneműim voltak. Kérdőn nézett rám, de mikor meglátta a kezemben a lepedőmet, amin az este nyomai árulkodtak, a szeme csak még nagyobbra nyílt.

-         Mégis ki… – ennyit tudott csak kinyögni, de ez a két szó elég volt hozzá, hogy megvilágosodjon. Szinte láttam a villanykörtét kigyúlni a feje felett.

Aztán a szemében valami furcsa fény villant, becsukta maga mögött az ajtót és közelebb lépett hozzám. Egy lépést jött előre, én egyet hátráltam. Megállt.

-         Félsz? – kérdezte csodálkozva, de megint előbb kérdezett, mint gondolkodott. Amint rájött, hogy miért félek tőle, összehúzta a szemöldökét. – Tőle nem féltél? – kérdezte gúnyosan.

Nem tudtam egy szót se kinyögni. Újra tett felém egy lépést, és pedig neki hátráltam az ágyamnak. Elmosolyodott.

-         Katherine nem fog örülni ennek a fejleménynek. Talán olyan dühös lesz, hogy fittyet hány a képességedre és megölt téged. Vagy még jobb! Damont használja majd fel, hogy azt tedd, amit ő akar.

Most engem öntött el a düh.

-         Ne merészeld! – de csak kinevetett.

-         Te csak egy gyenge lány vagy. Lehet, hogy ha gyakorolsz, bármilyen álltattá válhatsz, de az én erőmön nem teszel túl. – ekkor a szemei sárgává váltak, a pupillái pedig elkeskenyedtek. Felvettem egy ollót az egyik fiókból, hogy valami fegyver nálam is legyen, de ekkor újra meglepett. – Ugye tudod, hogy ma telihold van? – rám kacsintott, majd kiment a szobámból.

Az ágyra ültem és próbáltam lenyugodni. Amikor már úgy éreztem összefüggőek a gondolataim, a telefonom után nyúltam és Damon számát tárcsáztam. Szinte azonnal felvette.

-         Ennyire nem bírod nélkülem? – nevetett bele a telefonba, de mikor nem válaszoltam hangja megkomolyodott. – Baj van? Jen, válaszolj.

-         A szobádban leszek öt perc múlva. – azzal letettem a telefont. Nem akartam, hogy értem jöjjön, mert ha Mason igazat beszélt, még baja eshet.

Soha nem érzett magabiztossággal léptem az erkélyre, és egy pillanat alatt hollóvá váltam. Úgy repültem a Salvatore ház felé, mintha üldöznének. Remek kifejezés, üldöztek is. Nem most, de teliholdkor fognak. Damon ablakát könnyen megtaláltam, hisz jártam már a szobájában. A párkányra szálltam le, majd onnan a földre ugrottam és emberré változtam. Az adrenalin sokat segít, úgy néz ki. Damon ekkor lépett be az ajtón. A lábam, ami eddig szilárdnak érezte a talajt, most megadta magát, én pedig már csak egyre erősödő fülzúgást hallottam és minden elsötétült.

            Damon rázogatására és szólongatására tértem magamhoz. Az ágyában feküdtem, ő pedig mellettem ült és fölém hajolt.

-         Mi a pokol volt ez?

-         Nem tudom, biztos kifárasztottam magam, vagy fogalmam sincs.

-         Hogy jöttél ide?

-         Repültem.

-         Egyedül átváltoztál?

-         És vissza is! – mosolyodtam el.

-         Mi volt olyan fontos, hogy kockára tedd az testi épséged? – morogta rám mérgesen.

-         Nagy bajban vagyunk.

-         Miért is?

-         Mason benyitott a szobámba miközben pakoltam, és meglátta a ruhákat szanaszét meg a lepedőt a kezemben, és gyorsan levonta a következtetéseket.

-         A fenébe. Mit mondott?

-         Hát, hogy Katherine nem lesz boldog, és ezért vagy engem öl meg, vagy téged használ fel arra, hogy segítsek neki.

-         Még valami?

