Harmincötödik fejezet - Az erdő mélyén

Sziasztok!

Na nagy mázlitok van, anyukám kollégája kölcsönadta mára a mobil netjét, szóval kissé körülményesen, de megkapjátok a mai friss fejezetet! 

Egyébként jelentem ma már nem romlott tovább az állapotom, és ez nagyon jó jel. :) Elég nagyok a fájdalmaim, és kellemetlen ez az egész betegség, ráadásul sok mellékhatása van a gyógyszernek, amik ki is jöttek rajtam sajnos. 

Egyébként a betegség ellenére sem maradtam le a fejezetek írásával, ma küldtem el Mykának javításra a 40.et! ;) :P És a kis érettségi tételekkel is haladok, bár nem tudom, hogy most végül is be tudok-e menni jövőhét szerdán vagy sem. :/ 

Na de nem húzom tovább az időt, és nagyon remélem, hogy 2 nap múlva is tudok netet szerezni, hogy feltehessem az új fejezetet...

Egyébként egy nagy köszivel tartozok Vikinek, Surenak és nicoleenak a sok segítségért! <3

Pussz és szurkoljatok nekem *.*! <3

/Jennifer/

            Szépet álmodtam. Nem voltam alakváltó, nem voltak vámpírok és vérfarkasok és a szüleimmel éltem. Végig tisztában voltam vele, hogy ez nem lehet valóság, hisz még egy bátyám is volt. El is gondolkodtam volna, hogy akartam-e valaha testvért, de nem jutottam el a válaszig, mivel egy hűvös kéz simogatására ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem, már lényegtelen volt az álom, csak a jól ismert kék szemeket bámultam. Felfogtam mit jelent, hogy láthatom.

-         Felébredtél.

-         Remek a megfigyelőképességed.

-         Hülye. – mondtam már nevetve, és szorosan magamhoz öleltem. – Azt hittem meghaltál.

-         Meg is haltam, úgy 150 éve.

-         Ha-ha-ha. Nem úgy értettem te is tudod.

-         Elmagyaráznád, hogy lehetek „életben”? – húzódott el tőlem.

-         Hát, csak akkor, ha megígéred, hogy senkinek nem árulod el.

-         De miért?

-         Zac és Dean talált rá a megoldásra, és csak ezzel a feltétellel árulták el nekem. Egyébként csak ígérd meg, ha megtudod mi az, remélem, te sem akarod majd elmondani másnak.

-         Legyen, megígérem.

-         Hát az a gyógymód, ha én farkasölő füvet eszem, és önként adok a véremből.

Damon elgondolkodott egy kicsit, majd végignézett rajtam, de valamit találhatott rajtam, amin összehúzta a szemét.

-         Ittam a véredből? – csak bólintottam rá. – Adtál a véredből? – kérdezte megint.

-         Meggyógyultál nem? – kérdésre kérdéssel válaszoltam.

-         Hol van a sebed?

Végig néztem én is az ágyon és magamon. Mindenhol volt vér az ágyban, csak én voltam tiszta, és egy karcolás sem látszódott rajtam.

-         Ez egy jó kérdés. Elaludtam a vérveszteségtől, mikor felébredtem a sebem nem volt sehol és a tied is begyógyult, majdnem teljesen. – néztem rá a karjára.

-         Fura, amióta meghaltam nem volt sebhelyem.

Kicsit elgondolkodhattunk mindketten, mert csak ültük csöndben, egymás mellett, aztán megint Damon törte meg a csendet.

-         És mi történt amíg…?

-         Semmi érdekes, mindenki kereste a gyógymódot.

-         Amint visszanyerem az erőm, megkeresem azt a bolhás kutyát és kitépem a szívét.

-         Az nem fog menni. – mondtam csendben.

-         Miért is? Amíg nincs telihold, én vagyok az erősebb. – háborodott fel, kissé.

-         Megelőztelek.

-         Tessék? – fordította maga felé az arcomat, hogy fürkésző tekintetével kiolvassa a választ a szememből.

