Tizenhatodik fejezet - Az első tánc

Bocsánat, hogy csak ilyen későn, de itt az új fejezet! Sajnos eddig suliban voltam, egy 10 perce sincs, hogy hazaértem. Röviden ennyi, az elejéhez, most nincs időm képet keresni, majd legközelebb. Jó olvasást!! :) ;)

A reggel, a morcos kelés után elég simán indult. Felvettem a mai napra szánt ruhát, egy szürke hosszú, de elég vékony farmert és egy vékony toppot, aminek a teteje szürke volt, de az alja már rózsaszín, és egy szürke balerina cipőt. Ez volt az egyik kedvencem, mert olyan érzés volt mintha nem is lenne a lábamon semmi, imádtam régen ebbe táncolni. Tánc. Remek, ma lesz az első próbánk. Damonnal. Még jó, hogy Elena is mellettem lesz, sőt az egész napot együtt töltjük. Úgy néz ki tényleg nem haragszik az este történtek miatt és nem is tart tőlem.        Leparkoltunk a sulinál, és Stefan már ott is volt, hogy nyissa Elenának az ajtót. Azért helyesek ők így együtt. Süt róluk, hogy mennyire szerelmesek. Egyszerre volt rossz és jó velük lenni. Amikor rájuk nézek, eszembe jut az, milyen volt boldognak lenni, és hogy most mennyire egyedül vagyok, de legalább a társaságukban nem lógathattam az orrom, mert az kérdéseket vetett volna fel bennük. Eltelt ez a nap is, volt egy dupla bioszunk, ami 90 percre lekötött teljesen. Ebédelni nem volt kedvem, csak egy almát rágcsáltam el, míg Elena evett. Stefan se lehetett éhes, mert ő sem kért a menza főztjéből.

            Délután még sok időnk volt, de nekem haza kellett mennem, mert Tylert kiengedték a kórházból. Reggel felhívott Carol, hogy nézzek rá és adjam be neki a próba előtt az injekciót. Elena felajánlotta, hogy hazavisz, de szerintem neki is van elég dolga, nem akartam a tegnapiak után még tovább lefoglalni őt, így hazáig sétálnom kellett. A táskám legalább nem volt nehéz, mert a tegnapi ruhákat és pizsamát Elenánál hagytam, majd a próba után elhozom úgyis.

            Bedugtam a fülembe az mp3 lejátszóm és felcsavartam a hangot a maximumra. Az utcák elég üresek voltak, ezért megengedtem magamnak egy két tánclépést és forgást a járdán. Kicsit feloldódtam, nem éreztem a feszültséget a közelgő próba miatt, így egyre bátrabban táncoltam végig az utcákat. Az egyik sarkon piruetteztem egyet, de majdnem hanyatt estem, mikor a fordulat végén szembe találtam magam a hollóval, aki az utcatábla tetején ült. Megfagytam. Még nem voltunk egymáshoz ilyen közel csak az álmaimban, most nem volt köztünk egy üveg ablak sem. A szemébe néztem, mert kellett nekem az-az érzés úgy, mint a drogosak az újabb adag heroin. Gyorsabban jött a sötétség, mint eddig, talán mert közelebb vagyunk egymáshoz, de én még többet akartam. Az ösztöneim kikapcsoltak, és én öntudatlanul is még közelebb léptem hozzá. A tábla alatt álltam és egyenesen felfele néztem rá, ő pedig le rám. A kezem magától mozdult, kinyúlt, hogy megérintse azokat a mélyfekete tollakat, de sosem értem el.

-         Jenny! Mit csinálsz te ott? – dühösen, csalódottan és meglepetten fordultam a hang felé.

-         Bonnie?

-         Mit akartál te azzal a madárral? Az kell neked, hogy megcsípjen és elkapj valamit tőle?

-         Én nem… én csak… felejtsd el, hagyjuk, szia.

Azzal hátat fordítottam neki és elszaladtam. Szégyen a futás, de hasznos. Biztos voltam benne, hogy Bonnie nem fogja ezt annyiban hagyni, de legalább időt nyertem. Nem akarom több embernek kiteregetni a dolgaim, elég Elena. Azt is soknak érzem, amit Drew vagy Damon tud. Kell a francnak még valaki, aki miatt izgulhatok, hogy mikor jár el a szája.

            Nem nagyon fáradtam el, míg haza futottam, sőt jól esett végre mozogni egy kicsit, talán gyakrabban kéne sportolni, még a végén elszokom mindentől. Kár hogy lovakat nem láttam még erre felé, most nagyon örülnék a nagy és meleg patásoknak.

            Ledobtam a táskám a szobámba, majd bekopogtam Tylerhez.

-         Igen?

-         Jen vagyok, bemehetek?

-         Igen.

Az ágyában feküdt egy pólóban és egy rövidnadrágban, a lába pedig fel volt rakva egy nagy halom párna tetejére.

-         Hogy vagy?

-         Szarul. És te? – kicsit mintha gúnyos lett volna, de nem veszem magamra.

-         Jól köszönöm. Kell valami? Inni, enni?

-         Van mindenem, de a tv kapcsolót odaadhatnád, már unom a zenehallgatást.

Odaadtam majd az ajtó felé indultam, de mielőtt kimentem volna visszaszóltam a vállam felett.

-         Nem sokára visszajövök, hogy beadjam neked az injekciót, de ha kell valami, kiálts.

Azzal otthagytam. A szobámba mentem, hogy kivegyek egy ruhát, amit felvehetek fürdés után. Sokáig gondolkodtam a szekrény előtt állva, végül egy olyan ruhát választottam, amit még anyukámtól kaptam régen. Nagyon szép darab volt, bár elég rövid, így nem sokat volt rajtam, de most nem tudtam mást választani. Egy sötétkék szatén ruha, szürke szegéllyel és van egy pontosan ilyen sötétkék balerina cipőm, aminek az volt a különlegessége, hogy a hátulján volt két hosszú selyem szalag, amit körbe kellett tekerni a lábamon, mint a sarukat, vagy igazi balett cipőket. Nagyon szép darab volt, de még sose hordtam, talán túl különleges is, egy átlagos iskolai naphoz. Elmentem fürdeni, és még mindig a ruhán gondolkodtam, hogy vajon mennyire jó ötlet ez.

            Tylert valószínűleg teljesen ki fogom készíteni, meg eszi majd a fene, hogy nem vele táncolok. Kicsit gonosz vagyok, de úgy érzem, ennyi még jár, viszont nem tudom mennyire okos ötlet Damonnal találkozni egy ilyen ruhában. Lehet, hogy csak olaj lesz a tűzre? Így folytattam egész fürdés alatt, de amikor elkészültem és már a ruha is rajtam volt nem akartam tovább folytatni, jó ez így és kész, lesz, ami lesz. A hajamat csak annyira fogtam hátra, hogy az elöl lévő tincseket oldalról hátrafogtam két hullámcsattal. Csörögni kezdett a telefonom.

-         Szia Elena vagyok!

-         Hello. Mondjad.

-         Az jó, ha fél óra múlva felveszlek?

-         Persze, de oda tudok én menni egyedül is!

-         Fenéket, azt se tudod, hol lesz a próba.

-         Ez igaz. Oké akkor fél óra múlva.

Milyen hülye vagyok! Erre miért is nem gondoltam hamarabb? Meg se kérdeztem senkitől hol lesz a próba, és meg se szerveztem az odajutásom. Azt hiszem le kéne szállnom a földre, mert ez így nem mehet tovább, hogy csak úgy vagyok és úszom az árral. Szerezni fogok egy kocsit, unom, hogy folyton fuvarozni kell engem. Majd megbeszélem Drewval, ha hazajön. Vajon mi lehet Atlantában, ami ennyire sürgős volt? És mintha a sors szólt volna közbe megszólalt a telefonom.

-         Halló?

-         Jen? Itt Drew.

-         Szia! Mi van Atlantában? Előkerültek a szüleim?

-         Hát ez hosszú történet, de még nem kerültek elő. Ma indulok haza, holnap este meg is érkezem. Veled minden rendben? Tyler hogy van?

-         Minden oké, tegnap Elenánál aludtam, és mindjárt jön is értem, hogy elvigyen a tánc próbára. Tyler rendben van, már itthon fekszik.

-         Tánc próba? Kivel fogsz táncolni Tyler helyett?

-         Carol és Richard azt akarta, hogy Damon Salvatoreval táncoljak, így hát vele is fogok.

Semmi válasz nem érkezett.

-         Drew? Ott vagy még?

-         Igen. Sietek haza, vigyázz azzal a sráccal és csak Elena vagy Stefan autójába ülj be rendben?

-         Oké, de miért is?

-         Majd elmesélem. Légy óvatos és ígérd meg csak Elenával vagy Stefannal mész haza!

-         Jó megígérem.

-         Holnap találkozunk, szia!

Már válaszolni se volt időm olyan gyorsan letette. Mi baja lehet? Mit tud mindenki Damonról amit én nem? Értem, hogy ijesztő és sötét alak, de valamit kellett tennie, hogy így óvjon tőle mindenki.

            Vettem két nagy levegőt, hogy megnyugodjak, és étmentem Tylerhez. Pont, ahogy vártam, leesett az álla és nem nagyon tudott megszólalni.

-         Hol vannak a tűk?

-         A fiókban.

Nem is kérdeztem mást, kivettem egy fecskendőt az éjjeliszekrényből, kibontottam, kifújtam a buborékokat és Tylerhez fordultam, egy ördögi mosollyal. Olyan riadtan nézett, hogy elnevettem magam.

-         Nyugi nem fogsz belehalni.

-         Abba talán nem. – frászt kaptam, mert ezt nem Tyler mondta, hanem Damon, aki az ajtóban állt.

-         Te meg hogy kerülsz ide?

-         A taxi előállt hölgyem.

-         Úgy volt, hogy Elena jön értem.

-         Mégse ér rá, így engem küldött, ha már úgy is én leszek a kísérőd a bálon.

Na, tessék, öt perce sincs, hogy megígértették velem, hogy nem megyek sehova Damonnal, most mégis úgy tűnik muszáj lesz. Dühös voltam Elenára, amiért ilyen helyzetbe kerültem, és magamra, mert minek ígérgetek olyat, amit úgyis meg szegek. Hogy ne kelljen rá néznem visszafordultam Tylerhez, lehajoltam, felhúztam a pólót a hasáról és beadtam az injekciót.

-         Nem mondom, hogy nem szórakozom jól, de mehetünk?

Annyira mondanék most valami nagyon frappánsat, de nem jut eszembe semmi, így megadóan elindultam le a lépcsőn, majd ki a bejárat. Egy jó dolog van azért ebben is. Imádom ezt a rohadt autót.

-         Esküszöm, legközelebb más kocsival jövök, ha ezt így megbámulod. Ennyire ijesztő?

-         Te? Igen. A kocsi? Az nem, az épp ellenkezőleg, gyönyörű. Imádom a Chevy Impalát, csak mindig ledöbbenek, milyen szép, sosem láttam még ilyen közelről és nem is ültem ilyenben Mystic Falls előtt. – ezt így egy szuszra mondtam el.

Választ nem kaptam, csak kinyílt az anyósülés ajtaja.

-         Deja vu. – szaladt ki a számon.

-         Reméljük nem. – hallottam Damont, bár azt hiszem csak magának motyogta.

Csendesen telt az út, meg is lepődtem. Még gyorsan sem hajtott, mint legutóbb. Tényleg nem értem miért van úgy ellene mindenki. Mire odaértünk a városházához, már én sem szorongtam mellette. Leparkoltunk és kinyitotta nekem az ajtót, de a kezét nem nyújtotta. Hmm, akkor még ő is emlékszik a múltkori esetre, pedig kipróbáltam volna megismétlődik-e. Amikor beléptünk sok arc fordult felénk. Elena, mint aki megkönnyebbült, Stefan kicsit dühösnek és gyanakvónak tűnt, Caroline és Matt csak szimplán meglepődött, a maradék két pár pedig semmi érdekeset nem mutatott, csak szimpla kíváncsiságot. Rögtön le is ültem Elena mellé

-         Minden ok? – kérdezte aggódva.

-         Igen.

-         Sajnálom, hogy Damon bekavart.

-         Azt mondta, neked jött közbe valami. – értetlenkedtem.

-         Sejtettem, tőle nem is vártam mást.

-         Csendet kérek hölgyeim és uraim! – lépett a terembe egy ötvenes éveiben járó nő. – Először is jó estét mindnyájuknak, az én nevem Francesca Benedict, én leszek a tánctanáruk, a párom pedig Thomas Longstirde.

-         Jó estét. – hangzott a jól betanított kórus válasza.

-         Nos, kezdjük az alapokkal. A tánc, amelyet el fognak sajátítani egy alapítók korabeli hagyományos tánc. Zenét! – kiáltott hátra a válla felett és meg is szólalt egy dallam, ők pedig táncolni kezdtek rá – Először is a párok bevonulnak és a helyükre állnak, aztán pedig meghajolnak – mutatták be – Eddig nagyon egyszerű, nem igaz?

Mindenki unottan bólogatott, erre még egy óvodás is képes lenne.

-         A párok felemelik a jobb kezeiket és vállmagasságban hajlított könyökkel megtartják kezüket, de úgy hogy az ujjaik nem érhetnek össze. Megtesznek egy kört egymás körül, majd visszaállnak alaphelyzetbe. Majd balkéz fel és ugyan ez a másik irányban is. Ennyi a mai anyag. Ki érzi úgy, hogy megpróbálná? Képes rá most rögtön?

Én képes lennék, de nem fogok új lányként itt feltünősködni. Ms. Benedict kiválasztotta az egyik számomra ismeretlen párt, akik elbohóckodták az egészet, sőt azt se tudták mit csinálnak.

-         Üljenek le és figyeljenek jobban. Ennek a résznek az a lényege, hogy a pár két tagja egymáshoz akar érni, de nem tehetik, csak közelíthetnek egymáshoz. Azt kell elérnünk, hogy lássam az ujjaik közt a szikrákat és a testük közti feszültséget és a tekintetükben a tüzet. Megpróbálnák most maguk? – nézett ránk a hölgy. Hát legyen, de szikrákat ne várjanak.

-         Persze. – szólt Damon, akiről meg is feledkeztem, pedig mellettem ült le. Elém állt és a kezét nyújtotta. Hát legyen, a tánc csak tánc.

Megint éreztem az ujjaimban valami bizsergést, de közel sem olyan erősen, mint azon a délelőttön. A parkett közepére lépkedtünk és megálltunk egymással szemben. Elindult a zene, egymás szemébe néztünk és elkezdtük a táncot. Meghajoltunk, de tartottuk a szemkontaktust. Ritmusra felemeltük a jobbjainkat és fél centire egymástól megtartottuk. Közel léptünk egymáshoz és megtettünk egy kört, szépen a zene ütemére, majd alaphelyzetben egy pillanatnyi szünet és a bal kezünk következett. A zenét csak mintha egy burokban hallottam volna, és kicsit ki is ment a fejemből, hogy hol vagyok. Ösztönösen ment az egész tánc, amikor végeztünk a ballal, nem álltunk meg, felemeltük magunk elé mind két kezünk és megtettünk így is egy kört, pedig ezt még meg se mutatták nekünk, mégis tudtam a lépéseket. Csak Damon kék szemeit néztem, és láttam benne mi következik, léptünk egyet egymás felé, és feltettük a kezünket. Jobb kezem az ő baljába raktam, bal karommal pedig a vállát fogtam meg ő pedig a derekam karolta át. Szorosan tartott, és határozottan vezetett én pedig egy pillanatnyi bizonytalanságot sem éreztem. Táncoltunk néhány lépést, majd visszaálltunk az eredeti helyünkre, elengedtük egymást és meghajoltunk megint.

            Tapsot hallottam. Francesca és Thomas mosolyogtak és tapsoltak, a többiek csak ültek és bámultak, viszont Stefan tűnt a legmeglepettebbnek.

-         Pont erről beszéltem. Már tanulták ezt a táncot régebben is?

-         Én tanultam táncolni, de ezt még nem.

-         Én már táncoltam ilyet még régen, nem gondoltam, hogy emlékszek még a lépésekre.

-         Látják, uraim, így kell vezetni tánc közben, ez majdnem tökéletes volt. Önök el is mehetnek, ha gondolják, két nap múlva lesz a következő próba.

Damon azonnal el is indult kifelé, én meg fogalmam sincs, hogy miért, de követtem. A kocsinál észrevette, hogy nem hagytam egyedül.

-         Bocsánat, most egy kis sétára van szükségem, vidd el a kocsit, használd nyugodtan, amíg érte nem megyek. – azzal a kezembe nyomta a kocsi kulcsot és elment.

Én csak döbbentem meredtem utána. Vajon mi baja lehet? Majd a kezemben tartott kulcsra és a kocsira néztem. Egy napig az enyém. Nagy mosolyra húztam a számat és egy pillanat alatt, beültem a volán mögé.

Jen ruhái ebben a részben: