Harmincnegyedik fejezet – Verseny az idővel II. – A megoldás

A tenyeremben heverő véres szívet néztem, mikor Caroline ugrott be az ablakon. Egy pillanatig döbbenten állt csak, majd mellém lépett.

- Rendben vagy?

- Azt hiszem igen. Megtennéd, hogy eltemeted őt valahol? Én addig eltűntetek itt minden nyomot.

- Persze. – eloldozta Mason kezeit, majd a vállára dobta, és kiugrott vele az ablakon.

            Megöltem egy vérfarkast. Egy embert. Egy rokonomat. Ez lennék én? Ezzé váltam? Nincs időm a bizonytalanon gondolkodni. Damonért tettem, és nem bántam meg, ennyi a lényeg. Képes volt a semmiért bántani engem, és valószínűleg megölni az embert, akit szeretek. Egy csepp gyászt nem érdemel, és egy darabka bűntudatod nem fog kapni tőlem, sőt, senki mástól sem.

            Az ágyról lehúztam a véres ágyneműt és egy szemetes zsákba tettem. Minden ruháját egy bőröndbe tettem. Mindent kipakoltam a fürdőszobájából is. Mire Caroline visszatért a szoba tiszta volt, csak egy zsák és egy bőrönd állt a szoba közepén.

-         Ezeket elégetjük, de nem most. Vidd el a Salvatore ház pincéjébe rendben?

-         Oké, de veled mi lesz?

-         Ott találkozunk, repülök. – kacsintottam rá, de egy kicsit füllentettem.

A szobámba sprinteltem és gyorsan összeszedtem minden holmimat. A megpakolt bőröndöket az ágy alá tettem, pont mikor elkezdett felkelni a nap. Már csak egy dolog volt hátra, egy levél írása.

            „ Drága Carol, Richard és Tyler.

Túl sok terhet raktam a nyakatokra úgy érzem. Hálás vagyok, amiért befogadtatok, és mindenben segítettetek nekem, de nem maradhatok tovább. Szeretnék a saját lábamra állni. Elköltözöm, de nyugalom, nem hagylak el titeket örökre. A város közelében veszek majd magamnak egy házat, és gyakran láttok majd, Tyler főleg az iskolában. Mason megkért, hogy írjam meg nektek, ő sem bír tovább egy helyben ülni, hiányzik neki a tenger és a napfény, ezért ő is elmegy, de mint most, majd máskor ismét visszatér. Még egyszer köszönök mindent, és ne aggódjatok értem.

            Szeretettel: Jennifer.”

A levéllel leszaladtam a konyhába, majd az ajtón kilépve gyorsan akartam átváltozni, de madár helyett valami más lettem. Kicsi, négylábú, szőrös, nagy farokkal. Mit ronthattam el? Mindegy, ez is jó lesz, majd szedni kezdtem a lábamat a Salvatore házhoz.

            A verandán újra magammá váltam, és azonnal felrohantam az emeletre. Damon rosszabbul nézett ki, mint mikor itt hagytam. Azonnal mellé ültem, és a többiekre néztem.

- Hogy van?

- Egyre rosszabbul. – felelte Elena.

- Hol voltál? – kérdezte Bonnie.

- Megbosszultam az estét.

- Hogy mit? – tátogott Elena és Bonnie is. Ezek szerint Caroline kivételesen tartotta a száját.

- Nincs több vérfarkas a városban.

- De mégis hogy? – lépett a szobába Stefan is.

- Felvettem Elena, vagyis Katherine alakját. Mason bevette, és egy óvatlan pillanatban füves oldatott kapott a szájába, majd olyan kötéllel kötöztem ki, amit előtte az oldatba áztattam.  A szájába egy újabb adag került, majd egy késsel körbevágtam a szívét és kitéptem a helyéről. – mindenki nagy szemekkel bámult rám, de nem szólalt meg senki.

            Nem törődtem velük többet, mikor Damon vergődni kezdett mellettem. Mindenki elhúzott a szobából, mikor fölé hajoltam, és a fejébe néztem. Már képeket látott, talán hallucinált. Villogtak az események, egyszer a jelenben volt, máskor visszatért 1864-be, de valószínűleg voltak emlékeken kívül képzelgései is.

            Egy telefoncsörgés szakított ki Damon fejéből. A mobilért ugrottam, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.

-         Halló?

-         Jennifer?

-         Igen.

-         Én Zac vagyok, Dean társa.

-         Mi történt?

-         Kathrine elindult Myitic Falls felé.

-         Ez várható volt.

-         De van még más is.

Ekkor belépett a szobába mindenki, aki a Salvatore házban tartózkodott, gondolom meghallották a csörgést.

-         Mégis mi?

-         Meg van az ellenszer.

