Huszonnegyedik fejezet - Ki kicsoda?

 Hát jó estét. Itt a 24.is. Kicsit átvezető, de kibírjátok, a jövőben még kárpótolva lesztek úgyis eleget. 

Rendületlenül írok tovább, bár "csak" 5 kommentet kaptam az előző fejezetemhez a szentbeszédem után is, azért azoknak is mind örülök, és köszönöm annak az 5 embernek, hogy megosztotta velem a véleményét. 

Kedvemet ma úgysem ronthatja el semmi, mert sikerült a Biosz tz-m, valószínűleg 5ösre! ^.^

Na jó olvasást! Puszi

 „Egy nagy reccsenést hallottam, ami Damon felől érkezett, és riadtan kaptam oda a fejem.”

            Damon arca el volt torzulva, de a szemét szorosan lezárta, a kezében pedig a reccsenés forrása, a kormány egy darabja volt. Megvártam, míg visszaváltozott, és csak akkor szólaltam meg, mikor a szemét is kinyitotta.

-         Mi történt?

Mielőtt válaszolt volna elhajtottunk a ház elől.

-         Te történtél.

-         Tessék? - erről én tehetnék? De mit tettem?

Az útra ügyet sem vetve felém fordult, egy féloldalas mosollyal, hogy megnyugodjak, semmi katasztrófálisat nem tettem.

-         Csak a hajad. Még sosem fogtad fel, és most úgy ültél be mellém, mint egy terített asztal.

-         Leengedjem? – ennyire komoly lenne a vámpírok éhsége? Egy kicsivel többet lát csak és ettől így megnőne az étvágya?

-         Nem, csak meglepődtem. Meg a te vérednek, egyébként is erősebb illata van. Csodálom, hogy még tartom magam. – a végére már nagyon levitte a hangját.

Tehát az szagom erősebb, mint másoké, ráadásul erősítem a vámpírokat, így még inkább vonzom őket, sőt még fel is kötöttem a hajam, szinte felkínálva a nyaki artériát. Ilyen az én szerencsém. Gyorsan a suli elé értünk, de még nem akartam bemenni, így húzni kezdtem az időt.

-         Akkor délután tudok beszélni nálatok Bonnieval?

-         Igen, már megbeszéltem vele, hogy átjön, és mindenki mást is elhívtam, akit be kell, mutatunk neked.

-         Még több vámpír?

-         Nem. De nem árulok el semmit, legyen meglepetés.

-         Ne már! Így egész nap ezen fog járni az eszem.

-         Milyen hízelgő.

-         Mi van?

-         Egész nap ezen fogsz rágódni, így rám fogsz gondolni, és alig várod majd, hogy délután legyen.

-         Nem lenne okos dolog egy nagyot ütni a válladba ugye?

-         Nem sok választja el az okos tettet az ostobától.

-         Ha-ha-ha. – imitáltam nevetést.

-         Délután Stefan hoz el hozzánk. – mondta gyorsan, és pont befejezte, mikor megkopogtatták a kocsi ablakát az én oldalamon.

Caroline volt az, vigyorogva integetett be nekem, bár a szeme Damonon volt. Visszanéztem Damonra, majd kiszálltam a kocsiból, lélekben már felkészülve, a pletykák irdatlan áradatára. De nem történt semmi.

-         Caroline minden rendben?

-         Persze. Mesélj hogy vagy?

-         Én meséljek? Te szoktál mindig.

-         Tudom, de igazad volt a múltkor, talán néha tényleg túlzásokba esem. Sajnálom.

-         Semmi baj, örülök, hogy még szóba állsz velem. Nagyon csúnyán beszéltem, nem lett volna szabad.

-         Megérdemeltem, fátylat rá. De nekem most mennem kell, anya kivett ma a suliból, csak az egyik tanárral kellett bejönnöm, beszélni. Délután találkozunk! - azzal elszaladt a parkolóba.

Ezt meg hogy értette? Nem gondolkodhattam sokáig, mert a figyelmem azonnal elterelték. Jeremy jött felém a folyosón és megállt köszönni.

-         Szia, minden oké?

-         Hello, persze. Elena beért már?

-         Igen kicsivel arrébb, ott, a szekrényénél van. Na, mentem, délután látjuk egymást!

A délután lett az új, szia? Teljesen bolondnak éreztem magam. Elenát tényleg megláttam egy pár méter megtétele után, de csak lassan mentem felé, mert épp Stefannal beszélgetett, és nem akartam útban lenni. Amikor Elena megfordult és behajolt a szekrényébe, akkor léptem melléjük.

- Sziasztok!

- Szia Jen! – köszöntek egyszerre.

- Minden rendben volt Atlantában? – kérdezte Elena.

- Igen, gyorsan el tudtunk rendezni mindent szerencsére.

- Damonnal találkoztál? – persze, Stefant ez érdekelhette a legjobban.

- Igen beugrott este.

- Elég könnyen veszed. – mondta összehúzott szemöldökkel.

- Igen, már várom, mikor jön el a pillanat, amikor felfogok mindent.

- Nem tűnsz ijedtnek. – Elena meglátása helyes volt.

- Te sem. – hirtelen vágtam rá, de reméltem nem veszi rossz néven. – Bocsi. – néztem fel mindkettejükre, de ők csak elmosolyodtak.

- Való igaz. Ezek szerint nem csak én vagyok az egyetlen abnormális ember a környéken.

Nevetgélve mentünk az első óránkra, de amit Elena mondott elgondolkodtatott. Mennyire vagyok én egyáltalán ember? Az órák unalmas jegyzeteléssel és gondolkodással teltek. A múlt heti dolgozatok jóvoltából, most szinte mindenből új anyagot kezdtünk, így nem volt más dolgunk csak hallgatni, ez pedig most nekem könnyen ment. Az utolsó óránk a történelem kezdődött el épp. Mi történt az én életemmel? Egy család tagja voltam, egy átlagos, rendes jól tanuló lány, barátokkal, célokkal, hobbival. Tisztában voltam önmagammal és az engem körülvevő világgal. És egyik pillanatról a másikra, feje tetejére állt az életem. Elvesztettem a családom, az otthonom, és azért valamennyire a barátaimat is. Jól tanulok még mindig, de ez koránt sem a szorgalmamnak köszönhető. Hobbikra már nincs időm, és a céljaim is elhomályosodtak. Azt pedig már végképp nem tudom, ki vagyok én, mi igaz a világban és mi csak koholmány. A biztonság helyét átvette a bizonytalanság, a megtervezett életemet pedig ma már napról napra élem. Ki tehet erről? Én? Valaki más? Isten? Vagy ez csak a sors keze? Vámpírok, boszorkányok, alakváltók. Mi jön még? Mi az, amibe még belekeveredhetek ebben a világban?

         A csengő térített vissza a valóságba. Az óra alatt egy szót sem jegyzeteltem, szuper, másolhatom le valakitől. Az ajtó felé vettem az irányt, de az ajtó előtt egy kéz megállított. Stefan volt az, és egy A4-es lapot adott a kezembe. A mai történelem jegyzet. Csodálkozva néztem rá.

- Szükséged volt egy kis gondolkodásra.

- Lehet, de nem jutottam vele sokra. Egyébként köszönöm

- Nemsokára felteheted az összes kérdésed. Drewval beszéltem, szóltam neki, hogy velem és Elenával leszel, szóval lesz némi időnk nyugodtan beszélni.

Nem válaszoltam semmit, csak bólintottam egyet. Stefan kocsijába szálltunk be és egyenesen hozzájuk hajtottunk. Stefan sokkal lassabban és nyugodtabban vezetett Damonnál. A ház előtt ott állt a fekete Chevy és még néhány másik autó is.

-         Kik vannak itt?

-         Majd meglátod. – ezek szerint Elena is tudja, kikről beszélt reggel Damon.

Amikor beléptem a házba, meglepődtem mennyien vannak jelen. A nappaliban volt Bonnie, aki Jeremy mellett ült, az egyik karosszékben Damon pihent, a kandalló előtt állt Caroline és egy asztalnál állt a történelem tanár is, Alaric Saltzman is. Mit csinál itt mindenki?

-         Na végre. Kezdtem magam halálra unni. – csapta össze tenyerét Damon.

-         Gyere, érezd magad otthon. – Stefan beljebb vezetett majd, mutatta, hogy üljek le.

Leültem egy kétszemélyes kis pamlagra, és mire kettőt számoltam volna Damon termett mellettem kényelmesen elhelyezkedve. Stefan csak a fejét rázta miközben egy pohárba valamit töltött magának, viszont mindenki más tág szemekkel nézte, ahogy tűrom, hogy Damon a karját a vállamra téve üljön mellettem. Egy pillanat. A karját a vállamra téve? Ránéztem a bal vállamon nyugvó kézfejére, majd jobbra fordultam, hogy a szemébe nézzek, ami nagy hibának minősült.

            Ahogy találkozott a tekintetünk szinte beszippantott a régi kellemes érzés. Tudtam, hogy el kéne szakadni tőle, de ahogy gyűjtögettem az erőm egy hang szólalt meg a fejemben. „Ne ellenkezz! Gondolj rám, gondolj a hollóra…” Ezt ismételgette, én pedig nem tudtam harcolni. A fejemben pörögtek az események, mintha csak egy filmet játszottak volna le. Damonról, a holló énjéről, az erdőről, a szobámban történtekről.  De egyszer csak, a képeken keresztül megláttam Damon elváltozott arcát, amit a fejemben lévő emlék is felidézett, én pedig úgy éreztem, mintha megint kocsonyából lennék, és a dívány háttámláján találtam magam. Körbenéztem a szobában, de furcsán láttam mindent. Csak egy dolog volt tiszta, a kék szempár, amibe újra belenézve, zselének éreztem magam, majd egy pillanattal később a földre estem, beverve a hátamat.

-         Francba, azt hittem előre fogsz esni. Beverted valamidet? – láttam meg magam felett, Damon arcát.

-         Kutya bajom, de mi volt ez? Megint holló lettem?

-         Nem, most varjúra sikerült változnod. – vigyorgott Damon.

Felálltam és körülnéztem. Jeremy tátott szájjal nézett rám, Mr. Saltzman a fejét fogva, nagy szemekkel nézett, Stefan összeráncolt homlokkal engem figyelve gondolkodott, Elena pedig alig kapott levegőt. Egyedül Damon és Bonnie volt nyugodt.

-         Hát akkor csapjunk bele a lecsóba. Először is, világosítsuk fel a tág szájú és szemű embereket. Bonnie?

-         Jenny alakváltó.

-         Az lehetetlen! – rázta meg a fejét Saltzman. – Azok már rég kihaltak, ha egyáltalán léteztek.

-         Maga is láthatta. – mutatott a lényegre, Bonnie.

-         Igaz. De akkor sem tudom felfogni. Kell egy ital. – azzal a pulthoz lépett Stefan mellé és kiszolgálta magát.

-         Mit tud egy alakváltó? – kérdezte Jeremy. Ő egész hamar megához tért.

-         Állat és akár ember alakot ölteni. Gondolatolvasás, telepátia, emlékezet módosítás. Ellenáll a vámpírbűverőnek, a vérük pedig erősíti őket. Egyéb képesség is előfordulhat, mindegyik különbözik valamiben.

-         Hát ez állati. Már bocs! – nézett rám, Jer.

-         Semmi vész. – mosolyogtam rá.

-         Na, most, hogy túlestünk a formaságokon kezdjünk bele a lényegbe. Jen ugye mindenkit ismersz?

-         Igen, bár nem tudom, hogy a tanár úr mit keres itt. – erre ő maga válaszolt.

-         Tegeződhetnénk iskolán kívül, szóval szólíts Ricknek. Az exfeleségem vámpírkutató volt, aztán át is változott. Azóta vadásztam rájuk, ezen felül sok mindent tudok a legendákról és a természetfeletti dolgokról.

-         Így már értem. És te Jeremy?

-         Röviden tömören, volt egy barátnőm, aki vámpírrá vált, majd megtámadta Elenát ezért megölték, majd módosították a tudatom. Aztán a következő barátnőm már egy 140 éves vámpír volt, de ő is meghalt, de róla már megmaradtak az emlékeim. Ezen felül, Elena öccse vagyok, vagyis nem, de ez hosszú, és már Bonnie barátja is, szóval itt a helyem. És hogy természetfeletti is legyek, ez a gyűrű – mutatta fel a jobb kezét – visszahoz az életbe, ha megölnének.

-         Nem értettem meg mindent, de huh. Nem hittem volna, hogy ebben a kisvárosban ennyi minden történik. Caroline? Akarom tudni?

-         Nem tudom, hogy akarod-e, de muszáj lesz. Velem semmi érdekes nincs, én csak egyszerűen vámpír vagyok.

-         De mióta?

-         Pár napja. Volt egy kis balesetem, legurultam a lépcsőn, és Stefan adott a véréből, hogy felgyógyuljak, de az én szerencsémmel hazafelé beleestem egy árokba és kitörtem a nyakam. Azóta vámpír vagyok.

Erre már nem tudtam mit felelni. Olyan természetességgel beszéltek ezekről a dolgokról, hogy már kezdett nekem is sok lenni. Átváltozások, gyilkosságok… Caroline lépcsőn gurul le, vért iszik, majd árokba zuhan.

-         Mi van még itt? Bonnie boszorkány ezt már szerencsére hamarabb megtudtam. Elena? Veled mi a helyzet? Most már jöhet bármi! Mi vagy? Vérfarkas? Fúria?

-         Nyugi Jen. Én csak az embereket képviselem. Egyébként meg teljesen úgy nézek ki, mint az a nő, aki anno Damont és Stefant átváltoztatta, ennyi bennem az érdekes.

-         És most mi jön? Megszervezzük, hogy igázzuk le a világot? – ironizáltam.

-         Nem. Most az jön, hogy együtt kiderítjük, ki ölte meg a szüleidet, és ki akar elkapni. Megvédünk és közben Bonnie kiképez. Megfelel?