Ajándék Novella- Atlantai kaland

Sziasztok! Hát sajnálom, hogy csak ilyen későn, de sok dolgom volt. Remélem tetszeni fog nektek, és sok kommentet kapok majd! :D ;) Egyébként olyan 7 és fél oldal lett, 3886 szó, hogy pontos legyek. :P Jó olvasást!

u.i.: R.I.P.Kenu. :((     *becsüljetek meg minden napot, amit a barátaitokkal tölthettek. <3 :((

Nagyon örültem, hogy végre újra láthattam a barátnőim, akiket úgy itt hagytam egy szó nélkül, és úgy megkönnyebbültem, hogy nem haragudtak meg rám, az összes hülyeségem miatt. Ilyenek az igazi barátok, főleg, hogy mint kiderült az utánam érdeklődő idegeneknek sem árultak el.

-         Bocs lányok, ki kell mennem egy percre telefonálni. De hagyjatok a pizzából! – szóltam vissza az ajtóból.

Amint a hátsó kertbe vezető üres folyosóra értem, hívtam is Damont.

-         Haló? – az első csörgésre felvette.

-         Jen vagyok.

-         Jen, mi a baj? Mi történt?

-         Itt vannak a barátnőim és épp az előbb mesélték, hogy miután eltűntem innen, többen is kerestek.

-         Kik?

-         Nem tudják. Két pasi volt együtt, meg egy csaj egyedül és mindnyájukat az érdekelte, hogy engem hol találnak meg.

-         És elárulták nekik?

-         Nem, szerencsére nem. De a lánynak elárulták a telefonszámom.

-         Hogy nézett ki a lány?

-         Korunkbeli, hosszú barna hajú, csinos. Ennyit mondtak róla.

-         Rendben, maradj a házba, valószínűleg ott keresnének utoljára, de azért ha letettük vedd ki a telefonod akkumulátorát.

-         Minek?

-         Ki tudja, ki akar megtalálni, lehet, hogy le tudja nyomozni a telefonod, és tényleg ne menj sehova! 

-         Oké, azt hiszem megértettem.

-         Vigyázz magadra.

-         Igyekszem.

Azzal letettem a telefont, és ahogy Damon kérte, szét is szereltem, és a darabokkal a zsebemben visszamentem a nappaliba, ahol a lányok szerencsére hagytak még nekem pizzát. Épp el tudtam venni egy szeletet, mikor Kate félrevont a hangosan fecsegő Vickitől és Agathatól. Kihúzott egészen az előszobáig, és az emeletre vezető lépcsőig mentünk. Ellentmondást nem tűrve lenyomott az egyik lépcsőfokra, és leült ő is mellém, majd kérdőn kezdte bámulni, a minden bizonnyal döbbent arcom.

-         Mi van? – tettem fel hangosan is a fejemben járó kérdést.

-         Megváltoztál. De nem ez a lényeg. Miért mentél ki miután elmeséltük a kérdezősködést?

-         El kellett mondanom valakinek az új információt, mert fontos is lehet.

-         Egy rendőrnek?

-         Nem igazán… - válaszoltam úgy, mint akiből fogóval kell kiszedni minden mondatot.

-         Akkor? – türelmetlenkedett Kate, de mikor nem válaszoltam, csak minden bizonnyal kiült az arcomra a tipikus „nem tudom, erre mit mondjak” kifejezés. – Azt ne mond, hogy pasi van a dologban!? – hát, igen, ez Kate.

Kéréséhez híven meg sem szólaltam, bár nem is tudtam volna, így csak egy fél vállvonást kapott és egy olyan „igen-nem- talán” fejet. Ez viszont már épp elég volt neki.

-         Mesélj! Most azonnal! – a karomnál fogva felállított és beviharzott velem a szobámba. – Mondhatod, mindent tudni akarok!

-         Nincs igazán miről tudnod.

-         Ne már! Legalább azt mond meg, hogy néz ki! Szőke herceg, fehér lovon vagy milyen?

