Negyvenedik fejezet – Jason

Sziasztok.

Háh itt a fejezet, nem késtem vele! De most aztán szoros lesz a mai napi beosztásom, mivel a novella felénél tartok csak (ami egyébként kb 2 fejezet hosszú lesz), és meg kell írnom a következő fejezetet is, az új fejlécen is már ügyködöm, ráadásul ugye nem csak a gépezésből áll a világ így itthon takarítani kell, és persze tanulni is, mert kedden töri tz-t írok, és van egy kötelező olvasmányom holnapra. :/ Na, mindegy, majd nagyon igyekszem. xD A novellát nem tudom ma hozni, ne haragudjatok, de itt a fejezet, és holnapra igyekszem feltenni! :)

Pussz és jó olvasást!

Azonnal tudtam, hogy ő az a bizonyos Jason. Egy pillanatra összenézett Gabriellel, de mire elénk ért, már az én szemembe nézett.

-         Örülök, hogy megismerhetlek Jennifer.

-         Ezek szerint te vagy Jason.

-         Az csak egy név.

-         Akkor ki vagy te?

-         Menjünk be, és mindent elmesélek, de ha egyszer elkezdem a történetemet, akkor nem mehetsz el, míg be nem fejeztem. Így is benne vagy? – Már a nyitott ajtó előtt álltunk.

-         Most már kíváncsi vagyok.

Jason csak mosolygott és belépett a házba, én mentem utána, és Gabe zárta a sort. Hát belülről is legalább olyan szép volt a ház, mint kívülről. A nappaliba mentünk és meg sem várva az engedélyüket, leültem az egyetlen fotelba, hogy a fiúk csak velem szembe tudjanak elhelyezkedni. Jason szólalt meg először.

-         Ahogy hallottam Gabe képességeit már nagyjából ismered.

-         Igen.

-         És te alakváltó vagy, ha minden igaz.

-         Igen, és feltételezem te is az vagy. – ez szinte csak úgy beugrott az eszembe, hisz ha Gabe képességeket vesz át, akkor úgy tud alakot váltani, hogy találkozott már alakváltóval előttem. Persze bárhol összeszedhette ezt a képességet, de ahogy ránéztem Jasonre, egy alakváltót láttam benne. A kitágult szemei pedig megerősítették

-         Ezt honnan veszed?

-         Tipp volt, de úgy látom eltaláltam.

Erre Jason nem válaszolt, csak felállt és gyorsan átváltozott az erdőben már egyszer látott fehér rókává, majd pár másodperc múlva újra emberként állt előttem. Számítottam erre, főleg az után, hogy Gabe már bemutatkozott nekem fekete rókaként.

-         És azon nem gondolkodtál még, hogy miért pont róka? – sikerült olyat kérdeznie, ami eddig még csak eszembe sem jutott.

-         Nem. És miért?

-         Itt az ideje, hogy rendesen bemutatkozzak, az én nevem Jason Lloyd-Fox. – állt elém kinyújtott jobbjával, de annyira meglepett, hogy meg se tudtam mozdulni. Jason leült velem szembe az asztalra és mesélni kezdett.

-         1990 novemberében születtem, Atlantában. Az édesanyám Doris Lockwood, az apám pedig William Lloyd-Fox.

-         Lehetetlen. – ráztam meg a fejem. Arról tudnék, ha lenne egy bátyám. Ez valami rossz vicc lehet csak.

-         Hagy fejezzem be. Te 1993-ban születtél, ott voltam a kórházban aznap este, viszont nagyon féltékeny voltam, amiért veled többet foglalkoztak, mint velem. 4 éves voltam, mikor te kint játszottál a járókádban, a kertben, és egy vaddisznó tévedt a házunkhoz. Megijedtem, de te még jobban, és akkor előjött a képességem, átváltoztam egy fehér rókává. A vaddisznó szerencsére megijedt tőlem, és senkit nem bántott, de pont akkor változtam vissza, mikor a szüleink a kertbe értek a sírásod miatt, és végignézték az egészet. Ezek után apánk bevitt engem a minisztériumba, ahol az olyan embereket tartják fogva, mint én, te vagy Gabe. Ott nevelkedtem egészen 18 éves koromig, ekkor került hozzánk Gabriel, akivel hamar összebarátkoztunk és elhatároztunk, hogy megszökünk, ami Gabbel gyerekjáték volt. Azóta menekülünk. Persze nem feledkeztem meg rólad, de csak egy hónapja jutottam el Atlantába újra, és akkor az a hír fogadott, hogy a szüleinket megölték, te pedig elmenekültél. Azóta téged keresünk. Van kérdésed?

-         Ezek szerint van egy bátyám, aki szintén alakváltó?

-         Remekül összefoglaltad. – szólalt meg először Gabriel is. Egy nagy mosolyt is kaptam az elmés kérdésemre.

-         Megértem, ha nehéz elhinni, de nincs nagyon más választásod. Nincs igazi igazolványom, se születési anyakönyvi kivonatom, mert minden annál a minisztériumi különítménynél maradt, de megteszek bármit, hogy bebizonyítsam, igazat mondok.

-         Bármit?

-         Igen.

-         Akkor itt az ideje, hogy segítsetek nekünk.

-         Nektek?

-         Akkor az én mesém jön röviden. – A történetem nem lett rövid, még úgy sem, hogy csak a legfontosabb eseményeket és tulajdonságokat soroltam fel. Elég hiányosan hangzott a story a Damonféle szál nélkül, de ez van.

-         Ezek szerint ez a Katherine, ide tart?

-         Nagyon úgy tűnik, és minden segítségre szükségünk van.

-         Elmehetünk ezekhez a Salvatorekhoz?

-         Persze, de azért odaszólok.

Előkapartam a telefonom és tárcsáztam Damont. Egyet csörgött a telefon, és már fel is kapta.

-         Hol a jó büdös francban vagy? – ez olyan hangos volt, hogy Gabe és Jason is hallotta és felhúzott szemöldökkel várták a válaszom.

-         Valahol.

-         Ne szórakozz, áruld el most, hogy odamehessek, és kitekerjem a nyakad. Vagy jobb ötletem is van, úgy megkínozlak, hogy visszasírod a mai délutánt a fiú wc-ben. – már a gondolattól is vörösen lángolt a fejem, hát még hogy tudtam, hogy mind ezt Jason és Gabe is hallja.

-         Állj le Damon, különben te fogsz szenvedni, egyébként azért hívtalak, hogy szóljak, nemsokára ott leszünk nálatok.

-         Lesztek? Kivel vagy?

-         Nemsokára megtudod. Van tíz perced, hogy odacsődíts mindenkit, aki számít.

-         Azzal az új gyerekkel vagy? Hogy vett rá? Megölöm.

-         Leteszem és haza se megyek, ha nem nyugszol le. – hallottam, hogy nagyot sóhajt, csak aztán válaszolt.

-         Ezért még kapsz, de lenyugodtam. Rendben, tíz percen belül mindenki itt lesz, de ha te nem érsz ide, megkeresem bárkivel is voltál és… - persze lenyugodott. Le is csaptam a telefont, hogy ne tudja folytatni a prédikálását, bár érzem, ezért még tényleg kapni fogok később.

-         Ez érdekes volt, de ha tíz percünk van, akkor ideje indulni.

Kimentünk a már sötétedő erdőbe, és azt reméltem, hogy majd beülünk egy meleg kocsiba, de csalódnom kellett. A ház előtt összesen csak két motor állt. Nem volt kedvem még egyszer erre a kétkerekű izére felülni, és beleborzongtam, ha elképzeltem milyen hideg lesz a szél menet közben, de nem akartam nyafogós kis picsa lenni, ezért rendületlenül mentem a két srác után. Viszont nem kellett sok az újabb zavaromhoz, mivel nem voltam benne biztos, ki mögé kéne felülnöm. Szerencsére Gabe kitalálta a gondolataim, mert oda dobta nekem a már egyszer viselt bukósisakot és megütögette a maga mögötti ülést. Ezek szerint vele fogok utazni, de nem is baj, Jasont még nem tudom hova tenni.

            Pontosan tíz perc múlva a Salvatore ház előtt álltunk meg, bár nem is tudom, honnan tudtam, merre kell menni. Csak mondtam, hogy jobbra vagy balra, ha Gabe hátrafordult útbaigazításért, és láss csodát, nem tévedtünk el. Ahogy leszálltunk a motorokról, elindultunk a bejárat felé. Az elején még magabiztosak voltak a lépteim, de méterről méterre fogyott a bátorságom. Vajon mi lesz ebből? Az ajtóhoz léptem és kopogás nélkül lenyomtam a kilincset és beléptem a házba. Jason és Gabe rezzenéstelen arccal léptek be utánam a sötét előszobába. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó egy erős kéz ragadta meg a vállamat és a falhoz nyomott. Azonnal tudtam, hogy Damon az, és nem is próbáltam szabadulni.

-         Ugye tudod, hogy nagyon felbosszantottál? – suttogta bele a fülembe izzó dühvel a hangjában.

Nem tudtam válaszolni, mert hirtelen egy fehéren izzó kéz ragadta meg Damon karjait, aki az érintéstől felüvöltött és eleresztett. A félhomályban láttam, hogy Damon kezén szinte a csontig leégett a hús. Gabrielre néztem, akinek a keze még mindig izzott, majd Damonra, akinek az arcán a fájdalom helyét lassan átvette a düh. Azonnal kellett reagálnom valamit, mert egy pillanaton belül ezek itt egymásnak esnek.

-         Stefan! – kiáltottam egy nagyot, majd megfogtam Damon karját és elkezdtem felrángatni az emeletre. – Ti lent maradtok! – szóltam vissza Jasonnek és Gabrielnek.

Damon pár lépcsőfok után, már sokkal készségesebben jött utánam, a szobájának az ajtaját pedig már ő maga csukta be.

-         Mi a franc volt ez? – kérdezte fölém tornyosulva, de egy ujjal sem ért hozzám.

-         Az új srácnak, Gabrielnek képessége van. Minden különleges erőt magába szív, mint egy szivacs. Képes teleportálni, villámot szórni a kezéből, alakot váltani, repülni és még sok mindent.

-         Nagyon érdekes. – gondolkodott el még jobban.

-         Ha ez érdekes, akkor a következőn le fogsz döbbenni. – kíváncsian fordult felém. – Jason ugyan olyan alakváltó, mint én, ráadásul, ha igaz, amit mond, akkor ő a bátyám.

-         Hogy mi?

-         Jól hallottad, Jason Lloyd-Fox, a bátyám.

Damon fel-alá kezdett járkálni a szobában, majd az ajtóhoz lépett.

-         Beszélnék velük, jössz?

-         Rendesen fogsz viselkedni?

-         Mit kapok érte cserébe?

Erre már csak megforgattam a szemem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve becsaptam az ajtót, majd megfogtam a pólójánál fogva és most én nyomtam őt neki a falnak. Tudtam, hogy én nem tudnám úgy az őrületbe kergetni, mint ő engem, de egy dolgot megtehettem. A szemébe néztem, egy pillanat alatt bejutottam a fejébe, és ahogy csak tudtam, a gondolataimban felidéztem a visszatérése utáni éjszakát. Arra koncentráltam, hogy érezze magát úgy feltüzelve, mint én akkor, és csak reméltem, hogy a saját szemszögét is felidézi majd magától, hogy a két emlék, kétszeres erővel jöjjön vissza. Amikor Damon megpróbált elfojtani egy apró nyögést, tudtam, hogy elértem a célom, és a gondolatok áradatát nem megszakítva apró csókokkal haladtam fel a nyakán, végig az arcán és körbe a száján, de a megváltó csókot nem kaphatta meg túl hamar. Mikor az emlék legjobb részéhez értünk, és egyszerre éltük át azt a csodás pillanatot, akkor adtam meg neki kegyelemdöfésként a csókot, ami szenvedélyesebbre sikerült, mint ahogy én azt előre gondoltam.

Damon is gyorsabban szedte a levegőt, csak úgy, mint én.

-         Meggyőztél. – sóhajtotta.

De ahogy ezt kimondta, el is engedtem és ki is nyitottam az ajtót. Annyira jól játszottam a szerepet, hogy ez engem nem érintett úgy, mint őt, hogy Damon csak döbbent nagy szemekkel nézett rám.

-         Lazíts már! – kacsintottam rá, majd lefutottam a lépcsőn, de mire a nappalihoz értem, beért engem, és mielőtt a többiek megláttak volna visszarántott a sötét folyosóra.

-         Érdekes volt a te szemszögedből is átélni, és többet megtudtam ebből, mint azt te gondolnád. – nem igazán értettem mire céloz ezzel. – Tudod, most már sokkal tisztábban látom a gyenge pontjaidat, és egyértelmű, hogy mit tudok kiváltani belőled. Sőt talán, még ennél is többet elérhetek. – súgta bele a fülembe.

Majd átkarolta a derekam, és szorosan maga mellett tartva engem beléptünk a nappaliba, ahol ott ült az egész bagázs.

            Stefan és Caroline valószínűleg mindent hallott, de már hozzászoktak Damon viselkedéséhez, így csak egy mindentudó pillantást kaptam felőlük. Elena kedvesen mosolygott, mint mindig, Jeremy Bonniet figyelte, aki épp a könyvében keresett valamit, Rick az ablakon bámult ki, Tyler pedig teljesen összezavarodva figyelte az eseményeket az egyik kanapéról. Jason és Gabe, pedig halkan beszélgettek, miközben a könyvespolcokat tanulmányozták. Damon persze nem bírta ki, ha nem figyeltek rá, mikor belépett valahova, ezért rögtön magához ragadta a szót.

-         Na, had tudjam meg ki vagy, mielőtt megöllek. – mosolygott rá a felénk forduló Gabe-re és Jasonre.

De mivel nem ezt beszéltük meg, belevágtam a könyökömet Damon oldalába, amin kivétel nélkül mindenki nevetni kezdett.