Harminchetedik fejezet – Gabriel

Na. Szóval. Nem vagyok én gonosz, van net tehát itt a fejezet. Remélem nem kell több kiakadás hozzá, hogy írjatok pár szót, de remélem ez a fejezet olyanra sikerült, hogy úgyse bírjátok ki.

Na jó éjt, pussz nektek!

-         Kérlek, mesélj magadról egy keveset, pár mondatban. – folytatta Rick.

-         Rendben. – hangja határozott volt és erőteljes, nem ijedt meg a helyzettől, talán már sokszor váltott iskolát. – A nevem Gabriel Gray New York-ban születtem, és éltem 15 éves koromig, aztán a Texasi Odessába költöztünk, ott éltem mostanáig. A biológia és a tesi, a két kedvenc tantárgyam, a későbbiekben is szeretnék a természettudományokkal foglalkozni. Hobbim sok van, szinte mindegyik sportágat kipróbáltam már, háziállatom nincs, de később majd szeretnék.

-         Köszönjük. A középső padsor harmadik padjában még van egy hely, kérlek, mostantól oda ülj majd minden órán.

Gabriel bólintott és a helyére lépett. Egy padsorral jobbra és egy paddal előrébb ült, mint én, mivel az ablak melletti negyedik pad volt az enyém. Rick folytatta az órát, amibe a többség próbált becsatlakozni, a maradék pedig vagy nyitott szemmel aludt, vagy Gabrielt méregette, aki nem meglepő módon az órára figyelt. Első nap én is így viselkedtem.

            A történelemnek sajnos hamar vége lett, de legalább egy biológia következett, amin remélhetőleg szintén nem történhet semmi gond a felkészülésem hiánya miatt. Elena és Stefan elvonultak valamit sutyorogni, Bonnie pedig Jeremy-vel sétált. Caroline épp Mattel próbált beszélgetni, de nem sok sikerrel, mert meghallottam, ahogy Matt a titkairól kérdezi, és tudtam, hogy Caroline nem fog válaszolni, így Matt megint dühösen otthagyja majd. Szegény Car, nem lehet könnyű neki. Mivel mindenki elfoglaltnak tűnt, egyedül indultam útnak a biosz terem felé.

- Bocsánat! Szólalt meg valaki közvetlen mögöttem. Hátrafordultam és Gabriellel találtam magam szembe. – Nem tudod, merre van a labor?

- Attól függ, melyik laborra gondolsz.

- A következő órám biosz, és egy srác bejött az előbb a terembe és azt mondta, hogy ma a laborban lesz az óra és nem a teremben, mert kísérletezés lesz.

- Uh, jó hogy szóltál, én meg a terem előtt álldogálhattam volna, mint valami hülye.

- Nem vészes, akkor neked is bioszod lesz?

- Igen, és ha nincs más dolgod a szünetben, akkor megmutatom az utat a laborba.

- Mehetünk. – mosolygott rám.

Percről percre lehetett újabb következtetéseket levonni a szavaiból és a viselkedéséből. Jól neveltnek tűnik, és elég kedves, közvetlen. Valószínűleg könnyen barátkozik, mert úgy sétál mellettem a folyosón, mintha évek óta ismerősök lennénk. Meghallottam a fejemben Bonnie hangját.

„Vigyázz vele még nem ismerjük, próbálj a fejébe nézni, de csak óvatosan, mert ha megérzi a tolakodást, mint te a múltkor akkor könnyen lebukhatsz. Biosz után a szekrényednél várlak.”

„Értem, rendben.”

-         Egyébként megkérdezhetem a neved? – fordult felém Gabriel.

-         Oh, persze, bocsánat, el is felejtettem. – képzeletben kupán vágtam magam – Jennifer Lloyd-Fox. – nyújtottam felé a kezem, amit ő meg is rázott. – Egyébként inkább Jen, vagy Jenny. Téged hogy szoktak szólítani?

-         A tanárok Mr. Gray-nek, egyébként a barátaim Gabenek.

-         Nagyon ritka neved van. Miért ezt választották a szüleid?

-         Nem a szüleim választották. Nem tudja senki, kik a szüleim, mivel egy kórházi szobában találtak rám. A nővérek neveztek el Gabrielnek, mert csodának tartották a feltűnésemet, ugyanis a kamerák nem mutatták azt, hogyan kerültem a szobába.

-         Ez nagyon érdekes. És akkor hol nőttél fel?

-         Hamar örökbefogadott egy család. Monica és Noah Gray, tőlük kaptam a családnevem.

-         Értem. És velük költöztél ide?

-         Nem, sajnos ők egy balesetben meghaltak két éve, még New Yorkban.

-         És akkor most kivel élsz?

-         Egy nálam pár évvel idősebb barátom elvállalta, hogy papíron a gyámom legyen, de nem tart el, csak együtt lakunk, mint a lakótársak.

-         Nem tudtam, hogy ilyet is lehet csinálni.

Elgondolkodtam mindazon, amit Gabe mondott. Nagyon könnyen beszélt arról, hogy egy kórházba csöppent, ki tudja hogyan, és a nevelőszüleit tekinti valószínűleg az igazi szüleinek. Az ő haláluk említésekor megingott a hangja. Viszont az kicsit homályos, hogy hogyan is működik ez a gyámság dolog, és ha nem tartja el, akkor mégis miből él? Dolgozik valamit?

            Észre sem vettem, hogy a labor elé értünk, és már a tömeg is felgyülemlett az ajtó előtt, csak azt, mikor a tanár ajtót nyitott és betessékelt minket. Carolinera néztem, hogy lesz-e a párom a mai labormunkában, de csalódnom kellett, mivel ő teljes egészében a Matt hadműveletben tevékenykedett. A tanár úr közben megismerte Gabrielt. A párok már kezdtek lassan összeállni, és aki még egyedül volt, azt a tanár rendezte gyorsan párokba. Pechemre megkaptam társamul Tylert, akivel helyet is foglaltunk az egyik bunsen égő mellett. Stefan és Elena volt a csap túloldalán lévő égő mellett, Gabriel pedig egy Tom nevű sráccal ült le mögénk, mellettük pedig Caroline és Matt beszélgetett, folytatva azt, amit a szünetben elkezdtek. A kiosztott feladat nagyon egyszerű volt, így nem kellett nagyon odafigyelni, mégis úgy tettem, hátha Tylernek nem jut eszébe beszélgetni, de a taktikám nem vált be.

-         Mégis miért költöztél el?

-         Nem akartam senki terhére lenni.

-         Ez hülyeség, nem voltál teher. Hol laksz most?

-         Stefanéknál.

-         Tudtam, hogy van közted, meg a között a pöcs között valami. Akkor miatta mentél el?

-         Nem.

-         Nem vagy valami meggyőző. Jobban járnál, ha visszaköltöznél. Az a csávó egy őrült, látszik rajta, egy rossz pillanatát kifogod, és ki tudja, mit tesz veled.

-         Ne aggódj miattam Tyler, vigyázok magamra.

-         Persze, és mi van Masonnel?

-         Amint írtam, reggel, amikor vittem le a bőröndjeimet ő is vitte a saját cuccait és megkérdeztem, hogy hova megy. Akkor kért meg, hogy írjam le az ő elmenetelét is a levelembe. Ennyi.

-         Mason nem ment volna még el, akart nekem valami fontosat mondani. Azt mondta figyelmeztetnie kell engem valamire, és nem ment volna el úgy, hogy nem közli, még csak nem is hív fel! A telefonja kicsöng, de sosem válaszol.

-         Biztos csak sokat szörfözik, és kint hagyja a parton a telefonját.

-         Ne légy ostoba! De azt sem értem, hogy te miért hazudsz nekem folyamatosan.

-         Nem hazudok.

-         Ez sem igaz.

-         Jó, higgy, amit akarsz, csak fogd már be. De vigyázz nehogy megüsd a bokád, mikor vádolni kezdesz valakit.

A kísérletet közben befejeztük, és a tanár le is osztályozta a munkánkat. Vagyis az enyémet, mivel csak én dolgoztam, de mindegy, Tylernek sem árt egy ötös, legalább nem bukik majd meg. Az óra további részében, csak ültünk, én pedig szinte hallani véltem, ahogy Tyler fejében forognak a fogaskerekek. Erről eszembe jutott Gabe és amit Bonnie mondott. Csak óvatosan feltérképeztem a környezetemet először. Könnyen megéreztem a tömegben Tyler gondolatait, és egyszerű volt megkülönböztetni Stefant a többiektől. Ahogy körbenéztem senkin nem láttam annak a nyomait, hogy esetleg észrevették a leskelődésemet, így hát folytattam tovább. Caroline feje is hasonlóan más volt, mint Stefané. Sőt, igazából még Tyler is kicsit másabb volt, lehet, hogy a lappangó vérfarkas gén miatt. Viszont, amin meglepődtem, az Gabe feje volt. A gondolatai nem csengtek úgy, mint a vérfarkas genetikájú Tyleré, vagy a vámpír Stefané és Caroline-é, de még úgy sem, mint egy rendes emberé. Ő is valami más, szinte biztos. De mi? Ezek után, csak azon lepődtem meg jobban, mikor a fejében elhangzó szavakat is összeraktam.

„Mi a francért nem látom a gondolatait? Nem hiszem el, hisz Jasonnel annyit gyakoroltuk, és profin működött eddig. Mit rontok el? Mindenki más fejébe belelátok, csak az övébe nem. Mondjuk így is van elég információm, hisz sikerült szóba elegyedni vele, és ezt a vitát is nagyon érdekes volt végighallgatni, de azért néhány gondolatnak örülnék.”

Tudtam, hogy valami más, ő is tud gondolatot olvasni. De nem lehet boszorkány! Alakváltó lenne? De hát azt mondták, hogy az lehetetlen! És mindenki fejébe belelát, csak az enyémbe nem? Ki kell derítenem, mi folyik itt.

            Szerencsére hamar megszólalt a csengő, így Gabrielhez léptem gyorsan.

-         Beszélni szeretnék veled, gyere utánam.

Kicsit meglepődött, de elindult velem a zsúfolt folyosón. A hátsó kijárathoz vezettem, amin az udvarra lehet kijutni, és az iskola fala mellett végig menve beléptem a fák közé. Ahogy mindkettőnket elrejtettek a fák felé fordultam, összefont karokkal.

-         Mi vagy te? – csak ennyit kérdeztem.

-         Tessék? – próbálta tettetni a hülyét, de én sem voltam rest, folyamatosan olvastam a gondolatait. „Mivel buktam le? Mit csináljak? Hívom kéne Jasont.”

Be kell valljam, kicsit felhúzott és ideges is voltam, így kipróbáltam valamit, amit eddig csak Bonnie érzett. A fejébe sugároztam minden haragom, mire a fejét fogva felüvöltött és a földre guggolt.

-         Még egy esélyed van. Mi a franc vagy te?

-         Te mi vagy? – kérdezett vissza. „Nem bánthatom, mert Jason megölne, de jól felhúzott. Nem hittem volna, hogy ilyen erős. A francba, mit mondjak most?”

-         Az igazat. – válaszoltam. Ekkor döbbent rá, hogy egy kimondatlan kérdésére feleltem.

-         Olvasol a gondolataimban? – nézett rám nagy szemekkel.

-         Igen, és nem tudom ki ez a Jason, de mint azt a gondolataidból kivettem nem bánthatsz, szóval bátran kínozhatlak tovább, ha nem válaszolsz.

-         Rendben. De végig kell hallgatnod, és nem árulhatod el senkinek, amit megtudsz.

-         Sokat kérsz. Az információtól függ, hogy elmondom-e bárkinek is.

-         Mégis kinek mondanád el? – kicsit gúnyosnak hangzott ez. Nem válaszoltam rögtön, inkább rámosolyogtam, hogy összezavarjam.

-         Ha nincs kinek elmondanom, akkor miért volt benne a kikötéseidben?

-         Nem vagy egy egyszerű eset. – sóhajtott egy nagyot. – Hát legyen. Mutatok pár dolgot. Állj félre.

Nem tudom mit értett ez alatt, de arrébb léptem, ami egy helyes döntés volt, mivel Gabe kezéből villámok csapódtak bele az egyik fába. Aztán mire a fáról újra rá emeltem a tekintetem, már a föld fölött lebegett egy fél méterrel, majd pislogni sem volt időm, mikor a két keze izzani kezdett. Majd a földre ért újra a lába és olyan gyorsasággal futott egy kört, hogy csak a felszálló por jelezte, hogy valaki megmozdult. Nem kellett sok, hogy megint eltűnjön, hogy a hátam mögött tűnjön fel újra, egy gőzölgő bögre kávéval. Csak tátogtam és kapkodtam a fejem utána. Aztán sikerült úgy meglepnie, ahogy még senkinek, mivel egyik pillanatban még előttem állt, de egy másodperccel később már egy fekete róka ült a lábam előtt. A fekete róka, akivel az erdőben találkoztam. Nem bírtam állva maradni, egy fának dőlve lecsúsztam a földre, és még mindig a sokk hatása alatt kapkodtam a levegőt. Becsuktam egy pillanatra a szemem és mikor kinyitottam, már újra Gabe nézett velem szemben. Szóra nyitottam volna a számat, de ő szólalt meg előbb.

-         Még nem hallgattál végig. Szóval ez még csak egy két dolog volt, azok közül, amiket tudok. Az én képességem az, hogy mások képességét átveszem. Nem te vagy az egyetlen alakváltó, és nem te vagy ez egyetlen, akinek van egyáltalán bármilyen képessége. Van, aki tud teleportálni, vagy repülni, vagy gondolatot olvasni, az én képességem az, hogy mint egy szivacs, magamba szívok mindent, aminek a közelébe kerülök. Egyelőre ennyit mondhatok, mindjárt becsöngetnek és vissza kell mennünk, de kérlek, ne mond el ezt senkinek. Iskola után felteheted az összes kérdésed. Áll az alku?

-         Legyen. – bólintottam. Nincs más választásom, bánthatna, ha akarna, sőt könnyedén meg is ölhetne. Este majd talán okosabb leszek, és el tudom majd dönteni, hogy eláruljam-e a felfedezésem, vagy sem. Valószínűleg Gabe is így gondolkodik.

A felém nyújtott kezére néztem, aztán úgy döntöttem, adok egy esélyt ennek a srácnak és a magyarázatának, meg különben is, kíváncsi vagyok, így hát megfogtam a felajánlott jobbot, ami felhúzott a földről.