-         Közel sem. Inkább az a fajta sötét, rossz fiú, aki ha szembe jön veled az utcán, inkább átmész a túloldalra.

-         Komolyan? Mi történt köztetek?

-         Bonyolult, már azt hiszem az első napon összefutottam vele. Nem igazán megnyerő a modora, de tény s való, meggyőző. Aztán pedig nem tudom, sodrott az ár, aztán elkezdett bizonyítani, én pedig mára már megbízom benne, azt hiszem.

-         Hogy néz ki? Írd le, hogy el tudjam képzelni!

-         Hát fekete haja van, magas, nagyon sármos és jóképű, világoskék szemei vannak, erős, határozott és kétségtelenül vonzó és veszélyes.

-         Sosem hittem volna, hogy egyszer egy ilyen pasid lesz.

-         Nem a pasim! – jelentettem ki határozottan.

-         Megcsókolt?

-         Meg. – csúszott ki a számon, amire rá is csaptam, de későn.

-         MI? – kiáltott fel Kate. – Részleteket!

Na, ez-az, amit Kate sajna nem nagyon kaphat, maximum ködösítve.

-         A bál után elmentünk egy buliba, amit az erdőben rendeztek, és a fák között beszélgettünk a táncról, és egyszer csak már egy fának döntött háttal álltam, miközben ő csókolt.

-         És milyen volt?

A pirulás ritka vendég nálam, de most újra üdvözölhettem.

- Rövid, de jó.

- Rövid? Miért?

Nem árulhattam el az igazi okot, hogy azért, mert különben Damon rám vetette volna magát, hogy kiszívja a vérem, ezért kicsit ferdítettem az igazságon.

-         Sokat ittunk mindketten, és ha hosszabb lett volna, azt lehet, megbántuk volna.

-         És, azóta volt valami?

-         Nem igazán, sok volt a dolgunk, az indulás előtti percekben láttam csak, és akkor is csak pár mondatra volt időm.

-         És őt hívtad fel az előbb?

-         Igen.

-         És mit mondott?

-         Semmi érdekeset. – tereltem egy kicsit a témát.

-         De jó lenne látni! – gondolkodott el Kate.

-         Hát nincs rá sok esélyed. Ha most elindulna, se érne ide reggelig.

-         Kár. – szontyolodott el Kate – De majd küldj fényképet! Ígérd meg!

-         Rendben. – mosolyogtam rá.

Ha lesz ebből valami egyáltalán. Annyira zavaros az életem most, nem biztos, hogy hiányzik pont most egy férfi nekem. Ráadásul, az említett srác, egy közel 150 éves vámpír, én pedig ki tudja, mi vagyok.

           

/Damon/

            Miután letettük a telefont nem bírtam lenyugodni. Egyfolytában Jen járt a fejemben, és ez nem normális. Nagyon nem! Egyáltalán nem akarok újra beleszeretni valakibe, hogy aztán ugyan úgy érjen véget, mint Katherinenél. El kell tűnnöm innen, ez így nem fog működni sosem, mert nem akarom tovább nézni az együtt enyelgő Elenát és Stefant, és nem akarok Jenbe se belehabarodni. Most kell kiszállnom, ha még tudok. Gondoltam egyet, és már szaladtam is Atlantába, ahogy csak tudtam. Mindenhol a legkihaltabb helyeken mentem, hogy véletlenül se lássanak meg, de a sötét és a sebesség miatt, úgysem lett volna ideje senki embernek megnéznie magának. Itt hagyom ezt az egész cirkuszt, de Jennek még el kell mondanom, hogy ő mi is valójában, hisz megígértem neki. Egész hamar Atlantába értem, nem lehetett sokkal több hajnali kettőnél. De hol lehet Jen háza?