Ki kellett próbálnom valamit. Ha tudunk képekben gondolkodni, és láthattam Damon emlékeit, amíg rosszul volt, akkor képesek lehetünk képekben is kommunikálni. Behunytam a szemem és erősen koncentráltam Damonra és a Masonnel kapcsolatos emlékemre. Nem tudtam sikerül-e, én láttam a képeket, de vajon Damon is?

-         Mi a…? – hallottam Damon döbbent hangját, tehát ő is látja.

Gyorsítva gondolkodtam, nem akartam még egyszer végigélni azt az estét.

Amikor vége volt az emléknek, megszakítottam a gondolataim áramát, pont az átváltozásom előtt. Végignézte a kínzást, a gyilkosságot és a takarítást. Én is, és észre sem vettem mikor kezdtek el a könnyeim potyogni, csak azt éreztem, hogy Damon felemeli a fejem és újra rám emeli a tekintetét. Alig láttam a szemeit a könnyfüggönyön keresztül, ami a szememet takarta.

            Most fogtam fel mindent. Egész Mistic Falls lényegét, a tetteimet és mindennek a következményét, és ez most egyszerre szakad a fejemre. Nem bírtam, zúgni kezdett a fülem és nem volt több önkontrollom, egy dolog irányított, az ösztönöm. Felugrottam az ágyról, és vámpírokat meghazudtoló sebességgel futottam le a lépcsőn, át az előszobán és ki az ajtón. Amint a friss levegőre érkeztem, még futás közben átváltoztam valamivé, és már négy lábon szaladtam az erdő sűrűje felé. Addig mentem, míg jártányi erőm nem maradt. Behúztam magam egy fa törzsének az üregébe, összegömbölyödtem és elaludtam.

            Madarak hangos csicsergésére ébredtem, és ahogy kinyitottam a szemem hirtelen nem is tudtam hol vagyok. Aztán bevillantak az emlékek, Damon szobája, a gyilkos este képei aztán a futás. Megint sírni lett volna kedvem. Kibújtam az üregből, még mindig egy állat alakjában és beleszagoltam a levegőbe. Tiszta volt, friss és nedves. Csak más állatokat éreztem, embert nem. Elindultam valamerre, de nem is érdekelt, hogy hová tartok.

            Mi lett belőlem? Ugyan úgy megöltem egy embert, ahogy az-az átkozott nő, Katherine megölte a szüleimet. Engem nem erre tanítottak, amióta Mistic Falls az otthonom folyamatosan megváltoztam és észre sem vettem. Nem arra gondolok, hogy alakváltó lettem vagy, hogy megismertem a vámpírokat, boszorkányokat és egyéb furcsaságokat, hanem az, hogy már nem viselkedek úgy, mint Jennifer Lloyd-Fox. Lehetek még valaha önmagam? Ki akarok egyáltalán lenni?

            Hát nem egy gyilkos, az biztos. Nem egy kegyetlen, önző, kőszívű öldöklő vadállat, én nem leszek olyan, mint Damon Salvatore. Elfogadom, hogy ő az ami, de nekem nem kell azzá válnom! Nem szabad olyannak lennem, mint ő, vagy a többi vámpír. Jennifer Lloyd-Fox akarok lenni, aki orvosnak készül, jól tanul, vannak barátai, kedves, megértő segítőkész. Mellesleg alakváltó, de ezzel nem él vissza. Leültem egy domb tetején, és rádöbbentem, hogyan is szerettem meg az erdőket. Amióta ideköltöztem nem kirándultam, nem sportoltam, nem csináltam semmit, amit a régi Jen naponta tett! Ezen változtatni kell, tudom, az emberek változnak, de nem akarok gyökerestül átalakulni valami egészen mássá. Egyszerűen csak Jen akarok lenni, de hogy találjam meg újra önmagam? Ezen gondolkozva ültem tovább a domb tetején, mikor a domb alján lévő ösvényen megmozdult valami.

            Odakaptam a tekintetem és valami olyat láttam, amiről azt hittem sosem fogok. Egy fekete róka állt a domb aljába és nézett fel rám. Ó, ha nálam lenne a fényképező gépem, az ilyen róka nagyon ritka, csak Észak-Amerika egyes erdeiben él, összesen talán 2000 példány.

