Tizennyolcadik fejezet - Bizalom

Na megérkezett az új fejezet, remélem mindenki nagy örömére! Sokat gondolkoztam rajta, hogy legyen-e ma is friss, mivel kicsit el vagyok maradva, de pár napja nicolee-nak azt mondtam, hogy hétvégén 2 rész lesz, ezért be is tartom a szavam. ;)
Szeretném itt megköszönni mind a 34 embernek aki szavazott az elmúlt héten, és nagyon örülök, hogy senki nem írta azt, hogy nem tetszik neki a történetem. :D Nemsokára új szavazást indítok, figyeljétek, ugyan ott lesz mint az előző! ;) Jó olvasást, szép napot, puszi!

-         Jen, ébredj, mennünk kéne.

Hallottam a hangot, de nem tudtam hová tenni. Hol vagyok, mit csinálok, és miért van ilyen hideg? Kinyitottam a szemem és egy fekete bőrdzsekivel találtam magam szembe. Lassan kezdtem visszaemlékezni, hogy hol vagyok, és miért. Magam alá húztam a lábaim, hogy felálljak, de nem ment egyszerűen a dolog. Damon viszont fürgén felállt, és még az én egyensúlyom is segített megtartani.

-         Mennyi az idő?

-         Talán este tíz lehet, de már két órája eljöttünk a próbáról és leráztuk a kis barátod. Már biztos aggódnak érted.

-         Bajba kevertelek?

-         Te? Engem? Amúgy is én vagyok a rossz fiú. Egy ügy még ide vagy oda nem számít.

-         Miért hiszik, hogy te vagy a rossz?

-         Mert tényleg az vagyok. Akár hiszed, akár nem, most te is veszélyben vagy. Kettesben velem, egy kihalt sötét erdőben.

Körbenéztem és tényleg elég ijesztő egy helyen voltunk, de nem tudtam félni. Mindig szerettem a természetet, és sosem éreztem azt, hogy bántana bármi is egy ilyen helyen. Régen is nagyon szerettem leülni az avarba, egy fa tövébe és olvasni, hallgatni a madarakat, vagy épp fára mászni. Ha az iskola az ember második otthona, akkor nekem az erdő a harmadik.

-         Nem félek. Szeretem az erdőket. És tőled se tartok úgy, mint ahogy mindenki szerint kéne.

-         Mondtam én, hogy valami nem kerek. – morogta az orra alatt.

-         Tessék? – mégis mi nem kerek?

-         Semmi. Menjünk, még mielőtt körözést adnak ki ránk.

Beszálltunk az autóba és pár perc múlva már a város útjain gurultunk. Nem figyeltem merre megyünk, de egyszer csak lefékezett a kocsi. Kinéztem és már a Lockwood ház előtt álltunk. Damon kiszállt és kinyitotta nekem is az ajtót.

-         Nem tudom, hogy mitől vagy kiborulva és majd megöl a kíváncsiság. Szóval, ha el akarod mondani valakinek, és tényleg nem félsz tőlem, tudod, hol találsz.

-         Köszönöm.

Már fordított volna hátat, hogy elmenjen, amikor kicsapódott a bejárati ajtó, és Drew száguldott ki rajta.

-         Hol a fenében voltatok? Mi a francot képzelsz magadról, hogy elviszed őt órákra? Bántott?

Az utolsó kérdését már csak nekem szánta, ezért megráztam a fejem.

-         Akkor is magyarázatot várok! Na, halljam nagyfiú, mi volt olyan fontos? – már alig tíz centire állt Damontól és megbökte a mellkasát.

-         Nem tartozom neked magyarázattal. Kérdezd meg a húgod és majd ő elmondja, ha akarja. – a húgod szót erősen kihangsúlyozta, de még mindig jobb így, mint ha elárulta volna, hogy tudja az igazat.

-         Ne hidd, hogy ennyivel megúszod. Meg ne lássalak még egyszer itt, vagy egyáltalán Jen közelében, világos?

-         Próbáld meg megakadályozni. – mondta halkan, de nagyon fenyegetően Damon, azzal hátat fordított nekünk, beült a Chevy-be és elhajtott.

Legalább egy kis ideig volt egy ilyen remek kocsim, szerencsés vagyok. Sóhajtottam egyet, és elindultam fel a szobámba. Ma se voltam éhes, de holnap reggel lehet, enni kéne valamit. Mielőtt az első lépcsőfokra felléphettem volna, valaki elkapta a karom és 180 fokban megforgatott.

-         Hová mész?

-         A szobámba.

-         Még nem végeztünk.

-         Hallgatlak. – bár semmi kedvem nem volt vitázni, naivan mégis azt gondoltam, hogy ha kiadja a dühét, talán megint barátok lehetünk.

-         Én szeretném meghallgatni, hogy mit csináltál te azzal az alakkal, amikor világosan megmondtam, hogy ne menj vele sehová.

-         Elengedtek a táncpróbáról, mert úgy gondolták nincs szükségünk a mai próbára. Aztán csak kocsikáztunk. Megkérdezte, hogy mi bajom, de letagadtam, hogy lenne. Majd megálltunk egy gyorskajáldánál és ettünk, mert már nagyon éhes voltam. Aztán hazahozott. Mehetek aludni? – utálok hazudni, és gyűlölöm, hogy kezd egyre jobban menni.

-         Sajnálom, talán megint túlzásokba estem.

-         Te még mindig nem bízol bennem. Nem baj.

-         És bocsáss meg azért, amit mondtam aznap, mikor hazaértem. Nem lett volna szabad azokat mondanom, és így közölnöm veled a rossz hírt.

-         Most már mindegy, azon változtatni nem tudsz. Idővel majd feldolgozom.

Talán ahogy beszéltem ledöbbentette, mert nem szólt utánam mikor a szobám felé indultam.

           

Éjjelente megint álmodtam, de nem a hollóról, hanem a szüleimről. Nem is álmok voltak igazán, hanem emlékek. Az iskolába minden nap Drew vitt be, de nem szóltunk egymáshoz az út alatt. A próbákra nem jártam. Az összes napom unalmas volt és hosszú. Passzív voltam minden órán, csak csendben jegyzeteltem. Ha kérdeztek válaszoltam, de semmi több, és ezt a változást sokan észrevették. Elena volt, aki a legrövidebb ideig bírta és ebéd alatt leült mellém Stefannal.

-         Valami nem stimmel veled Jenny, minden rendben?

-         Hát persze.

-         Ez nem hangzott túl őszintén.

-         Nem is volt az.

-         Elmondod mi baj?

-         Még nem, azt hiszem.

-         Zavar, hogy itt van Stefan azért?

-         Dehogy. – mosolyogtam rá. Stefan válaszolt.

-         Nincs kedved délután átjönni hozzánk?

-         Lenne, de Drew úgy sem enged.

-         Ezt én elintézem. – Stefan nagyon határozottnak tűnt.

-         Akkor természetesen megyek. – részemről lezártam a beszélgetést, és az almámra fókuszáltam.

Délután Stefan kocsijába szálltunk be és hozzájuk indultunk. Drew nem volt a parkolóban, tehát tényleg el lettem engedve. Kész csoda.

/Damon/

            El kéne húznom itthonról, mielőtt ezek hazaérnek. Nincs kedvem őket turbékolni látni, és nem akarom ma is ötször hallani a kérdést, hogy minden rendben van-e és hogy mire készülök, mire ez a nagy csend. Jent, azóta a kirándulás óta nem láttam. Madárként se repültem feléjük. Próbáltam nyomozni utána, de nem jutottam sokra, csak annyi derült ki, amennyit tudtam, hogy a családját megtámadták és védőőrizetben van. Hallottam Stefan autóját leparkolni a ház előtt, majd nyílt is az ajtó. Még most kéne gyorsan elhúzni, ahogy lehet.

-         Ülj le Jen, ahova csak szeretnél, érezd magad otthon. – hallottam az öcsém hangját.Jen? Itt van?

-         Most már mesélsz végre? – ez Elena volt, de Stefan válaszolt.

-         Várj, lehet, hogy Damon is itthon van? – nem szép dolog hallgatózni, de én szerettem, így viszont nem lesz mit kihallgatni.