-         Említette, hogy erősebb, mint én, és hogy ma telihold lesz.

-         A k*rva életbe.

-         Mit csinálunk most?

-         Hát te nem mész haza, az biztos. Ma estére itt maradsz, a többit holnap kitaláljuk.

Aztán felállt és a telefonjához nyúlt.

-         Adódott egy kis probléma. – valamit válaszoltak, aztán megint Damon beszélt.

-         A vérfarkas megtudta, hogy tudunk róla, valószínűleg már szólt Katherinenek, tapadjatok rá, valószínűleg nemsokára elindul ide. – újra felelhettek valamit.

-         Most már biztos, hogy megölöm ezt a szemétláda Drewt. – morogta aztán letette a telefont.

Mi van? Drew? Hogy jön ő ide? Kivel beszélt Damon? Mi a fészkes fene, folyik itt?

-         Damon? – csupán ennyit kérdeztem. Ahogy rám nézett kicsit megenyhült.

-         Jobban tennéd, ha legközelebb több ruhát vennél fel. – ült le mellém az ágyra.

-         Ne tereld a témát. Mi volt ez? – nagyot sóhajtott, aztán elkezdett mesélni.

-         A szüleidet nem Dean Winchester ölte meg, hanem Katherine. Róla már hallottál. – bólintottam. – Megkerestük ezt a Deant és a haverját Zac-et és elbeszélgettünk velük. Végül abban maradtunk, hogy Katherine a közellenség, és segítenek elkapni őt. Most a két srác nem messze Atlantától figyelik Kathrinet, akihez idő közben hozzácsapódott a kis barátod Drew.

-         Az nem lehet. – ráztam a fejem.

-         De, sajnos lehet. Bár lehet, hogy csak meg van igézve, ezt nem tudhatjuk. Ma viszont Drew felmondott az FBI-nál és betért egy fegyverboltba. Valószínűleg Mason már szólt is nekik, és ide tartanak, de ma este, még csak a kutya miatt kell aggódnunk.

-         Miért kell tőle félnünk? Te könnyen megölöd nem?

-         Végülis igazad van, de elég hogy csak megkarcoljon a fogával és én meghalok.

Kellett egy perc, míg ezt megemésztettem. Egy apró harapás és Damon meghal.

-         Akkor menjünk el valahova messzire!

-         Nem jutnánk elég messze, és másokat kevernénk bajba. Ez engem nem érdekelne, de Stefant biztos. Ezen kívül nem vagyok gyáva, megvédem azt, ami az enyém. – belecsókolt a nyakamba, hogy ne tudjak mit válaszolni.

A nap a Salvatore házban nem volt unalmas. Damon mondani se kell, nem állt meg a nyakamnál, de túlfeszültek voltunk az események miatt, így csak feküdtünk és próbálta velem elfeledtetni a csókjaival a mai nap eseményeit. Sajnos így is hamar eljött az este.

            Damon elküldte Stefant és Elenát Bonniehoz, aki meg tudja őket talán védeni, így csak ketten maradtunk a hatalmas házban. Az ablakban álltam és néztem, ahogy felkel a hold. Hatalmas volt, gyönyörű és vészjósló. Nem kellet sokáig várni, míg meghallottunk az első vonyításokat. Damon egy adag füvet, ami farkasülőfű volt, adott a kezembe, és mikor megkérdeztem fegyvert miért nem kapok, azt mondta, hogy még megölnék valakit. Kedves.

