Harmincharmadik fejezet – Verseny az idővel I. – A bosszú

Sziasztok!

Hát először is sajnálom, hogy nem hoztam ízelítőt, de jó mentségem van.. Szinte egész nap orvosoknál ültem. :( Pechem van a betegségekkel, mert 2 év alatt ez a második elég súlyos gondom. :/ Sajnos ez is nagyon fájdalmas, és lassan gyógyuló, de csak túlélem.

De ma van itt az ideje a dupla fejezetnek!! 0:00kor megkapjátok a 33. fejezetet és amint hazaérek a biosz óráimról, kb délben, megkapjátok a beígért 34. fejezetet is! ;) :D 

Remélem okozok majd meglepetéseket, és bátran írjatok kritikát! :P 

*Akinek gondja volt, van, lesz Damon és Jen személyiségével, azt megnyugtatom, hogy még mindketten sok változás előtt állnak!!! ;)
Íme a fejezet:

-         Nem, nem, nem… - hajtogattam egyre halkabban, végül csak magamban. Elena ült mellém.

-         Megtaláljuk az ellenszerét. – biztatott, de nem igazán tudtam neki hinni. Ha az elmúlt pár ezer évben nem találták meg, akkor most mi mégis hogyan tehetnénk?

-         Bonnie, te érdeklőd körbe a te ismerőseidnél, és nézd meg a varázskönyveidben, hátha találsz valamit, akár csak egy utalást is. Caroline te ügyelsz mindenkire, Damonra, Elenára, Jenre is megértetted? – utasította Stefan.

-         Persze. – bólintott rá Car. Stefan közben már telefonált.

-         Rick, Mason megharapta Damont, kérlek, nézd át Isobell holmiját, hátha találsz valamit az ellenszerről. – azzal le is tette. – Én felkeresek egy-két régi ismerőst. – és el is tűnt.

Nem tudok itt ülni egy helyben és várni, hogy megoldódjon minden. Ez kevés, Stefan, Bonnie, Rick… Túl kevesen vagyunk. Damon mobiljáért botorkáltam, és egy székre rogyva újra hívtam az utolsó számot. Egy férfi vette fel.

-         Halló? – szólt bele.

-         Üdv, én Jennifer Lloyd-Fox vagyok, kivel beszélek? – egy fél perc döbbent csönd után megkaptam a választ.

-         Dean Winchester vagyok.

-         Damon bajban van.

-         Miféle bajban?

-         Megharapta egy vérfarkas. Tudnál segíteni?

-         Hogy?

-         Azt mesélte Damon, hogy ti sok mindent ismertek, ami természetfeletti. Nem néznétek utána, hogy van-e valami gyógymód a farkas harapásra?

-         De persze, ennyit simán megtehetek. Jennifer én sajnálom, ami a szüleivel történt.

-         Tudom, és tudom, hogy Katherine tette.

-         De mi temettük el őket.

-         Köszönöm, hogy ennyit megtettek értük.

-         Nem haragszik ránk?

-         Nem, és tegeződjünk, ha kérhetem.

-         Oké, akkor nekiállunk keresni. Hívlak, ha van valami, vagy ha Kathy akcióba indul, egyelőre még Atlanta mellett vagyunk.

-         Rendben, köszönöm Dean. – letettem. Furcsa ez a Dean Winchester, de szimpatikus volt a hangja. Damon jó üzletet kötött, tán nagy hülyeség, de én már most megbízom ebben az idegenben.

Visszakúsztam az ágyhoz, és oldalra feküdve néztem Damont.

-         Caroline hoznál Jennek valamit inni? – kérdezte Elena.

-         Persze. – és Caroline ki is sétált a szobából.

-         Mond csak Jen, mi történt az este? – nézett most rám, én pedig elmeséltem neki a harcot.

-         Szereted? – csak ennyit kérdezett a végén.

-         Azt hiszem. – néztem le Damon már verejtékben úszó arcára.

Visszatért Caroline egy pohár vízzel, és két zacskó vérrel. A vizet nekem adta, az AB negatívat ő maga kezdte inni, a B pozitívat pedig Elenának adta, aki Damon szájába kezdte adagolni. Gyorsan felhajtottam a hűs folyadékot, és nagyon jól esett, nem is éreztem, hogy szomjas vagyok. Csak egy pillanatra fordultam el, hogy az éjjeli szekrényre tegyem a poharam, de ekkor valami lefröcskölte a karomat. Ahogy lenéztem, vércseppeket láttam a kezemen és az ágyneműn is, de még többet Damonon. Egy pillanat alatt megértettem, hogy az állapota rosszabbodik. Már nem tudja meginni a vért, mert a szervezete kilöki magából. Ha eddig segített valamit a benne lévő embervér, az lassan ki fog ürülni, és gyorsabban fog terjedni a fertőzés. A karján lévő seb, inkább volt széles vágás, mint karcolás.