/eközben Jen/

            Miután Kate kifaggatott csatlakoztak hozzánk a lányok is, akik befalták az összes pizzát, és miután lefürdött mindenki, az ágyba bújva folytattuk tovább a beszélgetést egészen addig, míg mindenki el nem aludt. Kivéve engem, nekem nem jött a szememre álom. Nem tudtam maradéktalanul kizárni a fejemből azt, hogy a szüleim nélkül vagyok ebben a házban, ráadásul itt ölték meg őket, a gyilkos pedig egyszer már bejutott, lehet, hogy menne neki másodszor is. Nagyon ugrottam az ágyban, mikor meghallottam, hogy valami megzörgette az ablakom. Odakaptam a fejem, de nem láttam semmit. Feszült idegekkel hallgatóztam tovább, mikor újra hallottam a zajt. Kavics. Valaki kaviccsal dobálja az ablakom?

/Damon/

            Még a házat is könnyen megtaláltam, Drew kocsija szinte kiszúrta a szemem. Már csak a házba kéne bejutnom valahogy. De hogy? Nem hívtak még be sajnos, valahogy szólnom kell Jennek, de a telefonját szétszedettem vele. Remek, gratuláció Damon! Így hát jobb ötletet nem találván, egy kaviccsal elkezdtem dobálni az egyik ablakot, amin zöldes színű függöny volt. Szerencsére nem tévedtem, mert a függönyt elhúzva megláttam Jenny csodálkozó arcát. Kinyitotta az ablakot és kihajolt.

-         Damon?

-         Lehetek Rómeó is, ha gondolod, már úgyis meghaltam. – viccelődtem egy kicsit, úgysem élvezheti már sokáig a humorérzékem. – Persze, hogy én vagyok.

-         Mit csinálsz itt?

-         Engedj be és elmondom.

Becsukta az ablakot, én pedig a bejárati ajtóhoz sétáltam, miközben gondolatban a saját vállamat veregettem, és próbáltam felkészülni arra, hogy hogyan adjam be neki az alakváltós dolgot.

/Jennifer/

            Amikor visszabújtam a szobába, és az ajtó felé fordultam, majdnem sikítottam, úgy megijedtem. Kate ült az ágyamon, és várakozva nézett rám. Úgy éreztem magam, mint egy bűnös, akit épp rajta kaptak valamin.

-         Őőő.. – nyitottam szólásra a szám automatikusan, de nem nagyon tudtam mit mondani.

-         Damon? Ő a rosszfiúd?

-         Nem a fiúm, de igen, róla meséltem.

-         Azt mondtad nem érhet ide.

-         Nem is tudom, hogy csinálta. – vontam meg a vállam. Ez az igazság, bár azt hiszem a vámpírok elég gyorsak két lábon.

-         Várj, mindjárt visszajövök.

Nem hagytam időt a tiltakozásra, mert halkan, de gyorsan, a folyosóra szöktem, és leszaladtam a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfokokon már lassan lépkedtem, mert Drew nem messze aludt a nappaliban. Az ajtót kinyitva ott találtam Damont.

-         Gyere be. – suttogtam, és csendre intettem. Damon csak összehúzta a szemöldökét. – Drew. – tátogtam, miközben a nagyszoba felé mutattam. – Felveszek valamit, és beszéljünk máshol, maradj itt, sietek. – mondtam nagyon halkan és reméltem, hogy hallotta. Elvileg jó a hallása, vagy nem?

Damon bólintott és megállt a lépcső aljában. Visszaosontam a szobámba és előkaptam a szekrényemből egy sima farmert, egy converse cipőt, egy atlétát, rá egy pulcsit. El is feledkeztem Kate figyelő szemeiről, csak a torokköszörülésére kaptam fel a fejem. Odamásztam hozzá az ágyba, gyorsan egy rövid magyarázatra.

-         Valamit meg akar beszélni, de itt nem tudjuk, mert nem jönnek ki valami jól Drewval és nem kéne felkelteni.

-         Ezen meg sem lepődök. – mondta Kate.

-         Min? – értetlenkedtem.

-         Hogy nem jönnek ki egymással. – forgatta meg a szemét Kate. Majdnem elnevettem magam.

