Huszonnyolcadik fejezet - A múlt

Jó reggelt!

A szavazás nagyon jól halad, csak így tovább. Itt  is van a fejezet, ahogy ígértem. Nem túl hosszú, és nem is túl akciós, de a következő rész felvezetőjének pont jó. xD 

Képet nem rakok fel, mert nem találtam ehhez illőt.

Pusz

Mi ez a hang? Telefoncsörgés? Értetlenül nyitom ki a szemem és nézek körbe a szobámban. Az éjjeli szekrényemen ott villog a bűnös, aki felébresztett. Ki kereshet? Még kissé kábán vettem fel.

-         Halló?

-         Jennifer?

-         Igen. Elena te vagy az?

-         Eltaláltad. Hogy vagy?

-         Már egész jól köszönöm.

-         Akkor jó, csak ezt akartam tudni, nem is zavarlak tovább, majd később találkozunk!

-         Rendben. Szia.

-         Szióka!

Mi ütött ebbe a lányba? Elvileg mindjárt itt kéne lennie Stefannal. Érdekes, ha majd ide érnek rákérdezek, de jut eszembe, addig embert kéne magamból varázsolni. Dideregve elcsoszogtam a fürdőig, csak a tegnapi fehérneműin voltak rajtam, így nem csodálkoztam azon, hogy fázok, de a tükörképem meggyőzött róla, hogy megfáztam. Az arcom és az orrom ki volt pirosodva, a szemem be volt dagadva, és nagy lila karikák keretezték. Gyönyörű. Ledobtam a ruháim, és beálltam a meleg víz alá. Kimostam a hajamból a sarat és a koszt, és a legfinomabb illatú tusfürdőmmel mostam meg a bőrömet. Egy törölközőt csavartam a fejemre, egyet pedig magam köré, majd újból a tükör elé léptem. Megváltoztam. A bőröm szinte áttetszően fehér, és mintha egy kicsit meg is nyúltam volna. Megtöröltem a hajam és hagytam, hogy hullámosan és vizesen a hátamra hulljon. Szinte feketének tűnt frissen mosva és erős kontrasztot alkotott a bőrömmel. Belenéztem a saját szemembe és arra gondoltam, hogy mi lehet az rajtam, ami egyáltalán bárkinek megtetszhet, de egyhamar nem találtam választ. Biztos csak valami bolondnak. A tükör bámulása helyett, inkább felvettem egy vastag melegítőt és megszárítottam a hajamat, hogy csináljak is végre valamit. Még ebben a meleg ruhában is dideregtem ezért előkerestem a hőmérőmet és azzal bújtam vissza az ágyba.

            Hogy elüssem valamivel az időt elővettem egy könyvet és nekikezdtem az elejének. Amikor a huszonötödik oldalhoz értem, kivettem a hőmérőt, mondván már biztos jó és ránéztem. Egy hangos hümmögéssel megállapítottam, hogy Damon nagyon is jól tette, hogy itthon tartott, mert az nem kifejezés, hogy lázas vagyok, 39,5 fokkal. Rögtön kerestem is egy Aspirint, a fürdőszoba szekrényben és a csaphoz hajolva egy kis vízzel be is vettem, majd az ágyamba siettem, és nyakig húztam a takarót. Olvasni már nem volt kedvem, és a szemem is megfájdult már, ezért csak az ablakon bámultam kifelé. A múltkori gyűlésre gondoltam a Salvatore házban, és arra, hogy milyen volt oroszlánnak lenni, aztán eszembe jutott a gondolatolvasás is. Nem bírtam a hirtelen jött lelkesedésemmel, ezért rögtön ki is akartam próbálni, tudom-e irányítani, ezen képességemet. Behunytam a szemem és megpróbáltam istenigazából hallani. Először csak a fákat, a szelet és a város zaját hallottam, aztán bekúszott a tudatomba egy tv adása is. Még erősebben próbáltam koncentrálni a lényegre, a legközelebbi hangot használva kizártam a város és a környezet zaját, így már érthetően hallottam a tévét, ami egyértelműen a földszintről szólt. Most, hogy házon belül hallgatóztam csak, megpróbáltam kitisztítani a fejemet, ami nem is ment olyan könnyen. Nem egyszerű a semmire gondolni, de azért egy idő után sikerült, és meghallottam az első részletet, amitől úgy meglepődtem, hogy össze is omlott a koncentrációm. „…úton van ide, sőt már fel is hívta, hogy biztos legyen a dolgában…” Mason gondolata volt, de ki jön ide, ki hívott fel kit? Rólam van szó, és tényleg nem Elenával beszéltem? De akkor ki volt az, akinek ugyan olyan a hangja, mint neki? Csak érkezzenek már meg Stefannal és megtudom a választ.

            És kivételesen teljesült a kívánságom, alig öt perc múlva kopogtattak az ajtómon.

-         Igen! – kiáltottam ki türelmetlenül.

Belépett a szobámba Elena és mögötte Stefan is, ahogy vártam.

-         Szia Jen! – köszöntek egyszerre.

-         Hogy vagy? – kérdezte Elena az ágyam mellé lépve. Stefan az ajtótól nem messze állt meg.

-         Tűrhetően, de menten megőrülök, ha nem válaszolsz azonnal egy kérdésemre.

-         Akkor kérdezz.

-         Felhívtál ma engem délután?

-         Nem.

Éreztem, hogy nem ő volt! Tudtam, de akkor ki más!

-         Ebben biztos vagy?

-         Csak tudom, hogy felhívtalak-e vagy sem.

-         Viszont valaki felhívott engem a te nevedben, akinek még a hangja is a tied volt és arról érdeklődött, hogy jól vagyok-e.

-         Mit akarhat tőled? – kérdezte Stefan szinte magában.

-         Te tudod ki hívott? – kaptam rá a szemem.

Stefan előbb nagy levegőt vett majd közelebb lépett.

-         Ez egy hosszú történet.

-         Akkor üljetek le az ágyamra nyugodtan. – amint helyet foglaltak Stefan folytatta.

-         Damon elmesélte, hogy változtunk át?

-         Nem.

-         Röviden fogom elmondani. Apánk befogadott egy lányt, a neve Katherine Pierce volt. Megtetszettünk egymásnak, sőt bele is szerettem, de Damon dezertált a seregtől és haza jött. Katherine-t természetesen rögtön levette a lábáról. Mégis engem választott kísérőjének, az alapítói bálra, azt hittem ő is szeret, de mint kiderült mindkettőnkkel egyszerre kavart. Elcsavarta a fejünket, majd közölte, hogy vámpír, de minket ez se zavart. Persze akkor nem tudtunk egymásról, azt hittük csak az egyikünké Katherine szerelme, de tévedtünk. A város fellázadt a vámpírok ellen és bezárták őket a templomba, amit rájuk gyújtottak, de később kiderült, mind túlélte, legyengülve a templom alatti kriptában. A nagy csatározás hevében, lelőttek minket Damonnal, azonban mindkettőnk szervezetében volt vámpírvér, így átváltoztunk. Meg akartunk halni, de egy baleset folytán teljesen átváltoztam, majd magammal rántottam Damont is. Ő, azóta olyan amilyen. Én Elena miatt jöttem vissza a városba, mert akár hiszed, akár nem Elena és Katherine, akár ikrek is lehetnének, bár a személyiségük pont ellentétes. Damon viszont Katherine-t kiszabadítani tért haza, de amikor feltártuk a sírt, kiderült, hogy ő nem is volt benne, és az elmúlt 150 évben boldogan élt valahol máshol. Damon azóta még megkeseredettebb volt, én pedig minden nap attól tartok, hogy visszatér, hogy megölje Elenát. Aki felhívott téged az szinte biztos, hogy ő volt, de nem értem neked mi közöd ehhez az egészhez.

Túl sok információhoz jutottam, túl rövid idő alatt. Pár percbe beletelt, míg mindent felfogtam, csak aztán nyitottam válaszra a számat.

-         Mason kapcsolatban van Katherine-nel.

-         Tessék? – nézett rám nagy szemekkel Stefan.

-         Az előbb próbálkoztam egy kis gondolatolvasással, de csak egy mondatot sikerült kihallanom Mason fejéből, az pedig így hangzott: „…úton van ide, sőt már fel is hívta, hogy biztos legyen a dolgában…”.

-         Nagyon érdekes, viszont ez felvet némi problémát.

-         Mégpedig?

-         Talán egy kis ideig biztonságban vagy itt, de ha Mason Katherine embere, ne bízhatsz benne. Nem mehetsz vele sehová, és nem szabad, hogy gyanakodni kezdjen. Viszont, ha Katherine egyszer ideér, és ide is fog, akkor nem lesz biztonságos neked ez a ház, mert már vagy beinvitálták régebben, vagy megteszi Mason.

-         Akkor el kell költöznöm?

-         Nagyon úgy néz ki.

-         Mikor?

-         Ezzel még ráértünk remélem. Azonnal nekikezdek az információgyűjtésnek, hátha előbb bukkanok Katherine-re, mint ő rád.

-         Rendben.

-         Egyébként minden rendben veled? Damon nem bántott vagy tett bármit, amiért karót érdemelne?

-         Nem, csak hálával tartozom neki. Megmentett és vigyázott rám egész este. Még reggelit is csinált.

-         Reggelit?

-         Igen, még ott a tányér, amin a szendvics volt.

Stefan felállt, a tányérhoz sétált és megszagolta, majd hozzáérintette az ujját egy csepp majonézhez, de amint hozzáért elrántotta a kezét.

-         Hmm. Beszélnem kell Damonnal.

-         Mi történt?

-         Verbéna és farkasölőfű is volt a majonézedbe keverve. Neked nem árt, csak annak a vámpírnak, vagy vérfarkasnak, aki megharap. De nekünk most mennünk kell, holnap is benézünk rendben? Jobbulást.

-         Persze, és köszönöm, hogy ma is benéztetek, és azt is, hogy elmesélted a történeteteket.

-         Semmiség. Szia!

-         Sziasztok! – azzal mindketten kiléptek, és becsukták az ajtóm. Újra egyedül.

Először a karkötő, hogy ne tudjanak megigézni, aztán most ez mindenféle füves majonéz, hogy ne tudjanak belém kóstolni… Ennyire nagy veszélybe lennék? Vagy csak Damon reagálja túl? Egyáltalán miért törődik ennyit velem? Az a csók, vagyis az a kettő, nem volt másért, csak a képességeink miatti erő miatt. Vagy nem?

            Amióta Mistic Falls-ba jöttem, alig telt el napom Damon társasága nélkül. Igaz kezdetben fura volt és félelmetes, de mára már talán benne bízom meg a legjobban, ebben a feje tetején álló városban. Felidéztem magam előtt az arcát és libabőrös lett a hátam. Lehet, hogy több is, mint barát?

            Megint megzavartak, csak most pont az „emlegetett szamár” szállt le az erkélyemre. Egy pillanat múlva már az ágyam mellett állt és lenézett rám. Szemében düh volt, aggódás és sok fel nem tett kérdés.

-         Lázas vagy. – jelentette ki minden kétely nélkül. Bólintottam. – Süt felőled a forróság.

Ez így elég érdekesen hangzott, de szerencsére nem voltam az a pirulós fajta, mert ha az lettem volna, most égne a fejem. Folytatta.

-         Hívott Stefan, tudok a telefonról, meg Masonről is.

-         És mi lesz most? – szólaltam meg én is.

-         Ma kutattam egy kicsit, és találtam valami érdekeset. Telefonáltam egy régi ismerősömnek, aki elárulta, hogy az a módszer, amivel a szüleidet eltemették, az tipikus a vadászok körében. – látta az értetlenséget a szememben, ezért elmagyarázta a végét. – A vadászok olyan emberek, akik a természetfeletti lényeket üldözik. Szellemeket, vérfarkasokat, vámpírokat, alakváltókat, boszorkányokat, satöbbi. Na, de a lényeg, hogy csak két vadász járt az időben, Atlantában, és az egyiket ki is tudtam zárni, így azt hiszem megtaláltam a tetteseket.

Azonnal úgy éreztem semmi bajom nincs. Menni akartam én is, hogy saját kezűleg kapjam el a szemetet. Fel is emelkedtem az ágyból, de Damon hideg kezei visszanyomtak a párámra.

-         Te itthon maradsz. Bonnie és Caroline mindjárt itt lesznek, hogy vigyázzanak rád és Bonnie az egész holnapot veled tölti, hogy annyi mindenre megtanítson, amennyire csak lehet, mert több részről is fenyeget veszély.

-         Rendben, de én akartam megölni.

Ezen kuncogni kezdett Damon.

-         Most mi van? – kaptam fel a vizet.

-         Semmi, nyugi, csak furcsa volt a szádból ezeket a szavakat hallani. Nem tűnsz gyilkos típusnak.

-         Nem ismersz még engem.

-         Még nem… - motyogta, és én tudtam, hogy úgy sincs értelme visszakérdezni. – Megyek is. Gyógyulj meg amilyen gyorsan, csak tudsz, és tanulj sokat Bonnietól!

-         Várj! – kiáltottam utána, még mielőtt átváltozhatott volna. – Mikor jössz vissza?

-         Talán már holnap éjjel. – indult volna, de megint megállítottam.

-         Legalább a nevét áruld el! Kérlek! – visszafordult, majd pár pillanat múlva megadta a hőn áhított választ.

-         A neve Dean Winchester.