Huszonharmadik fejezet - Búcsú

Hát sziasztok. 

Meg kell osszak veletek valamit. Egyszerre vagyok szomorú és boldog... Nagyon örülök neki, hogy már 23 rendszeres olvasóm van és persze azok, akik nem regisztrált olvasók, és nagyon jó látni a napi kb 50 látogatót, de kicsit elszomorít, hogy ennyien vagytok és mégis csak 1-2 kommentet kapok fejezetenként.. :( Megígértem, hogy sosem fogok kommenthatárt szabni, vagy könyörögni értük, mert mindenkinek szíve joga, hogy ír-e nekem egy két sort, vagy sem, és nem is fogom megszegni, amit mondtam, csak azt akarom, hogy tudjátok, hogy nagyon-nagyon örülnék neki, ha egy kicsivel többen írnátok.. :// Már az is boldoggá tesz, hogy a történetem nem csak nekem tetszik, és köszönöm, hogy átlagban 20-an rákattintotok a tetszik gombra, csak azért mégis van egy kis üröm az örömben. 

Na nem is rinyálok többet, csak ma rossz napom volt, és mindig várom, hogy ha hazaérek mi vár itt, és elég lehangoló azt látni, hogy semmi az ég világon. A 7 kérdésből 3at tettek fel, azokra válaszoltam is az előző bejegyzésnél. A maradék 4 kérdést még feltehetitek, ennek a fejezetnek a végén, de ez az utolsó lehetőség, máskor mér nem fogok válaszolni. (A kérdések kritériumai az előző bejegyzésnél.) 

Végül íme a 23. fejezet:

Az egyik dobozból felvettem egy tiszta farmert és egy pólót, miután lezuhanyoztam. Ahhoz képest, hogy úgy néz ki, mindenhol rend és tisztaság van, elég koszos lettem a pakolástól. Az egyik zsebembe tettem a telefonom, a másikba az aksiját. Hallottam Drew hangját lentről.

-         El fogunk késni!

-         Már kész is vagyok. –húztam a szám.

Nagyon nincs kedvem ügyvédekhez menni. Nem akarok dönteni arról, hogy mi legyen ezek után. Túl gyorsan is értünk oda az iroda elé, mert Drew azt hitte, hogy el fogunk késni és sehol nem tartotta be a sebességkorlátozást. Példamutató egy rendőr, mondhatom. Az ajtót egy fekete hajú nő nyitotta ki és betessékelt minket egy szobába. A nagy íróasztal mögött egy szőke hajú vékony nő ült, aki fel is állt, ahogy meglátott minket.

-         Jó napot. Az én nevem Caitlin Maxwell, gondolom Jennifer Lloyd-Fox – nyújtotta a kezét- és Drew Campbell nyomozó.

-         Pontosan. – válaszolt Drew.

-         Kérem, foglaljanak helyet. Remélem, nem bánják, ha azonnal bele is kezdünk. – megráztam a fejem, így hát folytatta. – Az ön szüleinek volt végrendelete, amit oda is adok önnek, a másolatát viszont meg kell tartanunk. Ez a szabályzat. A szülei egyértelműen minden ingóságukat önre hagyták. Eszerint a házat, az April road 17 szám alatt, minden felszerelésével. Két kocsit, egy bordó Mercedes Cls-t és egy fekete BMW 7-et. Ezen kívül létre kell hoznunk önnek egy bankszámlát, amin egyesítjük az édesapja és anyja által felhalmozott összeget. Adósságuk vagy hitelük nem volt. Ezzel kapcsolatban van valami kérdése?

-         Lenne. A házat szeretném eladni, ezzel is foglalkoznak ugye?

-         Természetesen.

-         Akkor önökre bízom ezt a folyamatot, annyiért adják el, amennyiért megveszik. A bútorokat benne hagyom. Ami kell azt már összepakoltam, ahhoz szeretném, ha elintéznének egy szállítást Mistic Fallsba. A kocsikat szintén eladom. Ezeket mind el tudják intézni?

-         Hogyne, bár ezt már nem fedezi a szülei által már régebben kifizetett összeg.

-         Akkor küldjék majd a számlát.

-         Ez esetben a titkárnőm máris megírja a szükséges szerződést. – azzal kiszólt egy kis telefonon a fekete hajú hölgynek. – Folytassuk. A biztosítás összegét is az új bankszámlájára utaltatjuk, amint lezárul a nyomozás.