-         Sietek vissza, és ha esetleg Drew felébred és keres, akkor mond, hogy a fürdőbe vagyok valamiért. Felkapcsolva hagyom a villanyt, de bezárom az ajtót.

-         Oké, falazok egy feltétellel.

-         Mi lenne az?

-         Megnézhetem? – csillant fel Kate szeme. Halkan, de elnevettem magam.

-         A lépcső aljánál vár, nézz le, aztán visszajössz a szobába, oké?

-         Áll az alku.

Adta a kezét, amit megfogtam, és egy mozdulattal fel is húztam az ágyról. Kiléptünk a folyosóra, és elengedtem Kate kezét, hogy lemenjek a lépcsőn. Láttam Damon arcán a kérdést, hogy ki ez, és miért néz, de majd elmagyarázom, ha kijutottunk. Amikor leértem felnéztem Katre, aki kacsintott rám egyet, majd bement a szobámba. Damont magam mögött hagyva indultam el az ajtóhoz, és miután mindketten kiértünk, kérdőn néztem fel rá, hogy most mégis hogyan tovább. Ő pedig egy szót sem szólt, csak a kezemet megfogva, vezetni kezdett az utcákon.

            Sokáig sétáltunk, mikor elérkeztünk egy parkba. Nem egy tipikus zöld mezőre, hanem, mint kb. a Central Park, New Yorkban. Kicsit ijesztőnek tűnt, a gyér világítással, de nem féltem belépni. Régen sokat sétáltam itt nappal, sőt ez volt az egyik kedvenc helyem a tereplovaglások alkalmával. Damon egy padhoz vezetett, amire mindketten leültünk majd végül megszólalt.

-         Jen, azért jöttem, mert el kell mondjam, mi vagy.

Nem vártam ezt a fordulatot, de ez szinte mindennél jobban érdekelt, elfelejtettem minden mást, amire az elmúlt öt percben gondoltam.

-         Te vagy a mai világon élő, talán utolsó alakváltó.

-         Alakváltó?

-         Igen, bármilyen alakot fel tudsz venni, ha megtanulod kezelni az erőd. Lehetsz állat, vagy akár ember is. De egyedül ne kísérletezz! Bonnie sok mindet fog neked mesélni, keresd fel, amint visszaérsz Mistic Fallsba. Stefannal pedig megvitattuk, és úgy döntöttünk, a legbiztonságosabb az lesz, ha új telefont kapsz.

-         Hogy mi? – döbbentem meg.

-         Ne ellenkezz, már meg is kaptad. - Azzal a kezembe nyomott egy bordó, új típusú telefont. Egyszerű, nem túl feltűnő, de szép. Én is pont ilyet vettem volna magamnak.

-         Wow, szép. Öm, köszönöm. – mosolyogtam Damonra. Nem tudtam mit kéne mondjak, túl gyorsan jöttek az információk.

-         Ezen kívül, ez is a tied. – nyújtott valamit a markában, és automatikusan kitettem a kezem, hogy beletehesse, amit akart.

A markomba hulló tárgy fémből és műanyagból készült, ezt ránézés nélkül is éreztem, de csak akkor tudtam megmondani mi is az, mikor ránéztem.

- Egy kocsi kulcs? – nem akartam hinni a szememnek.

- Igen, nekem nincs rá igazán szükségem, csak a látszat kedvéért volt, de neked hasznos lehet. A garázsunkban megtalálod.

- Miért csinálsz úgy, mint aki igyekszik elvarrni a szálakat a búcsúzás előtt?

- Nem csinálok úgy. – rázta meg a fejét Damon, aztán egyszer csak felém hajolt, és megcsókolt.

