Huszonhatodik fejezet - Az esőben

Na, ahogy ígértem, nem sokkal 12 után itt is az új fejezet! Nem is fűzök hozzá többet, csak reménykedem a sok kommentben és "tetszik"ben. Oldalt a szavazáson is válasszatok a FEJEZET ELOLVASÁSA UTÁN! 

Egyébként, ha érdekel valakit, a háziorvosom 3. éve alatt a 142. vírusos torokfertőzés diagnózisát mondta ki nekem, már meg sem lepődtem, sőt, előre tudtam, hogy mit fog felírni.. Végül is igazolást írni tud, meg receptet is, több dolga nincs. xD Szóval van 5 napom itthon, ergo írás marathon lesz! ;) 

Na jó olvasgatást! 
U.i.: És nézzetek be vervain oldalára is, ráférne egy-két komment, nekem pedig nagyon tetszik, amit eddig írt! ;) Érdemes lesz figyelemmel követni! :))

(nem teljesen illik ide, de átjön a lényege, az számít...)

A Grill előtt tett ki Bonnie, miután megegyeztünk, hogy holnap suli után is összeülünk és gyakorlunk egy kicsit. Ahogy beléptem az ajtón, rögtön megláttam hol ül Mason. Persze ő is kiszúrt engem azonnal, és mosolyogva intett felém. Megpróbáltam a lehető leginkább uralni a hangom és a mozgásom, hogy ne áruljak el se félelmet, se gyanakvást. Nincs telihold, de mint kiderült így is bánthatna, amit persze nem engednék, átváltoznék, és lebuknánk. Ennyire nem szúrhatom el, mert akkor mindenki, aki ma a Salvatore házban volt, bajba kerülne. Nem elsietve semmit, Mason asztalához léptem és leültem vele szembe.

- Hello.

- Szia. – köszöntem én is. Remélem, csak semmiségekről akar kérdezgetni, mert úgy nem kéne nagyot hazudnom.

- Milyen volt a suli?

- Unalmas, mint mindig. És a te napod?

- Találkoztam a régi ismerőseimmel a városban. Szinte elvették az egész napom.

Odalépett hozzánk Matt, és megkérdezte mit hozhat. Masonnal rendeltünk két üdítőt és két adagot a mai menüből.

-         És ki volt az a srác, aki reggel iskolába vitt? – kérdezte rám kacsintva, de tudtam, hogy csak az érdekli, tudom-e mi Damon és hogy hogyan viszonyulok hozzá. A megbeszélt szövegemet mondtam fel.

-         Damon Salvatore.

-         A barátod?

-         Távolról sem. Úgy volt, hogy Elena és Stefan visz suliba, de mint utólag kiderült, közbejött valami, ezért Stefan elküldte értem a bátyját.

-         És jó fej srác?

-         Annyira nem ismerem. – itt kell vigyázni, ki tudja, mit tud a báli eseményekről – Vele táncoltam az alapítói bálon, de nem sokat beszélgettünk. Kicsit ijesztő és fura fazon, de Stefan bátyja, ezért nem lehet olyan rossz ember.

-         Stefan milyen?

-         Nagyon kedves és udvarias fiú, bár nem az esetem. Elenával nagyon összeillenek szerintem.

Erre már csak hümmögött, aztán megérkezett a vacsoránk is. Miközben ettünk én kezdtem el kérdezgetni, hogy ő honnan jött és mit csinált eddig.

-         Tudod, én olyan világcsavargó vagyok. Éltem már minden felé, még Európában is. Olaszországba szívesen visszamennék még.

-         Mi tetszett ott a leginkább?

-         Az ételek, a meleg, a tenger. Végülis minden tetszett, csak messze van repülővel.

Körülnéztem a Grillben, a beszélgetésben beálló csend alatt. Találtam pár ismerős arcot az iskolából, de sok volt az ismeretlen, viszont a pultnál, egy nagyon ismerős fekete bőrdzsekis srác ült. Úgy tettem, mintha az evésre fókuszálnék, de közbe minden erőmmel egy nevet kiáltottam az elmémmel. „DAMON?” Rásandítottam, és a pulttal szemközt lévő tükörben megláttam a meglepett arcát. Hogy a tükröt előbb mért nem vettem észre vajon? Elég ostoba hiba, de legalább tudja, hogy tudom, hogy figyel engem. „Eddig minden ok.” Gondoltam többször egymás után, ahogy csak tudtam, de közben az evésre is figyelnem kellett. „Este legyél nálam!” Ezt csak egyszer gondoltam, mert annyira nem fűtött a vágy, hogy megint a frászt hozza rám a saját otthonomban, de mégis beszélnem kéne vele. Több dologról is. Annak ellenére, hogy csak egyszer gondoltam rá, majd pedig nem koncentráltam tovább meghallottam a fejemben a hangját. „Zene füleimnek.” Még így is éreztem a szavaiban a hatalmas egóját, és a gúnyt, de mégis mosolyognom kellett ezen.