-         Rendben.

-         Az utolsó dolog, amiről beszélnünk kell, az-az ön elhelyezése 18 éves koráig. A nagynénje, bizonyos Carol Lockwood jelezte, hogy magához venné, mivel ő az egyetlen élő, vérszerinti rokona. Van ez ellen valami kifogása?

-         Nincs, természetesen én is így döntöttem volna.

-         Akkor nem is húzom tovább az időt. Ha önöknek is megfelel, a banki ügyeket azonnal el is intézhetjük. A US International Bank, már vár minket.

Mire a bankot elintéztük, a titkárnő is befejezte a szerződéseket, a kocsikkal és a házzal kapcsolatban. Miután elolvastam és nem találtam semmi szembeötlő furcsaságot, aláírtam.

            Az ügyvédnő nagyon elégedett volt, mivel pár óra alatt végzett is velünk, és plusz pénzt is szerzett, a házeladási szerződéssel. Én pedig ezennel, már nem tartoztam ide. Mostantól teljes jogú Mistic Falls-i lakos lettem, de a nevemet megtartottam. Nem tetszik a Jennifer Lockwood, pedig felajánlották. Szeretem a nevem, és ez legalább emlékeztetni fog mindig a múltamra. A fényképeken és egy két személyes tárgyon kívül nem maradt több a családomból, csak a nevem, és egyiktől sem vagyok hajlandó megválni.

            Drew hazafelé már lassabban vezetett, pedig azt kívántam, bárcsak ne tenné. Gyorsan vissza akartam kerülni Mistic Fallsba. Már nagyon nehezen bírom, hogy Damon tudja, hogy mi vagyok, és nem árulja el. Még mindig minden éjjel azt álmodom, amit ideköltözésemkor. Csak már vége is van a történetnek, mert a fáról lenézve meglátom Damont és magamat, és amikor az emberként átváltozok madárrá, akkor egy lesz a kettőből. Újra átváltozok emberré, de nem érek földet sosem, mert mielőtt Damon karjába zuhannék, felébredek. Vajon ha visszatérünk, megszűnnek az álmok?

            Még egyszer utoljára körbenéztem a házban, ami már szinte teljesen idegennek tűnt, az üres szekrényeivel és polcaival. A nappaliban hagyott dobozokat és ládákat leellenőriztem, hogy rá legyen írva az új címem. Mikor mindent rendben találtam, kivittük a vöröskeresztnek szánt dobozt a kocsiba, bezártam az ajtót és egy utolsó pillantás után, beszálltam a kocsiba.   Az ügyvédi irodán odaadtuk Ms. Maxwellnek a lakáskulcsot, ő pedig adott nekem egy hatalmas köteg levelet. Az elmúlt hónap postái, inkább csak otthon bontom ki őket, a szobámban. Majd a vöröskereszt helyi irodájához hajtottunk, ahol leadtuk a ruhákkal teli dobozt, aminek természetesen nagyon örültek. Nemsokára megláttuk az Atlanta végét jelző táblát, és halkan elsuttogtam én is egy „Viszlát Atlanta, viszlát régi életem”-et, és nem néztem vissza többet. Közben csendben megcsörgettem Damont, úgy hogy Drew ne vegye észre.

            Vissza fele most kétszer álltunk meg, egyszer ebédelni, egyszer vacsorázni. Ragaszkodtam hozzá, hogy én holnap már iskolába akarok menni ezért egész éjszaka autókáztunk. Én felajánlottam Drewnak, hogy vezetek pár órát, míg ő alszik, de nem egyezett bele.

            Én viszont nem voltam rest pihenni, így csak Mistic Falls határában keltem fel, hogy megcsörgessem újra Damont. Ahogy arra gondoltam, hogy amint hazaérek, ő már ott fog várni a szobámban, kirázott a hideg. Most értettem csak meg igazán, hogy bármikor bejuthat a házba, kutakodhat és megölhet.. Gyorsabban kezdett verni a szívem mikor beugrott egy kép az agyamba, amint én alszom, ő pedig a szobámban van és figyel engem. Fuj, ez elég nyálasan hangzott. Nem, Damon képtelenség, hogy valaha olyan papuccsá váljon, mint Edward az Alkonyatban. Igazából nem tudom, mennyi érzelem lehet benne, eddig nem mutatott sokat magából. Még gondolkoztam volna ezen tovább, de időközben megérkeztünk az új otthonomhoz. Égett egy lámpa a nappaliban, lehet, hogy Drew ideszólt, hogy mikor érkezünk meg? De ki várna ránk ennyit? Hajnali négy körül lehetett az idő.

            Ahogy leparkoltunk, és kiszálltunk a kocsiból, kinyílt az ajtó és választ kaptam a kérdésemre. Egy szőkésbarna hajú, magas és igen csak izmos férfi állt az ajtóban. Drew úgy állt, hogy egy fél lépéssel előttem legyen. Az idegen szólalt meg először.

-         Sziasztok. Én Mason vagyok, Richard öccse.

-         Hello, az én nevem Drew, ő pedig Jennifer. – csak bólintottam felé.

-         Gyertek be és kérlek, avassatok be a dolgokba. Carol nem ért rá, és azt mondta, hogy titeket kérdezzelek, mert ő nem tudja, hogy mit mondjon. Csak annyit mondott, hogy Jennifer az unokahúga, ideköltözött.

-         Üljünk le. – mondta Drew, és csak akkor folytatta, mikor mindnyájan helyet foglaltunk a nappaliban. – Szóval, amit mondok, az nem tudódhat ki innen, rendben?

-         Persze, egyértelmű.

-         Campbell különleges ügynök vagyok az FBI-tól, de itt mindenki úgy tudja, hogy Jennifer bátyja vagyok, és kérlek te is ezt mondd, ha bárki kérdezi.

Úgy ledöbbentem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. FBI ügynök? Tehát végig hazudott. Egy idióta színjátékot játszott velem a kezdetektől fogva. Miért nem árulta el az igazat, mit változtatott volna, hogy most FBI-os vagy sem? Így viszont felbosszantott és fittyet hányva az udvariasság és jó modor összes szabályára, felpattantam és Drew elé álltam.

-         Most játszottad el az utolsó esélyed, remélem tisztába vagy ezzel! FBI ügynök! Remek! És ezt mégis mi a büdös francért nem lehetett az elején elmondani? Most jobb, hogy teljesen hülyének érzem magam? Már nem tudom, kivagy Drew Campbell. Egyáltalán ez az igazi neved? Elérted, hogy többé egy szavadat se higgyem el, nem fogom tudni eldönteni ezek után, hogy mikor mondasz tényleg igazat és mikor játszod a kis szerepeid. Eljutottál a helyes, kedves nyomozótól, a megbízhatatlan és idegen FBI ügynökig. És én még az elején azon gondolkodtam milyen egyszerű lenne beléd szeretni. A múltkori eset után már úgy gondoltam, bonyolult és nehéz lenne. Most pedig úgy érzem lehetetlen, és nem is értem, hogy hihettem valaha mást. – láttam, hogy szólna, de nem hagytam neki időt. – Ne, nem érdekel, bármit is akarsz mondani. Tudod mit? Benne vagyok a hülye kis játékban, eljátszom mindenki előtt a szerető húgodat, de abban a pillanatban, hogy nem lát más, keresztül fogok nézni rajtad. És reggel ne fáradj, egyedül is eljutok az iskoláig. Mason, bocsánat, hogy előtted kiborultam, remélem majd máskor még lesz alkalmunk beszélgetni. Jó éjt.

-         Jenny, várj!

Nem vártam. Agarakat megszégyenítő gyorsasággal szaladtam be a szobámba, csaptam be az ajtót és fordítottam el benne a kulcsot. Épp idejében, ahogy arrébb léptem Drew megpróbálta kinyitni az ajtót, de nem járt sikerrel.

-         Jen, kérlek, nyisd ki, beszéljük meg. Elmagyarázom. Nem úgy van, ahogy gondolod! Könyörgöm.

Az ajtónak döntöttem a hátam, és lecsúsztam a földre, miközben a könnyeimet törölgettem. Pár perc után befejezte az ajtó rángatását és valószínűleg visszament a földszintre. Kinyitottam a szemem és megláttam Damont az erkélyajtónak támaszkodva. Remek még ez is.

-         Gondolom hallottad.

Nem válaszolt.

-         Hallottad?

Semmi.

-         Damon válaszolj! Végighallgattad?

-         Igen. – ismerte el csendben. – Sajnálom. Ha akarod elmehetek.

-         Ne! – mondtam talán túl gyorsan is. – A szüleim hírét is segítetted feldolgozni, jobb lenne, ha maradnál.