            Elena félretette a vért és egy vizes rongyért ment, amit az én kezembe adott. Elkezdtem letörölni az arcáról a cseppeket, és csak fél szemmel láttam, hogy a két lány csendben kimegy a szobából. Letörölgettem az arcáról, a nyakáról és a mellkasáról minden csepp vért, s közben próbáltam hűteni őt, mert a máskor hűs teste, most forróbb volt, mint egy lázas emberé. Vajon mennyi ideje van még? Teltek az órák, Damon egyre melegebb és nyugtalanabb lett, percenként dobálta magát az ágyon. Néha motyogott valamit, de nem tudtam ki venni mit mond. Nagyon figyeltem rá, és közelebb hajtottam a fülem a szájához, hogy elcsípjek akár egyetlen értelmes szót. A következő vergődése közben, az egyik nyögése határozottan úgy hangozott, mintha azt mondaná „gondol”.

-         Hát persze! – kiáltottam fel hangosan, és csaptam a homlokomra. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy ez eddig nem jutott eszembe?

Nem kellett túl sok erő vagy koncentráció, hogy bejussak a fejébe. Mintha csak hazamennék. Furcsa egy gondolat. Viszont Damon gondolatai még esztelenebbek és összefüggéstelenebbek voltak. „Köszönöm, fáj, nem bírom tovább, ölj meg, sajnálom, maradj, köszönöm, pokol, élvezet…” Megértettem, köszön valamit, de hogy mit, azt nem tudom. Fáj a sebe és nem bírja tovább, inkább meg akar halni. Nem tudom, mit sajnál, de azt akarja, hogy maradjak vele, és a vége egyértelmű volt. Az elmúlt estén elhangzott szavaimat ismételte. Amíg úton vagyok a pokol felé, addig élvezem az utam. Egyszerre mosolyogtam, és törtek fel a könnyeim. Minden maradék erőmmel gondoltam a következőket, hátha merít belőlük némi tartalékot. „ Nem hagyom, hogy meghalj! Nem hagyhatsz el, úgyis utánad mennék! Megértettél? És ne köszönj semmit, búcsúzkodni meg pláne ne merészelj! Mindenki a megoldást keresi, és meg is találjuk! Megígérem.”

            Kinyitottam a szemem és az arcát kezdtem fürkészni, ami sokkal vörösebb volt, mint általában. Még egy gondolat. „ Már majdnem a tiéd vagyok, de még küzdened kell értem egy kicsit.” Nem vártam választ, azt mégis megérkezett. „Harcolok.” Aztán csak a hangos üvöltését hallottam, amit egy újabb vergődés közben adott ki magából. Gyerünk már, találja meg valaki a megoldást, bármi is legyen az! És rám nem jellemző módon imádkozni kezdtem, mindenhez, amit valaha történelem órán hallottam.

            A nap kezdett lemenni. Az én erőm egyre gyarapodott, Damoné pedig fogyott. A teste már szinte égetett, a sebe pedig már olyan széles volt, mint a karja. Elenáékkal jégkockákat hozattam, amik egy kicsit talán segítettek, mert Damon egy kicsit ritkábban kapott rohamokat. Így telt sok-sok óra. Ébren ültem mellette, törölgettem a homlokát, és cseréltem rajta a jeget. Néha belenéztem a fejébe, de nem találtam igazi gondolatokat. Egyre jobban aggódtam, és féltem. Amikor megszólalt a telefon, majd kiugrottunk a bőrünkből, de csak Stefan érdeklődött róla, hogy mi a helyzet. Még senki nem talált semmit.

            Egyszer megjelent Jeremy, aki bár nem volt jóban Damonnal, mégis felajánlotta, hogy neki adja a gyűrűjét, ha az segít, de megegyeztünk, hogy Damon már nem számít élőnek, így a gyűrű nem hozhatná vissza. Pedig milyen egyszerű lett volna. Később az én mobilom csörrent meg, amit azt hittem, hogy el se hoztam.

-         Igen?

-         Szenved még a kis barátunk?

-         Dögölj meg. – köptem a telefonba.

-         Ezt te sem akarhatod igazán. Ha megölsz, téged Kathrine öl meg.

-         Szarok rá, ő sem éli túl, ha egyszer idetolja a képét.

-         Na, szebb beszédet várnék egy jól nevelt ifjú hölgytől.

-         A bazd meg, elég szép? Ha Damon meghal, olyan gyorsan fogod követni, hogy észre sem veszed. Fáj még a nyakad?

-         Azért még számolunk.

-         Nem hiszem. – azzal lecsaptam a telefont.

Minden szavamat komolyan gondoltam. Inkább halok meg, mint hogy valaha ezekkel kelljen együttműködnöm. Annyit fogok magammal vinni a sírba, amennyit csak lehet.

            Én újra erőm teljében voltam, sőt több energiát éreztem magamba, mint eddig bármikor. Most bármivé át tudtam volna alakulni. Megszületett a bosszúm terve a fejemben.

            Elenára és Carolinera néztem, akik azonnal felfedezték a szememben csillogó tüzet.

-         Mit töröd a fejed? – nézett rám a kis kíváncsi Caroline.

-         Van még abból a jó kis fűből? – néztem rájuk.

-         Van, de miért? – kérdezte Elena.

-         Caroline, hozz belőle, kérlek. – a határozott hangnem miatt, egy percig sem ellenkezett. – Elena, állj meg velem szemben. – megtette, én pedig minden dühömmel, és elszántságommal néztem rá.

Kissé megijedt tőlem, de nem hátrált. Bátor. Nem kellett több egy percnél, hogy Elena félős tekintete döbbenté váljon. Ezek szerint sikerült. Caroline épp ekkor tért vissza, és mindent kiejtett a kezéből, amit hozott. Láttam, hogy nem tudja eldönteni, mi van itt, ezért a gyors magyarázat mellett döntöttem.

-         Caroline, én vagyok az, Jennifer. Felvettem Elena alakját, hogy eljátsszam Katherine-t Masonnek és megöljem. – Car csak tátogott, aztán hangokat is kiadott.

-         Tényleg te vagy az?

-         Ne akard, hogy bebizonyítsam, örülök, hogy egyszer át tudtam változni. Most először csinálok ilyet. – Caroline bólintott, így Elenához fordultam. – Nyugi, később visszacsinálom, most viszont kell tőled valami vadabb ruha. Egyszerű, de nem Elenás. És van egy képetek Katherineről?

-         Oké. – bólintott Elena és kiment. Caroline pedig a szekrényhez lépett, ahonnan levett egy régi képet. Tiszta Elena, de a szemében valami más volt, és a haja hullámos volt.

-         Caroline, csinálj a hajamból ilyen hullámosat!

-         Szíves örömest! – lelkesült be ő is.

Fél óra alatt elkészültem. Ott álltam Damon ágya mellett, egy sötét, szűk farmerben, egy fekete magas sarkú csizmában, egy lila pólóban és fekete bőrdzsekiben, a hajam pedig hullámosan omlott a hátamra. Ahogy egymás mellett állva Elenával a tükörbe néztünk tátva maradt a szánk. Láttam még magamat, nem saját alakomban. Ijesztő és furcsa. De nincs idő bambulni. Megfogtam egy adag füvet és a zsebembe tettem, egy keveset feloldottam vízben, azt egy kis üvegcsében a másik zsebembe tettem. És az oldatba mártott hegyű késeket pedig a kabátujjamba rejtettem. Ezen kívül egy kötelet is átitattam a lével, és azt is elrejtettem a kabátom alá.

            Második felvonás indul.

-         Caroline, vigyél kérlek, csendben és hangtalanul a Lockwood ház elé, úgy hogy senki ne lásson meg!

Felkapott a hátára és az ablakon kiugrott velem. Végigszáguldottunk az erdőben, és a Lockwood hátsó kertbe lyukadtunk ki.

-         Itt is jó lesz, súgtam Carolinenak, aki megállt és letett a földre, még a fák árnyékában.

-         Nem hagylak itt! – jelentette ki.

-         Sejtettem, de maradj itt, csak akkor lépj közbe, ha muszáj. Ezt én akarom elintézni.

-         Oké. Vigyázz magadra.