Gyönyörű volt, és mozdulatlanul engem nézett. Beugrott a pillanat, amikor a fekete hollót láttam először, de gyorsan elhessegettem az emléket. Lassan felálltam és elindultam lefelé a lejtőn, talán nem ijesztem el. Lehet, hogy azért nem fut el, mert én is róka vagyok éppen? Ahogy leértem a domb aljába, alig pár méterre volt tőlem a fekete róka. Még mindig nem mozdult meg, így alaposan szemügyre vettem, és megállapítottam, hogy ugyan olyan magas és nagy körülbelül, mint én. Elindult felém a másik róka, aki szagáról ítélve hím volt, és meg sem állt addig, míg pár centire nem volt egymástól az orrunk. Ő is megszagolt engem, majd körbejártuk egymást. Köröztünk, és köröztünk, míg meg nem lepett minket egy harmadik állat. Ha ember lettem volna ebben a pillanatban, most az államat kéne keresnem, mivel a harmadik róka egy gyönyörű fehér róka volt. Úgy sétált és állt meg a fekete mellett, hogy biztosra vettem, ismerik egymást. Furcsa, pedig ez a két faj nem egymás közelében él, hogy kerültek egyáltalán ide? Ráadásul mindkettő hím, azok pedig nem szoktak egymással társulni, hacsak nem kölyök-szülő kapcsolat van közöttük. Egyszer csak hátat fordítottak nekem, és berohantak a bokrok közé. Utánuk akartam volna futni, de eszembe jutott, hogy hagytam ott mindenkit a Salvatore házban. Vissza kell mennem.

            Még egy percig hallgattam, ahogy a két róka léptei elhalnak a messzeségbe, aztán hátrafordulva én is hazaindultam.

/Damon/

            Ezt nem hiszem el. Ez a kis gyenge lány, hogy tudta ezt megtenni? Nem mintha sajnálnám, hogy Mason meghalt, vagy rosszul érezném magam a kínzása miatt, de be kell valljam, ha én kapom el még ennél is többet szenvedett volna. Ahogy felnéztem Jen arcára, és megláttam a gyűlő könnyeket a szemében, újra csak egy nagy bajban lévő kislányt láttam. Talán csak most fogta fel, hogy megölt valakit? Ha igen, akkor ne lennék most a helyében, emlékszem, hogy éreztem magam az után, hogy Stefan rákényszerített, hogy igyak egy emberből, akit sajnos a tapasztalatlanságom miatt meg is öltem. Ha Jen ugyanazt teszi, mint én a gyilkosság után, hogy kikapcsolja az érzelmeit, akkor belőle is egy kegyetlen ámokfutó lesz? Nem akarom, nekem az a Jen kell, akibe valljuk be beleszerettem, a hirtelen haragú, de megfontolt, furcsa, de nagyon éles eszű és látású lány. Valahogy vissza kell őt terelni a helyes útra, de hogyan?

            Ekkor szinte észre se vettem, olyan gyorsan ugrott fel Jen és szaladt ki a házból. Az ablakhoz rohantam, hogy lássam, merre megy, így láttam mikor futtában változott át egy vörös rókává és szaladt be a fák közé. Remek, így nem fogok tudni a nyomára bukkanni. Stefan ekkor ért fel az emeletre?

-         Mi történt? Te hogy vagy?

-         Én remekül. Jenbe pedig nem tudom mi ütött, lehet, hogy most fogta fel mi folyik körülötte. – még a vállamat is megrántottam, hogy elég nemtörődömnek tűnjek.

-         Látom újra a régi vagy. – húzta a száját Stefan, de nem tudta leplezni teljesen az elégedett mosolyát.

-         Jobb lenne, ha az állatkertet kezdenéd el megcsapolni esténként, nem lenne jó, ha Jenbe kóstolnál bele véletlen. – kacsintottam rá.

-         Nemrég ettem, egy darabig kibírom. De te nem vagy éhes?

-         Furcsamód nem. Tele vagyok. Sőt úgy érzem, kicsattanok az erősségtől.

Stefan csak megrázta a fejét és visszavonult a földszintre. Most, hogy kérdezte, tényleg úgy érzem, mintha ez az egész vérfarkas harapás meg sem történt volna. Erősebbnek érzem magam, mint valaha. De mitől?

