Harminchatodik fejezet – Összezavarodva

Sziasztok!

Hát valaki nagyon szeret titeket odafent! xD Eddig egy pillanatig nem volt net, de most van. (bár valószínűleg csak 1-2 percre, úgyhogy nagyon sietek) A következő fejezet is bizonytalan, függ a nettől és az időmtől nagyon sajnálom, de szerdától remélem minden helyre áll! Pussz és jó olvasást!

            Nem tudom mióta voltunk az erdőben, de egyre hangosabban mondogatta a fejemben a jobbik énem, hogy ideje lenne menni. Teljesen kimerültem az erdei kirándulásomtól, meg persze Damon is rásegített egy keveset, így mikor újra szabad lett a szám, ki is nyitottam.

-         Mennünk kéne.

-         Miért?

-         Elfáradtam. – adtam meg az egyszerű indokot.

-         Én nem. – rántotta meg a vállát, és folytatta volna, amit az előbb elkezdett, de tudtam, ha most nem állítom le, akkor sosem.

-         Ittál a véremből, ezért nem is fogsz elfáradni. – mutattam rá a legreálisabb magyarázatra.

Megtette a hatását, mert Damon elhúzódott tőlem és a szemembe nézett. Gyanakodva végigmért, hogy vajon igazat mondok-e, de a kimerültségen kívül mást nem láthatott rajtam.

-         Igazad van, holnap iskolába kell menned. – kacsintott rám.

Remek, ezt miért kellett felhoznia? Semmit nem tanultam az elmúlt napokban, túl sok minden történt. A történelmen kívül, minden órán pácban leszek, az biztos. Gondolkodás közben öltözködni kezdtünk, persze amíg én visszavettem, a még a múltkor Elenától kölcsönkapott nadrágom, addig Damon teljesen felöltözött. Ahogy felvettem a földről a pólót, amit viseltem, csak az egyik felét sikerült felemelnem, mivel ketté volt szakítva. Fölszedtem mindkét darabot, és Damon felé fordultam, a lehető legszigorúbb és haragosabb tekintetemmel. Damont viszont nem volt egyszerű meghatni, csak egy vállrándítást és egy értetlennek szánt tekintetet kaptam válaszul.

-         Mégis hogy menjek így be a házatokba?

Damon nagyot sóhajtva megadta magát és rám adta az ingét.

-         Tudtam én, hogy erre fáj a fogad. – nézett meg magán a ruhájában. – Nem is áll rosszul. – kacsintott rám.

-         Viselkedj! – szóltam szigorúan, de a szó végét még így is elnevettem.

Tényleg elfáradtam, ezért nem volt semmi kedvem se sétálni, se átváltozni és hazarepülni. Damon erre megint csak a szemeit forgatta és egy másodperc alatt felkapott. Már épp mondtam volna, hogy azért mégsem várom el, hogy a házig cipeljen, de belém szorult a levegő, ahogy futni kezdett velem. Tisztában voltam vele, hogy a vámpírok gyorsak és erősek, mégis meglepődtem. Épp magamhoz tértem mikor Damon megállt és letett a lépcsőre. Csak egy csodálkozó pillantásra volt időm, mert már nyitva is volt az orrom előtt az ajtó. Damon egy főhajtással és egy kézmozdulattal invitált be a házba. Belementem a kis játékába, így én is meghajoltam mikor beléptem és hozzátettem.

-         Köszönöm uram.

Stefan is pont ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen az előszobában. Kissé csodálkozva mért minket végig, amit nem is csodálok, mivel kissé koszos voltam, Damon pedig félmeztelen , mivel az ingét még mindig én viseltem. Még jó, hogy nem hagytam magam rábeszélni, hogy egy szál melltartóban jelenjek meg. Egy sokatmondó pillantást vetett Damonra, majd a nappaliba ment.

-         Elena az emeleten van, kérj tőle valami ruhát. Egyébként érezd magad otthon.

Bólintottam majd az emeletre indultam, de már menet közben megpróbáltam meghallani Stefan, vagy Damon gondolatait. Elenával nem futottam össze a folyosón, de úgy éreztem, ráér még ruhát szereznem. Damon szobájában lévő fürdőbe mentem, és ruháimat gyorsan ledobálva beálltam a zuhany alá. Kifújtam magam, és még jobban rákoncentráltam a gondolatolvasásra. Nemsokára meg is hallottam a fejemben Damon hangját.

Van egy fogadásom rá, mit akarhat a drága öcsikém.

-         Na, ki vele.

-         Mit csinálsz vele Damon?

-         Szerintem elég egyértelmű. – Remélem, nem lesz rá szükség, hogy felvilágosítást tartsak neki.

-         Nem arra gondolok. Teljesen tönkre fogod tenni. Nem fogod tudni megigézni, ha ráunsz, azt pedig nem fogjuk hagyni, hogy megöld.