            Amikor végeztünk az evéssel, kértünk desszertet is, és Mason rátért a legkellemetlenebb témára, amit ember ezen a földön előhozhat. A szüleimre.

-         Mivel foglalkoztak?

-         Apám a minisztériumban dolgozott, ő volt a sportminiszter, anyukám pedig az egyik divatcégnél volt tervező, fotós és szerkesztő.

-         Ezek szerint szeretsz sportolni? Vagy éppen gyűlölsz?

-         Nagyon is szeretek, de mióta ideköltöztem, nem volt rá se időm, se hangulatom.

-         Mik voltak a kedvenceid?

-         Lovaglás, táncolás, röplabda…

-         Lovagolni sosem volt bátorságom, tánchoz elég nagy melák vagyok és ritmusérzékem sincs, de a strand röplabdát gyakran játszom. Olaszországban nagyon tudják játszani. És hol éltetek?

-         Atlantában volt egy nagyon szép házunk, de eladtam.

-         Miért?

-         Nem akarok többé visszamenni arra a helyre, ahol megölték őket.

-         Megértem. Szerintem hagyjuk is ezt a témát most. Majd máskor mutathatnál róluk képet.

-         Persze.

Azzal Mason fizetett, és ragaszkodott hozzá, hogy az enyémet is ő fizesse. Haza indultunk az ő kocsijával. Hát, két féle autó van, amit szeretek. Az régi típusú autók, mint Damon Chevy-je, és a nagy, négy kerék meghajtású terepjárók, mint Mason Range Rovere. Most már tényleg kell magamnak vennem egy autót. Nem normális, hogy mindig más kocsija után áhítozom. Hazáig csendben utaztunk, csak az autórádió szólt. A nagy házban sok helyen égett a villany, ezek szerint otthon van mindenki. A házba lépve épp Carol jött velem szembe, aki közölte, hogy hívott az ügyvéd, hogy eladták a házat és a kocsikat is.

-         Mennyiért vitték el?

-         A házat 2.200.00$-ért, a két kocsit összesen 1.500.000$-ért, és ez már a számládon is van. Itt a banki kivonat, a mai postával jött. – azzal a kezembe nyomott egy felbontatlan borítékot US International Bank felirattal és az én nevemmel.

A nappaliba sétáltam és felbontottam a levelet. Az állt rajta, hogy a nyitás napján két helyről érkezett összeg a számlámra. Az egyik tartalma 3.000.000$-ról szólt a másik, pedig 500.000$-ról. Valószínűleg, apa volt az, aki a többet spórolta. Aztán a következő három befizetés volt feltüntetve, 2.200.000$, 700.000$ és 800.000$. A végösszeg, 7.200.000$. Te jóságos úr isten! Most fogtam fel a nullák számát, és hogy ez mekkora összeg a valóságban! A kezemben remegni kezdett a papír és én csak nagy szemekkel meredtem a számokra. Több mint hét millió dollár. Ez eszméletlenül nagy összeg! Ebből, nem hogy kocsit tudok venni, de akár egy házat is és boldogan élhetek, míg meg nem halok. De furcsa mód, nem éreztem magamat túl boldognak. Ennyi pénzhez jutni ilyen áron nem akartam volna. Az összeeset odaadnám azért, hogy ez a hónap meg se történté váljon. A papírt szorongatva talált rám Drew.

- Nem akarok veszekedni, de miért ő jött érted reggel? Direkt akartál felbosszantani?

- Az nem az én stílusom. Azért ő jött, mert Elena nem ért rá, és neki szólt. Én sem őt vártam reggel. – túlságosan jól megy nekem ez a hazudozás.

- Értem. És mit csináltál délután?

- Ezt-azt. Bonnieval, Elenával és Carolinenal voltam.

- Kihez mentetek?

- Elenához.

- Hazudsz.

- Tessék?

- Jól hallottad. Ma jártam Jennánál reggel, mert összefutottam vele a városházán, és áthívott, hogy segítsek neki megszerelni egy szekrényt. És te nem voltál ott, Jenna pedig azt mondta, hogy Stefannal van náluk.

Rossz érzés volt lebukni a hazugsággal, mert teljesen igaza van, nem voltam őszinte és ezért dühösnek éreztem magam. Az egész helyzetre haragudtam, és nem tudtam máson levezetni, csak Drew-n.

-         Semmi közöd hozzá hol voltam.