-         Hát persze! – mondtam ki hangosan is. Jen vére! Alakváltó, így a vére erősebbé tesz minket, erősebbé a legöregebb vámpírnál is.

Ezt ki kell próbálnom. Kiugrottam az ablakon és az erdőbe vetettem magam. Gyorsabban szaladtam, mint eddig az biztos, és az érzékeim is még élesedtek. Ijesztően jól hallottam. Felugrottam az egyik fára, és csak egy kis elrugaszkodással is a lombkorona teteéig jutottam. Elképesztő. Leugrottam, majd az egyik fába ütöttem bele a kezem. Én meg se éreztem, de a fa lassan kettéhasadt és kidőlt.

-         Hoppá. – aztán elnevettem magam. És ez mind egy kis vér következménye.

Meg kell keresnem Jent, villant be az agyamba. Ki tudja, ki akarja még elkapni, nagyon hülye dolog volt, nem azonnal utána menni.

            Visszaszaladtam a ház elé, ahol átváltozott, és megpróbáltam követni az illatát. Szerencsére még állatalakban is van egy jellegzetes illata. Nem olyan gyorsan szaladva, mint az előbb követtem a nyomát.

/Jennifer/

            Már kezdett sötétedni, mikor megéreztem az emberek illatát, bár nagyon távolból, de legalább jó irányba jöttem. Újult erővel szaladtam tovább. Nem sok kellett hozzá, hogy elhagyjam a fát, aminek az odvában éjszakáztam. Tovább szedtem a lábaimat, de erősen kezdtem gondolkodni, hogy madárként gyorsabb lenne, aztán mégsem változtam át, olyan kényelmes így rókaként. Szinte természetesen érzem magam, mintha mindig is róka lettem volna. Hamarabb hallottam meg a léptek zaját, mint ahogy megláttam a felém közeledő embert. Megtorpantam, hogy ha kell, akkor gyorsan el tudjak bújni, de a felém tartó személy olyan gyors volt, hogy esélyem sem lett volna. Amikor meglátott megállt. Damon.

            Egy szempillantás alatt változtam vissza emberré.

-         Ilyet többé ne csinálj! – mordult rám Damon, miközben a legközelebbi fa törzsének nyomott. - Hülye ötlet egyedül mászkálnod az erdőben nem gondolod? – ezt már olyan közelről suttogta, hogy a lehelete az arcomat cirógatta.

Aztán választ nem is várva csókolt meg. Olyan erővel nyomott a fához, hogy féltem összeroppant, de amikor egy tiltakozó nyögést kiszuszakoltam magamból, egy kicsit lazított a szorításán. A csókot viszont nem hogy abba hagyta volna, inkább elmélyítette. Nem volt kedvem tiltakozni, de ha tartom magam az elhatározásomhoz, hogy a régi Jenny leszek, akkor most nem fogom magamat nekiadni az erdő közepén. Amikor le akartam állítani, és ki tudtam nyögni egy „ne”-t, akkor kihasználta az alkalmat, hogy kinyitottam a szám, és a nyelvét is átcsúsztatta az én számba.

            Ilyen csókot nem kaptam még, olyan váratlanul ért, és annyira jól esett, hogy megtört. Belenyögtem a csókba, és nem ellenkeztem még egyszer. Holnaptól leszek a régi Jen, döntöttem el, és én magam húztam közelebb Damont, amire ő azonnal kétszer hevesebben reagált. Felkapta a két lábam, és egy pillanat alatt a dereka köré fonta a lábaimat, majd egy mozdulat, egy anyag szakadást jelző hang, és már a csupasz hátam nyomódott csak a fának. Észre sem vettem mikor került le róla az inge, de ahogy megéreztem a kockás hasát a kezem alatt én sem tudtam már tétlenül csak tűrni a kényeztetését. Önállósítottam magam és én is az övcsatjához nyúltam, jelezve, hogy fogytán van a türelmem. Belenevezetett a csókba, majd villám gyorsan szabadított meg mindkettőnket, a felesleges ruhadaraboktól.

És íme pár kép a rókákról: