Huszonhetedik fejezet - Gondoskodás

Helló, szia mindenkinek!

Továbbra is itthon tengetem a napjaimat, ezt a hetet úgy néz ki offolom a suliban.. :/ Rólam ennyit most.

Köszönöm a 24 szavazatot az előző fejezethez, a "nem tetszik"-eket is köszönöm, mert ezzel jeleztétek, hogy egy kissé sikerült megosztanom titeket. A 6 kommentnek is nagyon örültem, pláne, hogy olyanok is írtak, akik eddig nem! :))) A szavazás is Drewról nagyon jól áll, aki még nem szavazott tegye meg! Érdekes a megosztottság ott is. Sokan szeretitek és sokan utáljátok Drew karakterét, de hagy mondjak el valamit. Tudom, hogy mindenki nagy DAMON rajongó, de egy síkú lenne a történet, ha csak róla írnék. Ezért kellett Drew, és mint már utáltam rá, nem ő lesz az egyetlen saját szereplőm... Még jönnek páran az idő folyamán. DE a főszereplő most és mindörökké Damon. ;)

Na vége a szentbeszédnek, jöjjön a 27. fejezet. 

Éreztem, hogy valaki a térdem és a hátam alá nyúl és óvatosan felemel a földről, de nem tudtam kinyitni a szemem, hogy megnézzem kinek voltam olyan fontos, hogy értem jöjjön. Már nem éreztem az eső kopogását az arcomon. Nem éreztem még azt se, hogy haladunk-e valamerre, vagy csak állunk. Egyszer csak a hátam valami puhához ért, majd hallottam valami motoszkálást. Annyira jó volt itt, hogy nem akartam többé megmozdulni, csak feküdni és aludni, de egy hang nem engedte. Mindig megzavart. Nem ismertem fel, mert úgy éreztem, mintha víz alól hallanám a világot magam körül, de a nevemet még így is felismerem. Szólni akartam ennek az idegennek, hogy fogja már be, és hagyjon aludni, de tátogásnál többre nem futotta most tőlem. Majd csak befejezi egyszer. Éreztem, hogy valaki leveszi a ruháimat, először a cipőmet, aztán a nadrágomat, majd a pólómat is. Tiltakozni akartam, de rájöttem, hogy értelmetlen lenne, így csak feküdtem és a jó szerencsére bíztam magam, remélve, hogy nem valami mocskos fantáziájú fazon szedett össze. Újra felemeltek a térdem, és a hátam alá nyúlva. Vajon hova visz? Egy hatalmasat kiáltottam, mikor a lábam valami égetően forró dologhoz ért. Visszatért belém némi élet, ezzel az üvöltéssel, és meg tudtam magam csavarni az idegen kezében, de nem eresztett, inkább lejjebb eresztett, egyenesen bele a folyékony tűzbe. A hangok torkomon akadtak, de egy kis idő elteltével az égető forróság kellemes meleggé vált. Újra éreztem a karomat, az ujjaimat, a lábamat és az egész testem, majd rövidesen a tudatom is kitisztult. Valaki behozott, levetkőztetett és beletett egy kád, forró vízbe, hogy felmelegedjek. Már csak az a kérdés ki volt a megmentőm? Ki akartam nyitni a szemem, de annyi erőm még mindig nem jött vissza a melegtől. Annyira finom volt, hogy inkább csak elengedtem magam. Lassult a légzésem és megint kezdtem távolodni a valóságtól, de a már többször hallott hang újra szólongatni kezdett. Felismertem. Damon szedett össze. Kimondhatatlanul örültem, hogy ő és nem más hozott be az esőből. Sokkal kínosabban érezném magam most bárki más közelében. Látni akartam őt, és ha már ennyire szólongat, gondolom ő is azt várja, hogy kinyissam a szemem. Összekapartam minden maradék akaraterőmet és résnyire felhúztam a szemhéjamat. Damon a kád mellett guggolt, az egyik kezét a nyakam alatt tartotta, így benne könyökölt a vízben és teljesen eláztatta a ruháit, a másik kezével a kezemet fogta és a szemével az én tekintetemet kereste. Meg is találta. Aggódás, félelem és némi düh volt a szemében, de a szája egy nagyon apró mosolyra húzódott mikor végre teljesen ki tudtam nyitni a szemem.

-         Nem szabad még elaludnod! Megértetted? Nézz rám, és ne aludj el! Kérlek.

-         Fáradt… vagyok. – sikerült kinyögnöm valahogy.

-         Tudom, de még nem szabad. Csak tedd, amit mondok, kérlek!

-         Miért? – én és a nagyszerű kérdéseim. De ez most az egyszer telibe talált, mert amit Damon válaszolt az ébren tudott tartani.

-         Értem.

Többet nem beszéltünk. Amikor már hidegnek éreztem a kád falát és Damon kezét, és csak langyosnak a vizet, amiben feküdtem, akkor Damon egy nagy törölközőért rohant, majd kiemelt a vízből, és beburkolt a meleg törölközőbe. Újra felvett az ölébe és villámgyorsan az ágyamba tett és betakart a nyakamig, sőt keresett még pokrócokat, hogy azokat is rám terítse.

-         Most már alhatsz. – nézett le rám, majd hátat fordított és az erkély felé indult. Megijedtem.

-         Ne! – kiáltottam rekedten. Meglepődve fordult vissza. – Maradj! – felhúzta a szemöldökét. – Kérlek… - több szóra nem maradt erőm, de nem is volt rá szükség.

Damon az ágyam másik oldalához sétált, lerúgta a cipőjét és a székre tette a kabátját, majd leült az ágyamra. Ránéztem és megpróbáltam a maradék erőmmel egy utolsó gondolatot sugallni felé. „Köszönöm”. Aztán elaludtam.

/Damon/

            Ostoba, bolond, idióta lány. Nem mondom, furcsa volt végighallgatni, amit azzal a Drew-val beszéltek. Ahogy elküldte, az egyszerre okozott örömet és fájt. „…én beléd tudtam volna szeretni…”, „…epekedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted…” A szavai visszhangoztak a fejemben. Igazat mondott? Miért esik nekem ez ennyire rosszul? Ránézek, és ezek a szavak kúsznak be újra a fejembe, de nem tudom itt hagyni. Többször felálltam, hogy elmenjek, de nem tudtam. Itt fekszem mellette és szinte fizikailag fáj, hogy nem érhetek hozzá. Felidéztem újra a pillanatot, mikor kinyitotta a szemét a kádban. Ilyen fajta megkönnyebbülést még sosem éreztem. Nem hagytam volna, hogy meghaljon, de nem tudom mennyire lett volna érte hálás, ha csak az önös érdekeim miatt átváltoztatom. A sötétben is láttam, hogy az arcába kezd vissza térni az élet, a szája pedig már inkább volt rózsaszín, mint lila. A nap lassan felkel, és biztos be fognak nézni rá, hogy rendben van-e. Mennem kéne. De nem tudok. A fenébe, dehogy nem tudok, csak nem akarok. Szánalmas vagyok. Néztem a nedves haját, ami a párnáján úgy terült szét, mint egy tócsa vér. A sötétben inkább sötétvörösnek hatott a színe mintsem barnának. Csak néztem, ahogy mozdulatlanul alszik, és lélegzik. Hallgattam, ahogy a levegőt vette és fújta ki, ahogy a szíve dobogott, és ahogy a vére pulzált, de nem éreztem az ismerős kísértést. Nem akartam belőle inni. Becsuktam a szemem és próbáltam csak érezni azt, hogy fekszik mellettem valaki. Ahogy figyeltem, egyre erősebben éreztem a jelenlétét, mintha csak az erejét kapná vissza. Ennyire közel lett volna a halálhoz? Nem, erre nem akarok gondolni. Ekkor Jen először mozdult meg mióta lehunyta a szemét. Megfordult, a fejét a vállamba fúrta és a kezét átvetette a hasamon. Nem mertem mozdulni. Sem felkelteni nem akartam, sem a kontrollomat elveszíteni. Annyira emberinek éreztem ezt az egész helyzetet. Erre vágytam volna az elmúlt 140 évemben? Hogy újra embernek érezzem magam valaki mellett? Ezért vonzza úgy Stefan amúgy is érzékeny lelkét Elena? Elképzelhető. Megfeszültem mikor lépteket hallottam a folyosón, és ugrásra készen vártam, hogy lenyomódjon a kilincs, de nem történt meg. Pár toporgó lépés után lement a lépcsőn az illető. Az órára nézve megállapítottam, hogy 7:50 van, vagyis nemsokára fel fog tűnni mindenkinek, hogy Jen nem ment suliba. Óvatosan a kabátzsebembe nyúltam és kivettem a telefonom, hogy SMS-t írjak a drága bátyámnak. Gondolkodnom kellett, hogy mit mondjak, de megtaláltam a tökéletes Damonos szöveget.

„Jen beteg, elküldte Drewt a francba és órákig ázott az esőben. Ne kérdezd minek. Ágyfogságban tartom, mert majdnem megfagyott a kertben. Nyugi, nem bántom. Ölel Damon.”

Ezzel megvolnánk. Ahogy letettem az asztalra, a telefont rögtön csörögni is kezdett. Nagyszerű, húztam el a szám, és gyorsan felkaptam, hátha Jen nem ébred fel.

-         Mi van? – suttogtam.

-         Jen jól van?

-         Igen, alszik, vagyis aludt, amíg nem hívtál. – Jen kinyitotta a szemét és pislogott egyet-kettőt.

-         Mi történt?

-         Vitatkoztak, aztán elküldte őt örökre, majd kiment az esőbe sírni és órákig ült a földön. Csak akkor hozhattam be, amikor már nem figyelt senki, de már majdnem megfagyott kint. Kis híja volt, hogy nem halt bele.

-         Ugye nem adtál neki a véredből?

-         Nem, csak egy kád, forró vízbe tettem olvadni.

-         Délután átmegyünk hozzá.

-         Hát jó.

Azzal bontottam a vonalat. Lenéztem Jenre, aki ahogy láttam épp próbálta összetenni a puzzle darabjait. Zavartan nézett körbe a szobában, aztán magán és a kezén, ami még mindig a hasamon pihent. Majd, mint akibe belehasít a felismerés, az órájára pillantott és kiugrott az ágyból, az időt látván.

/Jenny/

            Mi van itt? Damont átkarolva kelek fel? Mi történt az este? Alig emlékszem valamire… Fáradt voltam, aztán levetkőztettek és forró vízbe tettek. Damon volt. Újabb képek ugrottak be, a kádban ülök, és valamiért nem aludhatok el. De miért nem? A fejemhez nyúltam, és a kezem megakadt a nyirkos hajamban. Ezek szerint minden megtörtént. Végig néztem magamon, és beigazolódott a félelmem. Egy szál bugyiban és melltartóban álltam az ágy mellett. Gyorsan lekaptam egy pokrócot és magamra terítettem.

-         Iskolába kell mennem! – ugrott be hirtelen.

-         Dehogy mész iskolába!

-         Miért ne mennék? Már így is elkéstem. – elindultam volna a fürdőszoba felé, de a hirtelen jött erő, elszállt, a lábaim pedig megadták magukat, de nem csapódtam a földbe, mint vártam, mert két erős kar felkapott.

Damon ölében voltam, talán éppen úgy, ahogy este összeszedett. Felnéztem az arcába, hogy megköszönjem, de a takaró ezt a pillanatot választotta, hogy lecsússzon rólam, ezért gyorsan lehajtottam a fejem, és vártam, hogy amilyen gyorsan lehet Damon le tegyen  az ágyra, de nem siette el a dolgot. Visszarakott az ágyba és rám húzta a takarót. Ahogy felegyenesedett egy hatalmasat tüsszentettem.

-         Itthon maradsz! Már elintéztem. – forgatta meg a szemét.

Egy nagy sóhajtással adtam tudtára, hogy felfogtam, de a testem mást is ki akart fejezni. A gyomrom egy hatalmas korgással szólt hozzá a beszélgetéshez.

-         Az ágyba maradsz! – adta ki az újabb utasítást, majd eltűnt a szobámból.

Megpróbáltam visszaemlékezni megint az estére, és majdnem sikerült minden részletre emlékezni, de azután, hogy felhozott Damon, és letett az ágyra, már csak részletek vannak meg. A forró vizű kádra emlékszem, a szemeire, és hogy ne aludjak el, majd hogy aludhatok. Elég foghíjas. De nem tudtam tovább erőltetni az agyamat, mert Damon egy tányérral és egy pohárral a kezében jött be a szobámba. Hülye dolog ezen meglepődni, de tényleg nem számítottam rá, hogy egy gyomorkorgásomra ugrik, és reggelit csinál.

-         Nem nagy cucc, csak egy szendvics és narancslé.

-         Köszönöm. – néztem rá olyan hálásan, ahogy csak tudtam, mert ebbe a köszönömbe bele akartam sűríteni, a hálát az egész éjszakáért, és hogy velem maradt.

-         Most mennem kell, Tyler mozgolódik, lehet, hogy hozzád tart. Addig el kéne tenned a reggelit, gyanús lenne.

-         Visszajössz később?

-         Stefan és Elena be akar ugrani hozzád, de utánuk visszanézhetek.

Bólintottam, ő pedig az erkélyre lépett, és ahogy visszanézett rám, hollóvá változott és elrepült. Ahogy megjósolta, épp amikor letettem a földre a tányért és a poharat kopogtattak az ajtómon.

-         Igen?

-         Tyler vagyok, bejöhetek?

-         Persze. – csak ne legyenek kérdéseid! Tettem hozzá magamban.

-         Beteg vagy? – kérdezte miközben az egyik székig ugrált fél lábon.

-         Nagyon úgy néz ki. Valószínűleg megfáztam.

-         Hát várható volt. három órát ültél a szakadó esőben a földön. Mikor jöttél be?

-         Nem tudom, nem néztem az órát, de már mindenki aludt.

-         Nem értem, ami tegnap történt. Azt hittem ez a Drew fazon beléd van esve.

-         Ezt nem tudhatom, de minden esélyét eljátszotta, és úgy éreztem, ha lezártam az Atlantai múltam, akkor ő tőle is búcsút kell vennem, mert mindarra emlékeztet, amin átmentem. – ez csak részben volt hazugság. Igazából, igaz minden szavam, csak nem ez volt az igazi indok, amiért elküldtem.

-         Értem. De itt van helyette Mason. Ő is meg tudja védeni a családot, ha bárki rád találna.

-         Ezt hogy érted? – vajon ő tudja, hogy a nagybátyánk vérfarkas, és őt magát is csak egy gyilkosság választja el ettől az átoktól?

-         Kiskoromban sokat láttam őt lőni agyaggalambra, jól céloz. És ne mondd, hogy nem vetted észre, hogy nem egy gyenge testalkatú csontváz!

-         Igazad van. – vagy nem tudja, vagy jól titkolja.

-         Na hagylak pihenni, az én lábam is elkezdett fájni.

-         Köszi, hogy benéztél.

Visszamosolygott majd bezárta maga után az ajtót, én pedig nekiálltam elfogyasztani a Damon által készített szendvicset. Ha nem tudnám, hogy vámpír, az mondanám, hogy gyakorlott szendvicskészítő. Volt a félbe vágott zsemlében felvágott, sajt, saláta, paradicsom, uborka, és egy kis majonéz is. Ezen el lehetne élni. Ezzel a szendviccsel és a narancslével teljesen megtelt a hasam, és így jóllakottan könnyen elnyomott az álom.