Huszadik fejezet - Váratlan fordulat

Jóó reggelt! Hát igen, eljött a csütörtök is. Nekem ez a leghosszabb napom a héten és mivel későn fogok hazaérni, úgy döntöttem, most, reggel rakom fel az új fejezetet, hogy míg én okosodok, ti olvashassátok! Nagyon várom továbbra is a kommenteket és jobb felül új szavazást indítottam, tehát, ha ráértek kattintsatok ott is egyet! ;)

Szép napot mindenkinek, Pussz.

Damon most nem vezetett gyorsan, mégis gyorsan hazaértünk, sajnos. A ház sötét volt, tehát lehet, hogy szerencsém van és nincs itthon senki, így mondhatom, hogy a bálról egyenesen haza jöttem, mert nem volt kedvem szórakozni. Megálltunk a ház előtt, majd egy szempillantás alatt kinyílt az ajtóm, Damon által. Nagy szemekkel néztem rá, hogy ezt, hogy a fenébe csinálta, de ő csak megrántotta a vállát. Ja, persze, gondolom ez is ilyen vámpírdolog. A kezét nyújtotta, bátorság próba gyanánt, de nem hátráltam meg, tenyerébe raktam az enyém és úgy szálltam ki a kocsiból, egy mosoly kíséretében. Ő egy pillanattal később reagált egy féloldalas sunyi vigyorral, majd legnagyobb meglepetésemre, kezemet felemelve lehajolt és kézcsókot adott. Elengedett és visszaült a kocsijába, majd egy utolsó pillantás kíséretében elhajtott, míg én kőszoborrá válva álltam. Amikor sikerült magamhoz térni, felsétáltam a lépcsőn és kinyitottam a bejárati ajtót. Nem égett bent lámpa, de ahogy kinyílt az ajtó és bevilágított egy utcai lámpa, megláttam Drew-t a lépcsőn ülve, ahogy engem néz.

/Damon/

            Erre azért nem számítottam. Tudtam, hogy nem csak egy sima ember, de hogy mi, arról fogalmam sincs, nem hallottam még ilyenről, hogy valaki állattá változzon úgy, hogy nem vámpír. Még a vámpírok többsége sem képes rá. Nem árulom el még ezt senkinek, pedig talán Stefannak vagy a kis boszorkánynak lennének ötletei, de ha ő megtartja a titkomat, hogy mi vagyok, akkor én is tartozom neki ennyivel. Hazavittem a kocsit, majd a könyvtárba mentem és keresni kezdtem bármilyen olyan könyvet, amiben szó van az állatok és az emberek közötti kapcsolatról.

            Egyre csak gyűltek mellettem a könyv kupacok és úgy belemerültem a keresésbe, hogy meg se hallottam, mikor Stefan és Elena hazaért.

-         Te meg mit csinálsz?

-         Olvasgatok. – feleltem flegmának szánt hanggal, de Stef ma kíváncsi kedvében volt. Remek…

-         Nem inkább, keresel valamit?

-         Lehet, de semmi közöd hozzá. – azzal felálltam, összeszedtem a könyveket magam körül és visszapakoltam mindet, a polcra.

-         Nem tudhatom a választ a kérdésedre? – kötekedett még mindig.

-         De, lehet, hogy tudod, de semmi közöd a kérdéshez, egyelőre.

-         És lesz valamikor?

-         Jaj, fejezd már be, ma különösen idegesítő vagy. Menj inkább hancúrozni, én elmentem.

-         Hová?

Erre már inkább nem is mondtam semmit. Sóhajtva megforgattam a szemem és ott hagytam őt. A lépcsőnél összefutottam Elenával is, aki szintén nem hagyott csendben elmenni.

-         Damon?

-         Mi van?

-         Nem szeretném, ha Jennek bármi baja lenne.

-         Ezen vagyok.

-         Ezt hogy érted? Bajban van?

-         Jaj, ne vegyél már mindent a szívedre. Rád se vigyáz senki, egy vámpírral hálsz, ami mellesleg rád nézve nem túl veszélytelen, mégis élsz. Jenny is annyi idős, mint te, és szinte biztos vagyok benne, hogy jobban meg tudja védeni magát nálad.

-         Nem értelek.

-         Tudom. Na, jó mulatást! – kacsintottam rá, majd a lehető leggyorsabban távoztam.

/Jen/

-         Drew, istenem, a frászt hoztad rám!

-         Te is rám, ha nem tudnád! Egyszer csak eltűnsz a bálról, sehol nem talál senki. Mégis hová tűntél el, és miért nem vetted a fáradságot hogy szólj?