-         De igen is van! Vagy talán egy bíró végzést akarsz látni arról, hogy kihallgathatlak?

-         Pontosan, hozz egy végzést, itt megvárlak!

Azzal az emelet felé vettem az irányt, de Drew lefogott és szó szerint belevágott a fotelbe. Olyan emésztő düh támadt bennem, mint még sosem. De mielőtt tiltakozhattam volna ő emelte fel a hangját.

-         Halljam, hol voltál! Ha nem árulod el most azonnal, mi folyik körülötted, akkor örökre búcsút mondhatunk egymásnak.

Semmi pénzért nem árulhattam el neki az igazat, új hazugság most pedig nem jutott az eszembe. Könnybe lábadt a szemem és a mérhetetlen düh helyét átvette a búcsúkor érzett szomorúság és csalódottság érzése. Itt volt az idő, amikor Drewnak ki kell szállnia ebből a játékból, mindenki érdekében. Nagy levegőt vettem, Drew izzó szemébe néztem, és a lehető legkomolyabb hangon válaszoltam neki.

-         Tudod Drew, én beléd tudtam volna szeretni, és úgy érzem te is belém, de tényleg úgy lesz a legjobb, ha elmész. Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem, és epekedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted. De ez a pillanat soha nem jön el. És már nem is várom, mert sikerült belőlem a legkisebb jóérzést is feléd, kiirtanod. Nem hiszem, hogy valaha tudnálak szeretni, vagy bízni benned. Nem csak a te hibád, de legalább annyira a tied, mint az enyém. Már nem változtathatsz ezen.

Hagytam, hogy a könnyeim kicsorduljanak, és egy elmosódott fátyolon keresztül néztem Drew szemét, amiből a tűz minden szavam hatására lassan kihunyt és átvette a helyét egy megtört ember tekintete. Meg kellett tennem. Arra volt szükség, hogy itt hagyjon, mert akkor nem kell tovább hazudnom neki, és semmi baja nem eshet, ha valaha rám találnak a gyilkosok. Elcserélem az én biztonságomat az övére. Engem meg fognak védeni, ők heten, akik ma megtudták rólam az igazságot, akiknek egyébként is veszélyes az életük, és akik már felkészültek arra, hogy bármikor meghaljanak, de Drew tudatlanul és felkészületlenül, csak akadály lenne, akiért aggódnék. Drew leengedte a karját, amely eddig a vállamat szorította, lassan kiegyenesedett, és mindent maga mögött hagyva, kilépett az éjszakába. Hallottam, ahogy beindítja az autóját és elhajt. Nekem sem volt kedvem tovább ücsörögni, ezért kimentem a hátsó kertbe. Láttam, hogy távolról figyelt minket végig Carol, Richard és Mason is, de most nem érdekeltek. Az eső hangos kopogását hamarabb hallottam, mint ahogy az ajtóba értem volna, de ázni akartam, így hát kiléptem a sötét fűbe. A kert közepéhez sétáltam és leültem a sárba és a vízbe. A fejemet hátrahajtottam, és hagytam, hogy hideg esőcseppek egybeolvadjanak a könnyeimmel.

„Millió vízcsepp egy nagy folyó.

Megállítani mondd miért volna jó?

Hagy múljon el, aminek múlnia kell

Hagy, mossa az eső végre el!”**

Régen nem értettem ennek az idézetnek a lényegét, de most éreztem. Csak azt akartam, hogy vége legyen ennek a napnak, hogy ne kelljen Drewra gondolnom, és hogy ne jusson eszembe többé az, hogy mit okoztam ezzel, hogy mit érezhetett, mikor azokat a szavakat vágtam a fejéhez. Nem szabadna ennek így fájnia, én nem voltam belé szerelmes. Tetszett, vonzott és kedveltem, de épp eléggé fáj tudni azt, hogy ő valószínűleg szeretett engem, és elképzelni, hogy, hogy eshet egy szerető szívnek ilyen dolgokat hallani. Csak azt remélem, hogy nem hajt most egy árokba és hamar elfelejt, talál valakit, aki viszont szereti. Isten veled Drew Campbell, köszönöm, hogy vigyázni akartál rám, még akkor is, ha ez csak a munkád volt. Én sosem foglak elfelejteni.

            Még sokáig ültem a földön, és már nem is dideregtem a hidegtől. A ruháim teljesen átáztak és hozzám tapadtak, mint a hajam az arcomra. Egyre fáradtabbnak kezdtem érezni magam, és már nem maradt erőm a felálláshoz.

*Idézet A portobellói boszorkány-ból.

**Idézet ismeretlen forrásból.

 (Mason RangeRover-e)