A ház felé vettem az irányt minden magabiztosságommal. Felidéztem a történeteket, amiket Stefan mesélt erről a nőről, és úgy gondoltam könnyen el tudom játszani. Hangtalanul osontam be a házba, majd fel az emeletre, egyenesen Mason szobájához. Ha Kathrine lennék, mit csinálnék? Hát nem kopognék az biztos, így egy mozdulattal lenyomtam a kilincset és gyorsan beléptem a szobába, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Mason épp a fürdőszobából lépett ki, és megdöbbent, ahogy meglátott. A legcsábosabb és legkacérabb mosolyommal néztem rá, ő pedig hirtelen elém ugrott és a falhoz nyomott, a száját pedig az enyémre tapasztotta. Minden erőmet összeszedtem, és ellöktem magamtól, egyenesen rá az ágyra, ő viszont felnyúlt, és magával rántott. Újra meg akart csókolni, de keményen belenyomtam a vállát az ágyba. Lehajoltam és végighúztam a nyelvem a nyakán miközben a zsebemben kibontottam a kis üvegcsét. Amikor sóhajra nyitotta a száját, hirtelen belelocsoltam az oldatot, egyenesen le a torkán. Fuldokolni és vergődni kezdett, de ne sajnáltam meg egy pillanatra sem. Előkaptam a kötelet és a kezét az ágy vas fejdíszéhez kötöttem. Ahogy kellett, a kötél marta a kezét, így nem tudott elszabadulni. A fű egy részét a zsebemből a szájába tömtem, amit be is kötöttem az ágya mellett heverő nyakkendővel. Nem tudta kiköpni, csak elfojtott üvöltést hallatott és jobban vergődött, mint előtte. Az arca vörös volt, a nyakán lévő erek kidagadtak.

            A hasára ültem, és összeszedve az erőmet visszaalakultam önmagammá. Kitágult szemmel nézte végig a folyamatot, és felfedeztem a tekintetébe némi félelmet. Tudta, hogy bosszút állni jöttem.

- Félsz? – néztem rá gúnyosan, és a tegnap délutáni szavaira emlékeztem. – Tegnap még nem féltél tőlem. Erősebb vagyok, és tegnap volt teli hold. Mondanál valamit az utolsó szó jogán? – kérdeztem, de választ nem vártam. – Neked nincs is hozzá jogod. És most szenvedni fogsz.

            A maradék füvet is előkotortam a zsebemből, és végighúztam a meztelen felsőtestén. Ahol csak hozzáértem felhólyagosodott a bőre, és üvöltött volna, ha tud. De nem csak kínozni jöttem.

- Mi az ellenszere a harapásodnak? Csak gondolj a válaszodra. – mondtam neki, majd a fejébe hatoltam, durván, hogy fájjon neki.

„ Nincs.” – adta meg a választ.

-         Hazudsz. Megkérdezem még egyszer. – felmutattam az egyik kést, amit magammal hoztam. – Mi az ellenszer?

„ Esküszöm, hogy nincs ellenszer!” – üvöltötte a fejembe.

-         Hát ez nagy kár. Ez esetben te most meghalsz. – kitágult a pupillája, de a fejében még mindig nem volt ellenszer. Lehet, hogy tényleg nincs, vagy nem tud róla.

-         Akkor mást fogok kérdezni. Utolsó esély. Mit akar Kathrine és miért segítesz neki?

-         „Nem tudom, segítek, mert szeretem és ő is engem.”

-         Hát ezt hazudja neked? Lemerem fogadni, hogy csak egy eszköz vagy, ha most Drewval enyeleg. Miért ölte meg a szüleimet?

-         „Téged keresett, ők meg nem árulták el, hogy merre vagy.”

Tehát a szüleimet tényleg csak miattam ölték meg. Kicsit vesztettem a határozottságomból, amit Mason úgy értelmezett, hogy itt az esély meggyengíteni.

„Damon meg fog halni. Ő is csak miattad. De jobban jár, mert nem fogja látni, mit tesz veled Kathy. Gonosz leszel, önként állsz majd mellénk, meglátod. Már most olyan, vagy mint ő. Öld meg Damont, jobb neki úgy. Ő amúgy is csak egy senki, senkinek nem fog hiányozni. Szánalmas bolond, futott Kathy után, mint egy kutya, pedig nem viszonozták az érzéseit. Megérdemli a sorsát.”

            A végére sikerült felhúznia.

- Gyűlöllek Mason Lockwood, és szerencséd, hogy nem éred meg, hogy megölöm Katherine-t. És higgy nekem, megtalálom a megoldást rá, hogy megmentsem Damont.

            Egy utolsó pillantást vetettem rá, majd a kést egyenesen a szívébe szúrtam. De ez nem elég, tudom. Teljes nyugalommal vágtam egy nagy sebet a szíve fölé, majd saját kezemmel nyúltam a mellkasába, és téptem ki a már nem is dobogó szívét a helyéről. Most már nyugodt lélekkel követhetem Damont, ha meghal. A bosszúm teljes.