-         Az erdőbe mentem az osztálytársaimmal bulizni.

-         És ezt miért nem mondtad meg?

-         Mert azt hittem úgysem engednél el, vagy csak úgy, ha te is velem tartasz, ahhoz meg semmi kedvem nincs. Nem tudok normálisan viselkedni, ha folyton őrködik valaki felettem. Te nem tudod milyen érzés ez!

Ezt már szinte kiabáltam, és Drew sem ült már a lépcsőn, hanem velem szemben állt és keményen nézett rám.

-         Te pedig azt nem tudod, milyen felelősséggel lenni valaki iránt! Nem tudod milyen igazán aggódni, és milyen félteni valakit!

-         Miért féltesz? Én számodra egy munka vagyok, ha aznap nem dolgozol, nem is állnál most itt és nem lenne ilyen gondod.

-         Nem csak egy munka vagy. – meglepően halkan mondta ezt, és mielőtt folytatni tudtam volna a dühöngésemet belém szorult a levegő.

Drew volt az, aki belém fojtotta a szót, egy csókkal. Nem számítattam rá, így nem tudtam mit reagálni. A szám ösztönösen mozgott az övével egyszerre, de aztán meghallottam a gondolataim, amik azt súgták, hogy Drew idősebb nálam, egy rendőr, akinek én vagyok a munkája, akivel nem szabad kapcsolatba kerülni, ráadásul amint lezárul a nyomozás, ő elmegy. Ezt nem tehetjük.

-         Nem. – mondtam ki hangosan is, elfordítottam a fejem és eltoltam a kezemmel.

Kikerültem és a könnyeimet visszatartva rohantam fel a szobámba.

            Miért történik velem mindez? Miért haltak meg a szüleim? Miért egy olyan rendőrt adtak mellém, akihez könnyű vonzódni? Miért pont Mistic Fallsban élnek a rokonaim, és miért él itt Damon? Miért olyan csábító számomra ő, a veszélyeivel együtt? Miért hozott össze velük a sors és miért játszik velem? Rengeteg a miért, de nincs egyikre se válasz. Egy nap két csók, két különböző embertől nekem sok! Úgy meg pláne, hogy egyik se volt ellenemre. Damoné vággyal teli volt, birtokló és heves, Drew-é viszont bizonytalan, puha és érzelmes, de egyik sem volt rosszabb a másiknál.

            Becsaptam az ajtóm, majd nekidőltem és lecsúsztam a földre, átkaroltam a térdem és nem tartottam tovább a könnyeimet. Mit tegyek most? Ezen gondolkodtam mikor megéreztem egy kezet a vállamon. Megugrottam, de megláttam, hogy csak Damon az, így megnyugodtam. Ránéztem és eldöntöttem mit teszek, egyelőre. Sodródom az árral.

-         Mi a baj?

-         Hosszú. Itthon van Drew, vitatkoztunk.

-         Menjek el inkább?

-         NE! – nem akartam, hogy elmenjen. Most ő az egyetlen biztos pont, az ingoványban, amiben járok.

Leült velem szembe a földre.

-         Essünk túl a kérdéseken. Mire vagy kíváncsi?

-         Mi történt az erdőben?

-         Nem erre gondoltam. Azt még nem tudom. Az nem érdekel, hogy mit eszem, árt-e a nap és hasonlók?

-         Most, hogy mondod, de. Válaszolhatsz is.

-         Természetesen vérrel táplálkozunk. És igen, árt a nap, de nekem itt van ez, – felmutatta a gyűrűjét – ami megvéd.

-         Engem meg akartál ölni első éjszaka, mikor találkoztunk?

-         Nem, bár nagy volt a kísértés.

-         Most nem nagy?

-         Ó, ha te azt tudnád. De direkt ettem, mielőtt ide jöttem.

-         Megöltél valakit?

-         Most? Nem. Vérbankos volt, de régebben persze, igen.

-         Értem. És Stefan?

-         Ő a nyuszikat meg az őzikéket szereti.

-         Állaton is meg tudtok élni?

-         Persze. Téged nem is zavar, hogy embereket öltem?

-         Igazából nem. A vámpírokról ez természetesnek tűnik. Nem tartom helyesnek, főleg, ha máson is meg tudtok élni, de ez is csak létfenntartó, ragadozó viselkedés. A táplálékláncban az emberek felett álltok.

-         Ilyet se hallottam még.