-         Mi az?

-         Egyedül vagy?

-         Nem, de…

-         Akkor küldj ki mindenkit, akkor elmondom.

Stefanra néztem, aki már terelt is ki mindenkit a szobából.

-         Mondhatod, egyedül vagyok.

-         Egy vámpírnak sem szabad megtudni rajtatok kívül, hogy van ellenszer megértetted?

-         Meg.

-         Senkinek nem árulhatod el, hogy mitől lett jobban Damon. Ő tudni fogja, ezért ígértesd meg vele, hogy tartja a száját.

-         Rendben, de mondd már, könyörgöm!!

-         Az ellenszer te vagy. Vagyis a véred.

-         Hogy én?

-         De nem ilyen egyszerű. Farkasölő füvet kell enned, vagy az oldatát meginnod, majd saját elhatározásból kell adnod a véredből. Ha elvenni próbálják, úgy nem hat.

-         Akkor egyek füvet és adjam a vérem neki?

-         Pontosan. Hívj, ha történik valami.

-         Oké. És köszönöm, mindkettőtöknek!

Letettem a telefont, majd a fürdőszobába rohantam. A mosdó szélén, még volt abból a növényből. Feloldani nem volt idő, így csak a számba vettem, amennyire tudtam megrágtam majd lenyeltem. Alig akart lemenni a torkomon, így ittam rá egy kis vizet, ami levitte. Visszarohantam a szobába, és vártam egy percet, hogy eljusson a vérembe a növény hatóanyaga. Mivel Zac nem mondta, hogy sokat kell várni, így gondolom nem is lényeges, ezért az egy perc leteltével Damon fürdőszobájából hozott ollóval, egy vágást ejtettem a csuklómon, és a szájába erőltettem a kezem.  

            Egy pár riadt másodpercig Damon nem mozdult, azt hittem már ennyire sincs magánál, de egyszer csak szívni kezdte a véremet. Rossz érzés volt, fájt, de szükséges. Arra gondoltam végig, hogy én adom neki, önként, hogy meggyógyuljon. Amikor már kezdtem szédülni, elszámoltam ötig, csak aztán vettem el tőle a kezem.

            Erőtlenül nyúlt utánam, aztán a keze a takaróra esett. Ott ültem percekig, de nem történt semmi. Nem mertem a fejébe nézni, nem bírnám, ha nem látnék ott egy gondolatot sem. Nem vergődött és nem csinált semmit. Melléfeküdtem olyan szorosan, ahogy csak tudtam, átkaroltam, és minden erőmet nekiadtam. Alkonyodott, mikor kinyitottam a szemem, de Damon ugyan úgy feküdt, mint eddig. Végignéztem az arcán, a tökéletes testén, a kezein. A kezein? Hol van a seb? Felpattantam, és a kezembe vettem a karját, amin csak egy apró rózsaszín csík jelezte, hogy valaha volt ott egy sérülés. Hangosan kacagni kezdtem.

-         Stefan, Caroline, mindenki, gyertek fel! – kiáltottam, bár a vámpírok már a nevetésemet is meghallhatták.

-         Mi történt? – rontott be Stefan. Én pedig csak felmutattam Damon karját, mindenki megértette.

-         De mégis hogy?

-         Nem árulhatom el, sajnálom, de tényleg nem, viszont örülhetünk, rendbe fog jönni.

-         Mi ez a sok vér az ágyon? – kérdezte Rick.

-         Nem tudom, nem az enyém. – aztán rájöttem, hogy de, bár végignézve a karomon, rajtam sem volt seb. Rólam még a nyoma is hiányzott, viszont mitől tűnt el?

Mindenki vetett pár pillantást Damonra, aztán sutyorogva levonultak a nappaliba. Gondolom meg kell beszélni, hogy ez mégis hogy történt, de úgy sem fognak rájönni.

            Visszaültem Damon mellé az ágyra, és vidáman vártam, hogy kinyissa a szemét. A teste újra hűvös volt, már nem izzadt, és nem is vergődött, még a seb is eltűnt egy kis nyomot leszámítva. Nem bírtam ébren maradni. A falnak döntve a hátamat elaludtam.

           

/Damon, kicsit vissza az időben/

            Egy pillanat volt az egész, de életem talán legfájdalmasabb pillanata. Láttam megvillanni a farkas fogát, de nem voltam elég gyors, végigkaristolta az alkarom. Égető, maró, elviselhetetlen fájdalom indult el a sebből szinte azonnal. Mire a földre zuhantam már mindent betöltött a vörös köd, de azért még éreztem, hogy valami átszúrja az oldalam, és minden bizonnyal fa. Jenny! Mi lesz vele? Fel akartam kelni, de a legapróbb mozdulattól is lüktetni kezdett az oldalam. Résnyire tudtam csak nyitni a szemem, de amit így láttam, az is épp elég volt. A lábamtól fél méterre már két farkas marcangolta egymást. Jött volna még egy vérfarkas? De akkor miért egymással verekszenek? Aztán az egyik a földre szorította a másikat, aki minden bizonnyal megdöglött, majd felém indult. Mozdultam volna, de ahogy a másik farkas, aki eddig a földön feküdt, felugrott, felnyalt valamit a földről majd rávetette magát a másikra. Egy pillanatra láttam a szemét, és rájöttem, hogy nem egy újabb vérfarkas jelent meg. Jennifer volt a másik farkas, aki most épp Mason nyakába harapja bele a mérgező növényt. Egy pillanat alatt elsötétült minden, majd egy hangra ébredtem.

            Jen állt felettem és le akart emelni arról, amire estem, de nem fog elbírni túl nehéz vagyok neki. Kinyitottam a számat, és talán sikerült is kimondani, amire gondoltam, de nem törődött vele, alám nyúlt, aztán csak a fájdalmat éreztem. A földnek ütődött a hátam és megszűnt minden, csak a fájdalom maradt.

            A fájdalom, ami percről percre csak erősödött, égetett mindenhol. Majd már nem bírtam gondolkodni se nagyon, de egyszer úgy éreztem, mintha Jen itt lenne mellettem. El akartam neki mondani, hogy köszönök mindent, amit adott, de nagyon fáj, nem bírom tovább, inkább öljön meg. Aztán meggondoltam magam, arra gondoltam, hogy sajnálok mindent, maradjon velem. Aztán beugrott az idézet, amit azon az estén mondott nekem: „Amíg úton vagyok a pokolba, addig is élvezem az utam.” Nem kellett sokat várjak egy erőteljes válaszra, ami sokáig zengett a fejemben. „ Nem hagyom, hogy meghalj! Nem hagyhatsz el, úgyis utánad mennék! Megértettél? És ne köszönj semmit, búcsúzkodni meg pláne ne merészelj! Mindenki a megoldást keresi, és meg is találjuk! Megígérem.” Egy kis reménnyel töltöttek el a szavai, de attól még rettenetesen kínlódtam. „Már majdnem a tiéd vagyok, de még küzdened kell értem egy kicsit.” Ha tudnék most nevetni, megtenném. Már most az enyém, különben nem lenne itt és nem harcolt volna az este, de mi értelme volt, ha nem tudom élvezni, mert meghalok. De azért válaszoltam neki. „Harcolok.” És úgy is gondoltam.

            Küzdöttem, de mikor már a fejemben csak képek cikáztak irányíthatatlanul, és keveredett a múlt a jelennel és a képzeletemmel, már kezdtem beleőrülni. Ekkor viszont megéreztem a vér ismerős ízét a számban, de ez más volt. Ahogy csurgott le a torkomban enyhült a fájdalom. Az égető forróság is múlt, én pedig csak még többet akartam, és kaptam is. Ittam, ittam, míg végül már nem volt elviselhetetlen a fájdalom és a meleg. Eltűnt a vér forrása, pedig jól esett volna még több.

            Percről percre jobban éreztem magam, lassan újra a megszokottnak éreztem a testem, de uralni még nem tudtam. A fejem is kitisztult, nem gyötörtek többet a képek. Aztán idővel megéreztem az ágynemű anyagát a hátam alatt, a fejemet a párnán, és valamit mellettem. Ki akartam nyitni a szemem és meg akartam végre mozdulni. Erősen koncentráltam, és csak kicsivel próbálkoztam. Ha tényleg felgyógyultam valahogy egy vérfarkas harapásából, akkor nem fogok azonnal futkorászni bárhogy is akarnám. Így lassan kezdtem el mozogni. Először csak az ujjaimra találtam rá, aztán lassan a végtagjaimat is meg tudtam emelni. A szememen a sor, lassan nyitottam ki, és azonnal sikerült. A szobámban feküdtem és este volt, ez biztos. A fejemet is el kellett forgatnom, hogy jobban körül tudjak nézni, és ahogy balra néztem megláttam a békésen alvó Jennit mellettem. A keze a fejem felett pihent a párnán, a lába pedig az oldalamnak volt támasztva. Tudtam, hogy ő mentett meg. De hogyan?

            Nem tudom már melyik volt az a pillanat, amikor ilyen érzelgőssé váltam, de senki nem tudhatja meg, hogy megtörtént, maximum Jen, ha titokban tartja. Bár azt mondta, a gyilkolászós énem sem zavarja. Lassan felemeltem a kezem és végigsimítottam az arcán. Csak összerezzent, ezért folytattam, addig, míg ki nem nyitotta a szemét.