-         Nem is terveztem.

-         Akkor mit terveztél?- ez egy remek kérdés.

-         Egyelőre semmit. – kivételesen még igaz is!

-         Azt látom. Damon gondolj már bele, ha így folytatjátok, akkor csak idő kérdése, hogy beléd essen, ha már nem tette meg eddig.

-         Remélem is, hogy belém esik.

-         Mire jó az neked? Hagynod kéne, hogy találjon magának valaki, aki viszont fogja szeretni. Nem várhatod el tőle, hogy téged szeressen, úgy, hogy te nem szereted viszont!

-         Nem ismersz még eléggé Stefan? Ne akarj megváltoztatni, esélyed sincs.

-         Persze, mikor is érdekelt téged más java.

-         Fején találtad a szöget.

Ennyi bőven elég is volt ebből a beszélgetésből. Damon azt akarja, hogy belészeressek, és csak ki akar használni, hogy aztán a végén, ki tudja, mi legyen velem. Ahogy Stefant hallottam, más lányoknak is ez volt a sorsa, megigézve elfelejtettek mindent, vagy meghaltak. Bíztató, de nem szabad elfelejtenem, hogy én erről nem tudhatok semmit, mert abból csak baj lenne. Úgy kell viselkednem, mint eddig, aztán ha elült a Kathrine veszély, akkor eltűnök, így lesz a legjobb.

            Nem, ez sem jó, hisz akkor én is csak kihasználok itt mindenkit, sőt elvárom, hogy megvédjenek, és az életüket kockáztassák értem. Ki kell találnom valamit. Elzártam a vizet, és egy törölközőt csavartam magamra. Most jut eszembe, kell kerítenem valami ruhát. Kinéztem a folyosóra, és nem láttam egy fiút se, ezért elindultam a szomszéd szoba felé, remélve, hogy ott találom Elenát. Bekopogtam, és szerencsére ő nyitott ajtót.

-         Jen! De jó! Aggódtunk érted. Gyere, adok valami ruhát.

-         Köszönöm, pont ezért jöttem. – Elena már pakolt is ki az ágyra mindenféle ruhát.

Miközben felvettem elfordult.

-         Kész vagyok.

-         Nagyon jó áll. – mosolygott rám.

-         Ö… a póló, amit kölcsönkértem sajnos nem élte túl a kirándulásomat, ne haragudj, majd kárpótollak érte.

-         Ugyan, ha tudnád mennyi ruhám veszett már oda miattuk. – az utolsó szót már csak tátogta, és lefelé bökött a fejével.

Megköszöntem még egyszer a segítségét, aztán visszaosontam az ideiglenes szobámba. Nem akartam zajt csapni, bár semmi okom nem volt rá, hogy ne tegyem. Az ágyra tettem a kölcsön holmikat és gyorsan bele is bújtam mindbe. Szerencsére jó volt a méret.

-         Azt hittem a saját ruháidat akarod majd felvenni. – hallottam meg egy hangot a hátam mögött.

-         Mióta vagy itt?

-         Elég régóta. – lépett hozzám közelebb, de én azonnal hátrébb léptem.

Damon sem hülye, rögtön feltűnt neki a viselkedésemben beállt változás, gyorsan kellett gondolkodnom, hogy valami hihető magyarázatot találjak. Nem kérdezett semmit, csak meglepődve méregetett, terelnem kellett a témát.

-         Hogy értetted, hogy a saját ruháimat? – kicsit meghökkent a váltáson, de azért hamar reagált.

-         Elmentem hozzátok, hogy átköltöztesselek, de már minden el volt pakolva, így csak a bőröndöket kellett felkapnom. Tessék. – tolta elém a két bőröndöt.

-         Köszönöm. – próbáltam hálásnak és nyugodtnak hangzani, és nagyjából sikerült is, mivel Damon arcán egy sunyi mosoly jelent meg. – Min vigyorogsz?

-         Azon gondolkodom, mivel hálálhatnád meg a fáradozásom.

-         Nem hiszem, hogy nagyon elfáradtál. Még mindig kering benned a vérem. Azt hiszem, kvittek vagyunk. – megrántottam a vállam, és a bőröndömhöz léptem.

Kikerestem a pizsamám, meg a fogkefém és bevonultam a fürdőszobába, faképnél hagyva Damont. Mikor végeztem és beléptem a szobába, azt üresen találtam. Lefeküdtem, hogy aludjak pár órát iskola előtt, de nem nagyon sikerült. Furcsa volt egyedül, ebben az idegen házban, idegen ágyban, és így végig csak forgolódtam. Mikor már elég világosnak tűnt a szoba, ránéztem az órára, hogy felkelhetek-e már. A két mutató pont összekötötte a hatost a tizenkettessel, tehát, akár fel is kelhetek, és kényelmesen el is készülhetek.

            Kipakoltam egy adag tiszta ruhát a bőröndből, és a fürdőszoba meglátogatása után fel is vettem mindet. Vajon hol lehet Damon? Amikor az óra hetet ütött, kiléptem a szobából, hogy a konyhába menjek enni valamit. Úgy mentem végig a folyosón, mint egy múzeumban, hisz az egész ház olyan régi, és tele van érdekességekkel. Az egyik falon például szinte biztos, hogy egy Monet képet láttam. Halkan jártam, de Stefannál nem halkabban, mert egyszer csak hátulról rám köszönt.

-         Jó reggelt.

-         Te jó ég! A frászt hoztad rám! Egyéként neked is.

-         Mi keltett fel ilyen hamar?

-         Egész este nem tudtam aludni, olyan idegen még az egész ház.

-         Sajnálom.

-         Nem a te hibád. Majd idővel jobb lesz. Damont nem láttad?

Erre már nem válaszolt, csak az ujjával intett csendre, majd elindult a nappali felé és a karomat fogva húzott engem is magával. A nappaliba érve rögtön feltűnt a kanapéról lelógó lábfej. Ezen elcsodálkoztam. Damon azért éjszakázott a kanapén, mert azt vette ki a viselkedésemtől, hogy megijedtem tőle? Ez nem vall rá, de most mégis, csak ez jutott eszembe, így kénytelen kelletlen kezdtem felé megenyhülni. Nem tudom, hogy mit kéne tennem, vagy éreznem. Helyesen akarok cselekedni, de ebben a helyzetben, amibe belekényszerültem, most nem látom azt az utat, amin haladnom kéne. Mintha bekötött szemmel rúgtak volna ki egy forgalmas utcára, és csak az érzékeimre hagyatkozva kéne választanom egy embert, akibe belekapaszkodva rátalálok a kiútra. Fogalmam sincs, kiben bízhatok, és már az igazság érzetem is megcsal. Damon pedig maga a megtestesült őrület, mégis ő volt az, akit a tömegben megragadtam, hogy vezessen ki engem. Vagy ő volt az, aki megfogta a kezem, felajánlva segítségét? Átverés lenne az elejétől minden, vagy csak a sors keze járt közben? Már megint olya kérdések, amikre nincs válasz, vagy ha van, akkor sem tudja senki.

            Stefan időközben egyedül hagyott, és a pincébe ment, de ezt csak akkor vettem észre, mikor már a lépcsőn jött felfelé. Egy kis tubus volt a kezében.

-         Ezt neked csináltuk az éjjel. – nyomott a kezembe egy krémes tubust.

-         Mi ez?

-         Egyszerű kézkrém, farkasölő fűvel feldobva. – kissé értetlen arcomat látva tovább magyarázta. – bekened vele a kezed minden nap párszor, és ha hozzáérsz egy vérfarkashoz, akkor a kezed megégeti őt. Akartam volna bele tenni vasfüvet is, de végül nem került bele, mert akkor minket is megégetnél, bármikor, mikor hozzánk érsz.

-         Igaz, köszönöm, használni fogom.

A beszélgetést már a konyhában fejeztük be, ahol Elena épp a reggelit csinálta.

-         Jó reggelt! – köszöntött vidáman. Bárcsak én is ilyen nyugodt, vidám és kipihent tudnék lenni.

-         Neked is. A ruháidat vissza is adom délután, mivel átkerültek ide a bőröndjeim.

-         Szuper. – mosolygott rám.

Ketten megreggeliztünk, mert Stefan az erdőbe szaladt elfogyasztani a saját adagját, ami minden bizonnyal nem sonkából és tojásból állt. Mikor visszaért összeszedte mindenki a holmiját, és elindultunk a suliba. Stefan vezetett, Elena ült elől, én pedig éppen, hogy elfértem a hátsó ülésen. Ez a kocsi kicsi volt, piros és régi, de nagyon szép, az biztos.

            Gyorsan beértünk a suliba, és pont a csengetéssel egy időben léptünk be a terembe. Történelemmel kezdtünk, így nem féltem feleléstől, vagy dolgozattól, hisz Rick tisztában van a helyzettel. Épp belevágtunk volna az új anyagba mikor valaki kopogott, majd kinyílt az ajtó. Rick odanézett, majd a fejével bólintva behívta az érkező idegent.

            A belépő srác magas volt, tipikus atléta. A haja rövid és barna, a szeme talán barna, de mindenféleképp sötét. Lehet, hogy valamennyi latin vér is folyik az ereiben. A léptei határozottak voltak, a tanári asztal mellé sétált és megállt szembe fordulva az osztállyal. Hallottam, hogy egy két lányt máris levett a lábáról. Igaz az én tekintetem sem szakadt még el tőle.

-   Emberek, had mutassam be az új osztálytársatokat, Gabriel Grayt.