Három lépéssel előttem termett, felhúzott a földről és az ágyamhoz kísért. Bevackoltam magam a párnáimra, a térdemet felhúztam, a hátamat a falnak döntöttem és vártam, hogy mondjon valamit, de sokáig csak csendben ültünk.

-         Most akarod tudni, hogy mi vagy, vagy halasszuk el a témát?

Azonnal magamhoz tértem.

-         Akarom! Most!

-         Bonnie mint gondoltam, meg tudta mondani, hogy mi vagy. Szóval Jen, te egy alakváltó vagy.

-         Alakváltó? És az milyen?

-         Szinte bármelyik állat vagy ember alakját át tudod venni. Be tudsz hatolni mások fejébe, és befolyásolni az embereket, megfelelő párral pedig telepátiára is képes vagy. Mint sejtettem a vámpírok bűvereje nem hat rád. Viszont titokban kell tartanod mindent! Ez nagyon fontos! Ha egy vámpír fülébe jut a híred, akkor nagy veszélybe kerülsz, mert a véred megerősít minket, jobban, mint a sima emberi vér.

-         Huh. De ez biztos? Olyan furán hangzik. Képtelenségnek tűnik.

-         Bonnie szerint biztos, és szerintem is.

-         És mi lesz ezután?

-         Ki kell téged képezni, hogy tudd irányítani az erődet.

-         És az hogy megy?

-         Nem tudom, Bonnie nem árulta el, de ha délután ráérsz, akkor áthívom és elmond neked mindent.

-         Persze, átmegyek.

-         És mi lesz… – nézett látványosan a nappali felé.

-         Semmi, nem érdekel a véleménye. – erre Damon megeresztett egy féloldalas mosolyt.

-         És hogy tervezted az iskolába jutást?

-         Még nem tudom.

-         Itt vagyok hétre, addig még van egy órád elkészülni.

Ellenkezni már nem maradt időm, mert Damon egy pillanat alatt kiviharzott a szobámból. Vajon mikor jön el a pillanat, mikor kiakadok? Nem normális, hogy egy olyan világban élek, ahol vámpírok, boszorkányok szaladgálnak, és rólam pedig kiderül, hogy állítólag alakváltó vagyok, én viszont egyelőre csak mosolyogva vonogatom a vállam minden furcsaságra.

            Egy szemernyi fáradtságot nem érezve lezuhanyoztam, kicsit kisminkeltem, és felvettem egy hosszú fekete farmert egy fekete magas sarkúval és egy fehér ujjatlan felsővel. A hajamat lófarokba fogtam fel. Kicsit hűvös volt, ezért felvettem a fekete bőrdzsekim. A hátizsákomba bedobáltam a könyveket és elindultam lefelé, mert az órám 6:58-at mutatott. A konyhába mentem és bedobtam egy almát is a könyvek mellé, de ahogy megfordultam beleütköztem valakibe. Szerencsére nem Drew-ba.

-         Jó reggelt!

-         Neked is. – néztem fel Masonre. Határozottan jóképű, bár nem annyira az esetem.

-         Hova öltöztél ki ennyire?

-         Az iskolába.

-         Aha persze. Na mindegy, igazából csak azt akarom kérdezni, hogy délután nem lenne-e kedved beszélgetni egy kicsit. Sosem hallottam róla, hogy Carolnak volt nővére, és jó lenne megismerni téged, ha már itt fogsz lakni.

-         Délután dolgom van, de mit szólnál, ha találkoznánk a Grillben, este, hét körül?

-         Nekem jó. – mosolygott rám. Remélem nem ő lesz az első aggódó rokonom. Bár elég lazának tűnik, nem hiszem, hogy az-az idegeskedő fajta lenne.

Megszólalt a ház előtt egy kocsi dudája.

-         Azt hiszem ez neked szólt!

-         Valószínű. Akkor 7kor a Grillben. Szia.

-         Helló.

Szedtem a lábaim, és a bejáraton kiérve, meg is láttam a kedvenc Chevy-met. Kinyitottam az ajtót és gyorsan beültem. Ahogy visszanéztem a házra, megértettem, miért nem szállt ki Damon. Az emeleti ablakban ott virított Drew mérges feje, a konyha ablakon pedig Mason figyelt elgondolkodva. Miért mindenkinek én vagyok a főállású érdekesség? Egy nagy reccsenést hallottam, ami Damon felől érkezett, és riadtan kaptam oda a fejem.

Jen szüleinek az autói: