Harminckilencedik fejezet – Két keréken

 Sziasztok! Na kicsit későn, de itt az új fejezet. A következőkkel sem fogok csúszni nagyon remélem, de eléggé el vagyok maradva a sulival és az írással is a betegség miatt, szóval, ha egy nap nem kaptok véletlen friss fejezetet, amikor be van ígérve, akkor előre is bocsi, több oka lehet, és igyekszem pótolni. 

Az előző szavazásról annyit, hogy 10en nyomtatok arra, hogy szoktatok kommentet írni, szóval, örülnék ha meglenne a 10 hozzászólás minden fejezethez, sőőt, remélem a 19 "néha írok" szavazó közül is pár jelentkezne egyszer-egyszer. A 14 nemmel szavazótól pedig kérdem: miért nem? És remélem azért rászánják majd ők is magukat párszor! :)

A novellát igyekszem vasárnapra hozni, mert az ide érkező első hozzászólás lesz a 200.! :D

Addig is itt van az új fejezet, jó olvasást!

 

A lépcső első fokán ott ült Gabriel, aki minden bizonnyal figyelemmel kísért, a Damonnak ütközésemtől kezdve a mosdóból való csoportos kivonulásig mindent.

- Mire képes, hogy így sakkban tud tartani?

- Miért kéne, hogy felvilágosítsalak, ha én sem számolhatok be nekik rólad?

- Jogos, hagyjuk is, majd kiderítem magam.

Elindultunk a lépcsőn, hogy kissé megkésve, de azért bemenjünk a fizika órára. Nyúltam volna a kilincs után, de Gabe megfogta a kezem mielőtt hozzá érhettem volna a fémhez. Kérdően felnézem rá, mire ő közelebb hajolt és mélyen a szemembe nézett.

-         Ne mond el nekik, hogy ki vagyok, de azt mond meg annak a fekete hajú srácnak, hogy ha még egyszer kezet emel rád, nem éli túl azt a napot.

-         Mi? Nem bántott. - válaszoltam döbbenten, mire felemelte a kezem, amit még mindig fogott és a csuklómra nézett. Észre sem vettem, hogy Damon ujjainak a nyomai vörösen, szinte izzanak a fehér bőrömön.

Kiszabadítottam a karom Gabe kezéből, és a kilincset lenyomva beléptem az osztályterembe. Ma már túl sokszor fogtak le, még egy ilyen bárkitől és dühbe gurulok. A tanár csak intett, hogy üljünk le csendben, miközben megszakítás nélkül magyarázta tovább az órai anyagot. Előszedtem a felszerelésem, de nem nagyon írtam egész órán semmit. Feltűnik egy srác, aki nem csak, hogy alakváltó, de még egyéb képességeket is birtokol, Tyler vérfarkassá változik, mert dühbe gurulva megöli Jeremyt, miközben Damon a fiú WC falának nyomva próbál az őrületbe kergetni. Szép kis első nap! Mi jöhet még ezután? És ki lehet az a Jason, akivel Gabe ideköltözött?

            Kezd elegem lenni, hogy csak olyan kérdések jutnak eszembe, amikre nincs válasz. Legalábbis azonnal nincs, viszont később még bármi megtörténhet. Ki kell találnom, hogy szökhetek el egy kis időre, hogy beszéljek Gabriellel. De egyáltalán jó ötlet egyedül találkoznom vele? Most már mindegy, beleegyeztem, és én tartom magam az ígéreteimhez.

            A fizika óra után az összes diák, mint valami csürhe, elindult az ebédlő felé, én pedig csak hagytam, had sodorjon magával a tömeg.

/Damon/

            Remek, esküszöm, ha akartam se tudtam volna ennél szerencsétlenebb befejezést kitalálni. Amikor Bonnie felhívott, egy pillanatra beugrott, hogy mi van, ha Kath már ide is ért, és el is rabolta Jent, ezért villámgyorsan a sulihoz futottam, hogy valami nyomot találjak, de szerencsére még jobbra akadtam, magára Jenre. Ha már a kis boszorka ideráncigált, és gondoltam megleckéztetem a kisasszonyt. Az este úgy tűnt, mintha megijedt volna tőlem valamiért, így hát nem volt más választásom, rá kellett vezetnem, hogy ő is akar engem. Egy pillanat alatt előtte termettem, így sikerült meglepnem. Ahogy belém ütközött hanyatt is esett volna a lendülettől, így utána kaptam, nehogy elessen. Egy másodpercre megdermedt, aztán engem jócskán meglepve ellazult a kezemben. Ahogy felnézett rám nem láttam a szemében sem ijedtséget, sem döbbenetet. Már tudta, hogy én vagyok, mielőtt rám nézett volna.

- Bonnie hívott.

- Tessék? – nagyszerű, még nem szedte össze magát.

- Eltűntél a szünetben és rajtam keresett, de nem talált, így hát kíváncsi lettem, hová tűntél el.

- Itt vagyok.

- Mit nem mondasz? Jól vagy? – mintha valahol máshol járt volna.

- Mi? Ja, aha persze. – ott álltam vele szemben és valami más kötötte le a gondolatait? Ez rám nézve szégyen!

 A szemébe nézve beugrottak az első alkalmak, mikor farkasszemet néztünk, és úgy éreztem, első lépésnek nagyszerű lesz ezt ő benne is felidézni, így elmélyítettem a pillanatot, és Jen szinte azonnal követett. Csak hogy megzavart minket egy kiáltás.

- Jen! – a hang felé fordultam és megláttam egy fiút a lépcsőn, aki minket figyelt.

- Ki az a srác?

Ezek után Jen valamit próbált előlem eltitkolni, éreztem a hangjában, és meg is mondtam neki, mire megpróbált kiszabadulni a kezemből. Gondolkodás nélkül kaptam fel és vittem be a fiú mosdóba. Visszagondolva, jobb lett volna, ha hagyom elmenni akkor, de hát nem tettem. Az a pár perc mondjuk nem volt semmi, és nem kellett volna sok, hogy teljesen megtörjem, már megcsókolt volna a szabadulásáért cserébe, de elhatároztam, hogy ilyen egyszerűen nem menekül. Azt akartam, hogy könyörögjön, olvadjon el a kezemben, legyen magatehetetlen, és váljon az érintéseim rabjává, de mielőtt ezt elérhettem volna megzavart minket Tyler.

            Azt hittem könnyen lerendezem majd, de Jen az én ítélőképességeim kárára ment, így csak leütöttem Tylert, amitől bedühödött, és így a hirtelen segítségünkre siető Jeremyt ölte meg. Mázli, hogy rajta volt az a vacak gyűrű. Viszont újra lett egy vérfarkasunk, ami nem okozott örömet azt hiszem senkinek. A tények elmagyarázása után, amin már Stefan is részt vett, kiosztottuk a feladatokat, és egy fél mondattal ott is hagytam a társaságot. Legalábbis ők ezt hitték.

            Az iskolában maradtam, és szemmel tartottam Jent. Rögtön színre is lépett a gyanús srác a lépcsőről, és azon, amit hallottam végképp elcsodálkoztam. A srác tud valamit, amit megosztott Jennel, de ő nem mondhatja el nekünk, viszont a csávó sem tudja, hogy mik vagyunk mi. Nagyon érdekes, bár Jenre azért kicsit dühös lettem, hogy eltitkol előlünk valamit, de ezt ellensúlyozta a dolog, hogy nem árult el minket. Viszont a srác rettentően ellenszenves lett az első percben, és ezt azután csak tetézte, persze, majd ő kideríti, hogy én mi vagyok! Ha sikerül is neki, ő addig a pillanatig élt. Amikor a teremhez értek, és hozzáért Jenhez, kedvem lett volna azonnal tőből letépni a karját, de visszafogtam magam, mert nagyon érdekelt, mi lehet ilyen fontos, és hogy Jen mit reagál majd erre a gesztusra. Füleltem, és tisztán hallottam a fenyegetését, amit nekem szánt, és már nem csak a karját akartam letépni, hanem a fejét is. Felemelte Jen kezét, mikor ő tagadta, hogy bántottam volna, és megmutatta neki a fehér bőrén vöröslő nyomait a kezemnek. Viszont Jen a döbbent tátogás helyett, amit vártam, csak kitépte a kezét a srác markából, és belépett a terembe.

            Dögöljek meg, ha tudom, mit gondol ez a nő! Sosem azt reagálja, amit várok, minden egyes leélt percével meglep. Kicsit megijedtem, mikor közönyösen mesélte el Mason megölését, és azt hittem, egyik pillanatról a másikra olyan lesz, mint a kegyetlen Kathrine, aztán mégis felfogta, a cselekedetét és elmenekült, majd mikor rátaláltam újra a réginek tűnt. Most viszont egyszerre lett áruló és szövetséges, egyszerre gyűlöl és szeret? Melyik az igazi Jen?

/Jenny/

            Egyedül ettem meg az ebédem, ami egy almából állt, mivel senkit nem láttam az ebédlőben a barátaim közül. Még Gabe is eltűnt valahová, és az ebédszünet végére sem került elő. A nap további részét egyedül töltöttem, és fortyogtam magamba, hogy valami készül, és csak én nem tudom, hogy micsoda. Az órákon nagy mázlim volt, mert nem feleltettek, így nem kaptam egyest, de egyáltalán nem tudott volna most még egy intő sem érdekelni. Alig vártam az utolsó óráról való kicsöngetést, és ahogy meghallottam a vágyott hangot, azonnal fel is pattantam a helyemről és a parkolóba siettem, hátha meglátok valakit, aki hazavisz.

            Amit az autók között először megláttam, azon tényleg ledöbbentem. Gabriel állt két autó között egy motorral, és egyenesen engem nézett. Csak reméltem, hogy nem az következik, amire gondolok, de az imáim süket fülekre találtak, mikor Gabe meglóbálta felém az egyik kezében tartott bukósisakot. Kelletlenül oda léptem mellé, de eszem ágában sem volt felülni mögé.

-         Egy fuvart?

-         Nincs az a pénz!

-         Miért?

-         Nem bízom benned.

-         Kamu.

-         Tessék?

-         Jól hallottad. Bízol bennem, bár ezt sosem vallanád be. Egyébként meg félsz.

-         Félek? Mégis mitől?

-         Szerintem félsz a motorozástól.

Fején találta a szöget. Sosem ültem még motoron, és nem gondoltam, hogy egy biztonságos közlekedési eszköz, de a bizalommal ellentétben ez volt az a dolog, amit sosem vallottam volna be, hogy félek. Tagadnom kellett, és éreztem, ahogy kezd kicsúszni a kezemből az irányítás.

-         Tévedsz.

-         Igen? Akkor bizonyítsd be!

-         Nem kell neked bizonyítanom semmit se.

-         Aha. – nyújtotta felém az egyik bukósisakot. Először a sisakra néztem, majd az arcára, ami nem árult el mást csak magabiztosságot.

Hát legyen, egyszer élünk. Kikaptam a kezéből a bukósisakot, mire egy hatalmas vigyor terült szét az arcán.

-         Ne vigyorogj!

-         Tán nem tetszik?

Hát erre nem is tudtam mit válaszolni ezért megforgattam a szemem, és egy kérdéssel tereltem.

-         Hova fogsz vinni?

-         Meg akartad ismerni Jasont nem igaz?

-         Elviszel hozzá?

-         Találkoztam vele, ezért nem voltam az előző órákon, és azt mondta itt az ideje, hogy tisztán lásd a dolgokat, és úgy a legjobb, ha ő maga mondja el a történetedet.

-         Az én történetemet?

-         Nem mondhatok többet, majd Jasontől kérdezz!

Felült a motorra és megpaskolta maga mögött az ülést. Nagyot sóhajtva felvettem a sisakot és felszálltam erre az instabil szerkezetre. Egy ideig kerestem, hogy hol van ezen a kapaszkodó, vagy a biztonsági öv, de semmit nem találtam. Erre számíthatott is Gabriel, mert hátranyúlt mindkét kezével, hogy megfogja az én karom, és a derekára tegye azokat. Cseppet kényelmetlenül éreztem magam, de Gabe csak megvonta a vállát és a gázt adott. A lendület majdnem levitt a motorról, ezért közelebb csúsztam Gabrielhez, és szorosabban kapaszkodtam belé. El tudtam képzelni az arcát, ahogy vigyorog, ezért kicsit szorosabbra fogtam a karom, hogy megleckéztessem. Meg se nyikkant, de azért pár másodperc múlva lazítottam az ölelésen, mert nincs rá szükség, hogy elájuljon itt vezetés közben és mindketten meghaljunk.

            Nem kellett hozzá sok idő, hogy elhagyjuk Mistic Falls területét. Egy elhagyottnak tűnő úton mentünk az erdő mellett elég sokáig, majd egy hirtelen fordulattal bekanyarodtunk az erdőbe, egy kis földútra. Ha nem jártam volna annyit az erdőt, és nem ismertem volna a Salvatore házat, már megijedtem volna, de így meg sem kottyant nekem ez a környezet. Jóval rázósabb lett az utazás a le nem betonozott úton, és nagyon reméltem, hogy hamar megérkezünk a célhoz. Egy kicsit mintha egyre több fény jutna be a fák közé, és talán már ritkásabb is lett az erdő. Reméltem, ez azt jelenti, hogy a közelben laknak, és két percen belül ki is derült, hogy nem tévedek. Gabe lassított a motorral majd megállt egy nagyon szép ház előtt. A ház egy nagy tisztáson állt, körbe, egy hatalmas területen nem álltak fák, így a fény könnyen bejutott és egy kis fényes szigetet alkotott, az egyébként sötét erdőben. Hát, ha valaha házat veszek, az valami hasonló lesz. Lenyűgözött a látvány, így el is feledkeztem róla, hogy még mindig Gabrielt ölelem egy motoron. Magamhoz térve lekászálódtam a kétkerekű járműről, amin az első utazásom szerencsésen túléltem és levettem a bukósisakot, hogy jobban körül tudjak nézni. Gabe is követett, leszállt és elvette tőlem a sisakot, de nem indult meg a ház felé, csak állt mellettem.

            Valószínűleg figyelt minket valaki a házból, mert szinte azonnal nyílt is az ajtó, és kilépett a tornácra, majd határozott léptekkel elindult felénk, egy világosbarna hajú, kék szemű férfi.