            Az idő csak telt, de nem történt semmi. Már kezdtem azt hinni, hogy megnyugodhatunk, de ekkor fülsüketítő csörömpölést hallottam magamtól pár méterre. A kitört ablak előtt ott ált egy hatalmas szürke farkas. Damon azonnal elém ugrott, és rávetette magát, de az állat olyan könnyen vetette le a hátáról, mint egy tollpihét. Már elhittem, hogy erős. Damon felpattant és újra egymásnak estek, de nehéz volt úgy harcolnia, hogy a fogaitól távol maradjon. Amikor Damon a földre került és a farkas a mellkasára állva vicsorgott rá, gyorsan cselekedtem és a szájába dugtam a füvet, amit eddig szorongattam. A farkas vonyítva ugrott le a földre, és próbálta kikaparni a szájából a maró anyagot. Damon felállt és a farkas felé indult, de az se volt lassú, így Damonra ugorva hátralökte őt, egyenesen egy felborult asztal fa lábára, ami átszúrta az oldalát. A vérfarkas nem törődött velem, csak Damonra figyelt, és tudtam, ha nem teszek valamit, megöli őt egy harapással. Nem volt időm tervezni, vagy gondolkodni, csupán az ösztöneimre hallgattam. A farkast bámultam, és minden érzelmemet szabadjára engedve én is átváltoztam. Nem volt időm felfedezni a testem, de nem is volt rá szükségem. Mint az anya tigris úgy ugrottam rá Masonre, és haraptam ahol csak tudtam. Erős volt, de én is az voltam.  Én már nem féltem a fogaitól, ezt nem tudta ellenem felhasználni. Haraptuk egymást ahol értük, szürke bundája már vörösen csillogott. Egyszer csak felülkerekedett rajtam, a földbe nyomott és a torkomra harapott, én pedig nem tudom miért, de eljátszottam a halálom. Nem mozdultam, így elengedett és újra Damon felé lépett. Ennyi időre volt csak szükségem, a számba kaptam a földről egy adag szétszóródott füvet, és azzal ugrottam rá. Ahogy a tokába mélyesztettem a fogaim, a fű is a sebéhez ért, és olyan hangosan üvöltött, hogy megfájdult tőle a fülem, de nem engedtem el akárhogy is vergődött. Fogást váltottam, hogy még több helyen vérezzen, és hasson a maró növény. Még kétszer tudtam megharapni, amikor elszabadult és kiugrott az ablakon.

            Füleltem egy darabig, de mikor elhaltak a nyüszítések, és a léptek zajai, visszaalakultam emberré.

-         Damon!

Aggódva futottam hozzá. Elég színtelen volt, és az oldalát átdöfte az asztal egy törött lába. Nem volt más választásom, ki kellett húznom belőle, de mivel az asztal nagy volt, és Damon is rajta feküdt, nem tudtam mást csinálni, őt magát kell megemelnem, de tiltakozni kezdett.

-         Ne! Inkább hívd Stefant!

-         Addigra elvérzel. – levettem a kezét az enyémről és benyúltam a válla és a térde alá. A fejemben szóltam hozzá, a számat már nem akartam kinyitni, mert akkor elszállt volna minden összeszedett erőm. Könnyen bejutottam a fejébe. „Háromra! Egy, kettő, három!” Azzal ember feletti erővel felemeltem őt, de csak az asztal mellé tudtam ejteni, az ágyig esélytelen volt elcipelni.

Még én sem jutottam volna el odáig. Ekkor rontott be az ajtón Stefan, Carolinenal és Bonnieval.

-         Mi történt? – kérdezte Stefan.

-         Megsérült. – ennyit tudtam csak kinyögni.

-         Te jól vagy? – térdelt mellém Bonnie. Csak bólintani tudtam.

Stefan egy zacskó vérrel tért vissza, amit Damon szájába adagolt, aki készségesen nyelte le. Engem felkapott Caroline és Damon szobájába vitt lefektetni az ágyra. Egy pillanattal később besüppedt mellettem az ágy, Damont is mellém tették.

            Elaludtam, de nem sokat tudtam pihenni. Heves társalgások folytak a fejem felett, így kinyitottam a szemem. Az emberek nem körülöttem álltak, hanem Damon fölé tornyosultak aggódó arccal.

            Damon félmeztelenül feküdt mellettem, de az egyik karján egy hosszúkás seb éktelenkedett.

-         Mi történt itt? – néztem végig az arcokon, végül Stefan válaszolt.

-         Megharapta.