Kifogytam a kérdésekből, lenéztem a kezemre, amin megcsillant a hollótól kapott karkötő.

-         Ezt miért kaptam? – emeltem fel a kezem. Habozott a válasszal.

-         Megvéd.

-         Hogyan?

-         Az egyik medáljában verbéna van, így egy vámpír sem igézhet meg, amíg viseled.

-         Megigézni?

-         Ha nincs rajtad, és a szemedbe nézve koncentrálok, és elmondom, mit tegyél, te azt fogod tenni. Például én mondtam Locwoodéknak, hogy engem javasoljanak táncpartneredül.

-         Miért akartál velem táncolni? Egyáltalán miért foglalkozol velem ennyit?

-         Érdekesnek találtalak.

Aztán feltettem egy olyan kérdést, amit át se gondoltam, de már visszaszívni nem tudtam.

-         Miért csókoltál meg?

-         Állj fel. – nem értettem, de feltápászkodtam, de amint kiegyenesedtem Damon a falhoz szorított, két kezét a fejem mellett a falhoz támasztotta és mélyen a szemembe nézett.

Alig volt köztünk pár centi, és ahogy egyre nagyobbnak láttam a kék szemét, egyre inkább elmerültem a már ismerős érzésben, de most tovább mentünk. Láttam a szemében egyfajta küzdést, de addig néztük egymást, míg én előre nem mozdultam és meg nem éreztem a számmal az övét. Úgy csókoltam, ahogy még soha. Olyan bátorságot és tüzet éreztem magamban, ami eddig számomra ismeretlen volt. Nem törődve semmivel, felemeltem a karom, hogy a nyakába tegyem, és még közelebb húzzam magamhoz. Ennyi kellett hozzá, hogy Damon is olyat tegyen, amit nem vártam, de nem bántam. Most nem. Egész testével nekem feszült és a falnak préselt, a kezével pedig még közelebb húzott. Kinyomta belőlem, az összes levegőt, és ahogy szusszantam megmerevedett, majd egy lépéssel hátrébb ment. A szemébe néztem, ami újfent vörös és fekete volt, az arca pedig eltorzult. Lehunyta a szemét, lassan szedte a levegőt, majd egy rövid idő elteltével, újra önmagaként nézett rám.

-         Bocsánat. - rám mosolygott, majd megszólalt.

-         Talán már érted. Jobb, ha én most megyek. Bánnád, ha Stefan, Elena és Bonnie megtudná, hogy mi történt az erdőben? Mármint, csak a te átváltozásodra értem.

-         Ha segítenek nem bánom, de Bonnie?

-         Bonnie boszorkány. De majd legközelebb többet mesélek, tényleg jobb, ha megyek.

Majd megint közel lépett, és olyan gyengéden csókolt meg, mint egy nyári szellő, és mikor kinyitottam a szemem, már nem volt sehol.

            Ez a dolog a szemkontaktussal, váltotta ki belőle, majd most belőlem a csókot? Ennyi lenne a magyarázat? De akkor miért búcsúzott el így? Most nem volt kényszerítő erő? Hasonló gondolatokkal a fejemben, robotként átöltöztem, majd a takaró alá bújtam. Úgy éreztem, nem tudok elaludni, a sok kavargó érzés és gondolat miatt, de az első pislogás után, már nem nyitottam ki többet a szemem.

/Drew/

            Hogy lehettem ennyire bolond? Mindent elrontottam. Megszegtem a munkahelyi szabályzatot, elvesztettem Jen bizalmát, majd kimutattam az érzéseimet, ezzel teljesen összedöntve mindent. Három esély van. Egy, hogy Jen nem bírja majd, hogy én itt vagyok, és el kell majd mennem. Kettő, kiderül, hogy ő is hasonlóan érez, és akkor ott kell, hagyjam az állásom. Három, mindenki úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, amit nem fogok sokáig kibírni. Szép kilátások. Hallottam az ajtócsapódást, később a halk sírást, majd valami fura ütéseket az ajtón, talán valamit neki dobhatott. Csak kárt ne tegyen magában.

            Én barom, miért nem tudom magam visszafogni? Ha csak simán örültem volna, hogy épen, egészségesen hazaért és semmi gond, akkor tartottam volna magam továbbra is és minden maradt volna a régiben. Nem tudom, mit kezdjek most, hogy a dolgok így alakultak? Holnap vasárnap, így szerencsére reggel nem kell együtt autókáznunk, és talán egy nap alatt valahogy minden megoldódik. Egy csodára lenne szükségünk.