Nem úgy, mint az erdőben, nem. Ez gyengéden és puhán indult, aztán egyre inkább elmélyült, aztán már magához is szorított mindkét kezével, és mikor már úgy éreztem, hogy ennél már nincs tovább, Damon el is szakadt tőlem. Egy perc néma pihenő után felálltunk, és elindultunk gondolom hazafelé. Akkor, abban a pillanatban meg nem tudtam volna mondani, hogy ki vagyok, hol vagyok, és mit csinálok. A házig vezető utat fel se fogtam, csak azt, amikor már Damon felfelé vezetett a lépcsőn, és az emeleten lévő egyik üres vendégszobába terelt. Még mindig csak félig voltam magamnál, de mikor meghallottam Damon hangját kitisztult a fejem.

-         Vigyázz magadra. – suttogta és egy puszit adott a fejemre.

Tudtam, tudtam, hogy búcsúzkodik, de miért? Nem engedhetem elmenni! De mire kinyitottam szemem, már nem láttam senki mást a szobában, csak a nyitott ablakban lengedező függönyt.

-         Ne, ne, ne, ne, ne… - suttogtam magam elé, de az utolsó „ne”-nek már volt ereje, és az ablakhoz szaladtam, hátha még láthatom merre tart. – Damon ne! – kiabáltam ki az ablakon hangosan, nem törődve, hogy meghall-e valaki.

Hiába meresztettem a szemem a sötét utcákra, nem láttam senkit. Könnybe lábadtak a szemeim, és elszállt minden erőm, csak lerogytam a földre az ablak alá, és a homlokomat a falnak támasztva csendben, magamban sírtam.

/Damon/

            Itt kell hagynom.

-         Vigyázz magadra. – suttogtam és egy apró csókot adtam a fejére. Az ablakhoz ugrottam, de kiugrani rajta már nem tudtam.

A rosszabbik felem azt mondta, nézzem meg, hogy mit tesz Jen ezután. Azt vártam, hogy beletörődik, talán ejt egy két könnycseppet, majd visszamegy aludni, de ő újfent meglepett. Ahogy magához tért, először úgy nézett ki, nem hiszi el, aztán pedig, ahogy nem látott a szobában, mivel jól elrejtőztem, az ablakhoz futott és utánam kezdett kiabálni. Várt egy ideig hátha előjövök, de nem tettem. Fájt látni, ahogy dühös és szomorú, de reméltem, hogy csak ennyi volt, beletörődik és feldolgozza, de nem ment el az ablaktól. Lecsúszott a fal mellett és halkan sírni kezdett. Annyira megtörtnek, és gyengének látszott, nem bírtam itt hagyni. Ha elmentem volna, nem láttam volna ezt, és abban a hitben éltem volna tovább, hogy majd elfelejti és kiheveri, nem volt ez igazán semmi, de ez nem lett volna más hülye önámításnál. Ezt már rég eltoltuk, mindketten. Talán már az első találkozásnál, amikor csak hollóként látott. Akkor még ki lehetett volna szállni, de azóta, minden egyes nappal vált ez egyre lehetetlenebbé. A parkban az a csók, az sem búcsúcsókra sikerült, inkább csak még jobban hozzákötöttem magam.

            Előbújtam a rejtekemből, és mögé guggoltam. Nem akartam megijeszteni, de inkább ijedjen meg, mint sírjon tovább, ezért hát óvatosan megfogtam a vállát és magam felé fordítottam őt. Nem ijedt meg, igazából szinte tudomást sem vett rólam, egészen addig, míg fel nem nyitotta a szemét és meg nem látott.

Ennél szebbet még nem láttam. Ahogy rám nézett, mintha a világ hetedik csodáját látná, a szemében pedig annyi öröm, megkönnyebbülés és szeretet volt, amennyit még sosem kaptam. Be kellett látnom, se Kathrine, sem Elena nem tudta volna elérni azt, amit most önként tettem meg. Jen álla alá nyúltam a kezemmel, és feljebb emeltem a fejét, majd a szemébe nézve, annyi őszinteséggel mondtam ki azt az egy szót, mintha tényleg eltörölhetné az elmúlt pár percet.

-         Bocsánat. – és innen kezdve csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. El akartam vele feledtetni mindent, jóvá akartam tenni – Ne haragudj, sajnálom. Soha többet nem teszek ilyet, megígérem, csak ne sírj. Kérlek, bocsáss meg! Én nem tudtam… - Jen a legjobb módszerrel fojtotta belém a szavakat.

Most ő csókolt meg engem, de úgy, ahogy nem hittem, hogy lehet. Egy érintésben átadta mindenét, a gondolatait, az érzéseit, a fájdalmát, az örömét és a ki nem mondott megbocsájtást, ami mindennél édesebbé tette a mozdulatait. Hagytam, hogy azt tegyen, amit csak akar. Megéreztem a kezeit a nyakamon, amik még közelebb próbáltak húzni, majd a nyakamról az egyik keze a hajamba túrt bele, a másik pedig az arcomat simította végig, le a torkomon keresztül a kulcscsontomig és vissza. A következő pillanatban újra a nyakamat fogta át hátulról, és abba kapaszkodva húzta fel magát térdelésbe, hogy még közelebb legyünk egymáshoz. Nem tudtam hagyni, hogy csak ő irányítson, az egyik kezemmel a hajába túrtam, a másik kezemmel pedig a hátát öleltem át, hogy előkészítsem a következő mozdulatot. Én is még jobban magamhoz húztam őt, miközben guggolásból leültem a földre, majd pedig hanyatt feküdtem a szőnyegen, Jent pedig magam fölé húztam.

            Nem tudom, mi járhatott a fejében, de egyelőre vagy nem fogta fel, hogy mit művelünk, vagy nem érdekelte, ugyanis a lábait széttéve ült a hasamon, miközben felém hajolt és tovább csókolt. Az agyam nagyjából kikapcsolt, mert nem kezdtem el gondolkodni a következményeken, csak cselekedtem, úgy ahogy éppen jólesett.

            A kezemet végigfuttattam az oldalán, majd visszafelé a hátán, hogy aztán újra a fejét magamhoz húzhassam. Éreztem, ahogy borzongás fut végig Jen testén, és bevillant, hogy mindjárt észhez tér, és itt hagy majd, de nem tette. Ez egy nagy lökést adott a folytatáshoz. A pulcsijához nyúltam és lehúztam rajta a cipzárt, hogy kibújtassam belőle. Nem ellenkezett, csak fölemelte a kezeit, amikkel támaszkodott, hogy levehessem róla a pulcsi ujjait. A csókot egy pillanatra sem szakítottuk meg. Aztán Jen kezdett magánakcióba, mikor elkezdett a földről felhúzni. Engedelmesen felültem, miközben ő az ölembe csúszott, és egy mozdulattal letolta a vállamról a bőrdzsekit, amit el is dobott a szoba másik felébe.