-         Damon? Ha itt van beszélhetnék vele? – csend. Velem akar beszélni? Pedig azt hittem, végre sikerült rá hoznom a frászt. Most vagy vállalom, hogy négyszemközt beszélek vele, pedig rohadt szomjas vagyok, de megtudom, hogy mi bántja talán, vagy elfuthatok.

-         Gyere fel. – szóltam le a lépcső tetejéről. Jen habozás nélkül felállt és elindult a lépcső felé. A francba innom kellett volna előbb, mindegy kibírom.

Ahogy közelebb ért és megéreztem az illatát, nehezen tudtam csak visszafogni a vonásaimat. A szobám felé mentem majd az ajtó mellé állva előre engedtem, ő pedig egy szó nélkül bement. Hallottam, hogy lent Elena valamit hisztizik, de úgy tűnik, Stefan bízik benne, hogy nem csinálok bajt. Becsuktam magunk mögött az ajtót. Jen, mint aki otthon van, kihúzta az íróasztal előtti széket és leült rá.

-         Még mindig érdekel, hogy mi a bajom?

-         Igen. – hát persze, de pont nekem akarja elmondani? – De biztos, hogy nekem akarod elmesélni?

-         Tudod, nekem nagyon fontos dolog a bizalom. Drew-ban megbízom, de ő már tudja mi a baj, mégsem tud vele mit kezdeni. Elenában és Stefanban kezdek bízni, de nem annyira, hogy ezt velük osszam meg. Téged alig ismerlek, rám hoztad a frászt az első két alkalommal mikor találkoztunk és saját magad mondtad, hogy te vagy a helyi rossz fiú, mégse félek tőled, sőt furcsa mód megbízom benned. Ne kérdezd, hogy, vagy miért, mert nem tudok rá felelni. – szünetet tartott, elég hosszan.

-         Folytasd.

-         Azt már sikeresen kihallgattad, hogy mi történt a családommal. – bólintottam. – De azt még nem tudod, hogy most már… szinte biztos… - nem folytatta, elkezdtek csendben potyogni a könnyei.

Az biztos, hogy amióta ide jött, én sem vagyok önmagam. Oda sétáltam mellé, a kezébe nyomtam egy zsebkendőt, és leguggoltam elé, hogy a szemébe tudjak nézni.

-         Nem akarom kimondani, de ha nem teszem meg sosem lépek túl ezen. Szóval a szüleim meghaltak. – nagyon halkan suttogta el a végét.

Lehajtotta a fejét, így csak egy pillanatig láttam a szemében a mérhetetlenül nagy szomorúságot.

/Jenny/

            Én se vagyok racionális. Egy idegen házban, egy idegen szobában egy szinte teljesen ismeretlen, rossz hírű fiú székén ülök, és neki sírom el azt, ami talán életem során a legjobban fáj. Ha Drew másképp mondja el, most az ő vállán sírnám ki a bánatom, de nem. Talán már sose leszünk olyan jóban, mint pár hete voltunk. Tudom, hogy sajnálja, de attól még nagyon megnehezítette nekem ezt az egészet. Akaratán kívül is ellökött magától, egyenesen Damonhoz.

            Nem akartam a szemébe nézni, féltem, talán kiolvas valamit belőle. Egyszer csak megéreztem a kezét a vállamon, amik felhúztak a székről, és megölelt. Hagyta, hogy telesírjam az ingét, és csak álltunk pár percig. Aztán meghallottam Stefan hangját.

-         Jen, azt hiszem, menned kéne. Hazaviszlek.

Mielőtt Damon elengedett volna a fülembe súgott valamit.

-         Nem mondom el senkinek, ígérem. A bálon találkozunk. – majd elengedett.

A bál. Teljesen el is felejtettem. Ahogy kiléptem a napfényre úgy éreztem magam, mint aki megszabadult egy nehéz zsáktól, ami eddig a hátát nyomta. Igazunk van azoknak az embereknek, akik azt állítják, hogy ha elmesélik valakinek jobb lesz. Tényleg úgy éreztem, megkönnyebbültem. Látszódhatott is rajtam, mert Stefan megkérdezte a kocsiban.

- Elmondtad neki ugye?

- Igen.

- Megváltozott.

Kérdőn néztem rá.

-         Tudod, igaz, amiket mindenki mond, hogy Damon egy arrogáns, önző seggfej, akivel csak a baj van. De amióta te itt vagy, tényleg nem tett semmi rosszat. Reménykedem benne, hogy megváltozik, csak téged félt mindenki, mert, elég valami apróság és a mostani rendes Damonból, bármikor megint a régi lehet.

Lefékezett a hát előtt, de a motort nem állította le.

-         Remélem, most már jobban leszel. Holnap találkozunk a bálon!

-         Rendben, és köszönök mindent Stefan. Szia.

Drew tényleg nem hisztizett azért, mert egy órával később értem haza, bár szomorúnak tűnt és most, hogy túlléptem egy kicsit a haragomon, nem akartam, hogy más is tovább búslakodjon.

-         Szia. Mi a gond?

-         Te jobban vagy? – kérdezte kicsit csodálkozva.

-         Sokkal. És rád sem haragszom, remélem, tudod.

-         Persze, nem ez volt a gond.

-         Hanem mi? – pedig azt hittem, még mindig ez bántja. – Mondd el őszintén, mi a gond, hátha segíthetek megoldani.

-         Nem szeretném, ha többet a Salvatore házba mennél. Stefan rendes srác, de a bátyja nem, és amíg az én felelősségem vagy, addig jobb lenne, ha nem kísérted a sorsot, és nem mennél a házuk közelébe.

Hát ezt nem hiszem el! Már megint kezdi! Mi történhet velem ott, komolyan, ha még Stefan és Elena is ott van? Úgy félt engem tőle, mint a tűztől.

-         Te most komolyan? Ugye őszintén mondod és nem csak féltékeny vagy rá?

Ettől a válaszodtól függ minden Drew, jól gondold át. Ha azt mondja, hogy ez az igazság csak félt, akkor hazudik. Látom rajta, hogy féltékeny mindenkire, aki a közelembe mer jönni. Miért nem mondja el? Ismerje be, és akkor minden megváltozhat. Nekem ő még mindig tetszik, de sose hittem, egészen eddig a percig, hogy én is komolyan tetszhetek neki. Ha hazudik, akkor elásta magát.

-         Jen én a munkámat végzem, mindenkire gyanakszom, aki ebben a városban él, és mindenkitől, akinek rossz a híre, féltelek.

Hát ennyi volt Drew, hazudsz nekem és gyáva vagy beismerni az igazat, pedig bátraké a szerencse.

-         Rendben. Nem kérek vacsorát és ne keress.

Nem vártam meg a reakcióját, felmentem Tylerhez, beadtam neki egy szó nélkül az injekciót, majd a szobámba mentem és törni-zúzni kezdtem.

           

/Drew/

            Meg kellett volna mondanom az igazat, de nem mertem. Ha egy olyan alakért van oda, mint Damon, akkor csak kiröhögtettem volna magam, egy olyan kijelentéssel, hogy „de féltékeny vagyok rá, mert vele táncolsz, barátkozol és piszkosul lennék a helyébe.” Úgy döntöttem én sem kérek a vacsorából, elment az étvágyam. Ahogy a folyosón mentem csörömpölést hallottam. Jen ajtajához léptem, de nem nyitottam be. Hallottam, ahogy a könyvek puffannak, a váza törik, és ahogy a bútorok arrébb csúsznak.

            Elszúrtam, örökre tönkretettem itt mindent. Az a két nap, amit Atlantában töltöttem, elég volt ahhoz, hogy eltávolodjunk egymástól. Ha nem megyek el, talán minden másképp történik. Csak hazugság volt ez a bizalom. Én se bíztam benne, mert első pillanatban a legrosszabbat feltételeztem róla, és azzal az ő bizalmát is felék, porrá zúztam.

            Mától újra csak Drew Campbell nyomozó leszek, aki a kötelességét teljesíteni van itt, semmi egyébért. A védencem pedig csak Ms. Lloyd-Fox, akiben nem bízok, és aki iránt nem érezhetek semmit.