            Megőrjített, ahogy szorosan hozzám préselődött minden egyes testrésze, az pedig csak az egészet fokozta, ahogy fészkelődött az ölemben. Elkezdtem szűknek érezni a nadrágom. Még egy perc, és nem lesz visszaút, nem fogok tudni leállni. Szólni akartam, de Jen nem engedte, mert, ahogy szólásra nyitottam a szám, még jobban rátapadt, sőt a nyelvét is használni kezdte. Elindultunk a lejtőn. A térdétől kezdve lassan haladtam felfele a kezemmel, majd a csípőjétől visszaindultam, és megtettem még egy párszor ezt az utat, és mivel egy percig sem ellenkezett, a kezeimet a fenekére csúsztattam, majd kissé alányúlva megemeltem, és újra hanyattfeküdtem a földön. Jen egy aprót sóhajtott, és már felkészültem rá, hogy leállít majd, de nem tette. Helyette inkább még szorosabban ült rajtam, és szorította össze a derekam a lábaival. A fenekéről áthúztam a kezem a derekára, és a feje felé kezdtem el felgyűrni az atlétáját. Minden egyes szabaddá váló centit bejártam a kezemmel, míg le nem került róla a felső. Úgy érezhette, hogy megint rajta a sor, mert elkezdte fél kézzel kigombolni az ingem, ami egész gyorsan sikerült is neki, és mikor szétnyílt az ingem elkezdett játszani velem. A kezét a mellkasom minden egyes négyzetcentiméterén végighúzta, és őrjítő lassúsággal tért csak át a hasamra. Ott is sokáig elidőzött, ezért én közben kikapcsoltam a melltartóját. Sajnáltam, hogy nem láthatok belőle szinte semmit, de mondjuk érezni is épp elég volt, sőt sok is. Én is a hasát kezdtem el simogatni, és mikor elért a nadrágom széléhez, és ott kezdett el ingerelni, úgy döntöttem ő sem úszhatja meg, ezért a melle körüli részt kezdtem el simogatni, de az egyik legérzékenyebb részéhet nem értem. Egyszerre nyögtünk bele a csókba, és úgy döntöttem én adom meg magam először és a kezembe fogtam mindkét formás mellét, mire ő elvált a számtól, és egy nagyot sóhajtott. Egy kicsit elkezdett kitisztulni a fejem, és volt időm fordítani a helyzeten, így most ő került alám. Nem hagytam neki időt reagálni, mert elkezdtem a nyakát végigcsókolni, majd a kulcscsontját, a melleit, majd lassan a hasánál indultam el lefelé, mire ő beletúrt a hajamba, és megmarkolva azt, fölhúzott magához egy újabb csókra. Mikor a szánk újra összeért kiszabadította a kezeit, és az oldalamon végigvezetve az ujjait a nadrágomhoz ért, hogy kigombolja, majd lehúzza a sliccét. Ha akartam, se tudtam volna ellenkezni, ezért hagytam, hogy letolja rólam a farmerom. Amíg tudta, addig tolta a kezével, aztán ügyesen átvette a lábával, közben lerúgtam a cipőmet. Mikor lekerült rólam a nadrág, Jen már nyúlt is a sajátjához, de lefogtam a kezét. Az, az én feladatom, ezért újfent megszakítottam a csókot, hogy a hasán végigfuttassam a nyelvem, miközben kigomboltam a farmerját, és lehúztam róla.

            Most már tényleg nem sok volt hátra a lejtő aljáig, ezt jelezte, a még az alsónadrágomban lévő, növekvő vágyam is. Megszabadítottam magunkat a zavaró ruhadaraboktól, de nem akartam semmit sem elsietni, ezért először csak a kezemmel haladtam lejjebb a hasánál. Ahogy megérezte az ujjaim, kicsit összerándult, majd elengedte magát. Felhúzta a térdeit, és elkezdett mozogni alattam, amivel már tényleg elvette az eszem. Egyre csak többet és többet akartam adni, mert a hangok, amik elhagyták a száját, mindig felfokozták az izgalmam. Hangosabb és még többet eláruló szavakat akartam kicsikarni belőle, de egy idő után őnála is betelt a pohár. Olyan erővel ült föl, hogy azonnal maga alá taszított, és nem húzta tovább az időt. Lejjebb csúszott a hasamról egészen addig míg, meg nem érezte az vágyam bizonyítékát. De azért, ő sem siette el a dolgokat, először a kezével ért hozzám, ami olyan váratlan, és jó érzés volt, hogy az én torkomat is artikulátlan morgások hagyták el, és ezt akarhatta hallani, mert egyre biztosabb kézzel tartotta az irányítást. Felmerült bennem egy pillanatig, hogy fel fogunk ébreszteni valakit, de rögtön el is felejtettem ezt a lehetőséget, mikor Jen újra fölém hajolt és a csókjával egy időben ráült a férfiasságomra. Mindketten egyszerre nyögtünk bele egymás szájába. Nem bírtam nyugton maradni, így felültem, de Jent nem eresztettem az ölemből. A feneke alá nyúltam és mozgásra késztettem őt. Magától gyorsított és lassított, úgy ahogy neki és nekem is a legjobb volt. A vállamba kapaszkodott, és szorosan hozzám simult a felső testével. A fejét az enyém mellé tette, és minden egyes lélegzetvételét tökéletesen hallottam.

            Furcsa mód a vére illata sem zavart, pedig valamiért nagyon intenzíven éreztem. Megszűnt az időérzékem, semmi más nem létezett csak mi ketten. Ha itt állt volna Drew az ajtóban azt se vettem volna észre. Mikor Jen kezdett fáradni, a hátára döntöttem, és én kezdtem el mozogni. Nem zavart, mikor a körmével végigkarmolta a hátam, sőt, kedvet kaptam, hogy belékóstoljak, de tartottam magam, és nem tettem meg. Mikor egyre gyorsabban kezdte venni a levegőt, és egyre szorosabban fonta körém a lábait, tovább fokoztam az élvezeteket, addig, míg el nem jutottunk mindketten arra a pontra, amit már nem lehet jobbá tenni, és egy hangos morgás-sóhajtás-nyögés keretében, mindketten átléptük az örömszerzés felső határát.

            Sokáig nem mozdultunk, csak hallgattuk a szapora légzésünket, és Jen szívének dörömbölését. Mikor elkezdett feljönni a nap, mennem kellett. Kibontakoztam Jenny ölelő kezeiből, és elkezdtem felvenni a ruháimat. Mikor az ingemért nyúltam, megláttam Jen tekintetét, és nevetnem kellett. Azt hihette, hogy csak ennyi volt, és itt is hagyom örökre. Igaza van, ezt kéne tennem, de nem fogom megtenni. Most már erővel sem tudnának messze vinni tőle. Leültem mellé a földre, és az ölembe húztam, miközben egy rövid csókot adtam a szájára.

-         Nem megyek sehova, itt maradok a közelben.

-         Én azt hittem, hogy…

-         El kéne mennem, de nem, már nem tudnék. A parkban, az csak egy elkeseredett próbálkozás volt a lelépésre, de szerintem az első nap után képtelen lettem volna rá. De ugye tudod, hogy nagyon nagy bakot lőttél velem?

-         Tessék?

-         Egy öreg, és velejéig romlott vámpírt sikerült magadhoz kötnöd. Nem épp veszélytelen vállalkozás.

-         Nem mindegy már nekem? Egy veszély ide vagy oda? Amikor azt hittem, hogy elmentél, akkor ösztönösen reagáltam, nem gondolkodtam, és mindig azok a tetteink a legőszintébbek. Mondogattam magamnak, hogy nem kéne, és rossz ötlet, és hogy félnem kéne tőled, de sajnos a defektes agyam nem fogta fel.

-         Öltözz fel! – küldtem felé egy féloldalas vigyort. – különben az én agyam sem fogja majd fel, hogy reggel van, és fel fog kelni mindenki a házban.

Felvettem az ingem, a kabátom és a cipőm, aztán néztem, ahogy Jen is felöltözik. Miután rendet raktunk magunk után, még egy csókra magamhoz húztam Jent, aki úgy belesimult az ölelésembe, hogy alig bírtam elengedni.

-         Figyelni foglak. – kacsintottam rá, aztán kiugrottam az ablakon.

/Jen/

            Hittem neki, bár legszívesebben vele tartottam volna. Így legalább majd jól megsürgetem az utat hazafelé. Kiosontam a folyosóra, és halkan bementem a szobámba. Lekapcsoltam a fürdőszobában a villanyt, és gyorsan átöltöztem pizsamába. Megpróbáltam úgy bemászni az ágyamba, hogy ne keltsem fel Kate-et, de nem sikerült.

-         Jen, hol voltál eddig?

-         Hát, sétáltam.

-         Aha. – motyogta félálomba Kate, majd közelebb csúszott hozzám. Egy nagyot sóhajtott, majd újra megszólalt mellettem.

-         Jó illata van a barátodnak. – mosolygott rám, és a szemében láttam, hogy sejti, nem csak beszélgettünk.