Tizenkilencedik fejezet - Alapítói bál

 

A reggel megint nem kezdődött fényesen. Ma ismét a hollóval álmodtam, de megint nem sikerült meglátnom, kik állnak az erdőben, alattunk. A tegnap este pedig sikeresen lehangolt. Valahol, mélyen mindig reménykedtem benne, hogy Drew megkedvel engem és talán még belém is szeret és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Persze ez csak egy kislányos vágyálom volt, de a vágyakozás efelé megvolt bennem, de a tegnap estével, ezzel vége. Ha igazat mondott, akkor az bántott egy kicsit, hogy közömbös vagyok neki, csak egy feladat, amit neki osztottak, és még egy barát se lettem neki. Ha hazudott, akkor viszont a bizalomnak lőttek a hazugsággal. Sőt gyávának is tartom, mert nem vallja be az igazat, ezt pedig azért is rossz, mert a szememben ő mindig egy biztos, határozott pont volt. És tegnap ezt is elvesztettem.

            De ma mosolyogni kell. Semmi kedvem ehhez a szépségversenyhez, meg bálhoz, de a városnak, és főleg Carolnak nagyon fontos, így hát nem ronthatom el. Lefürödtem, hajat mostam és fogat mostam, mint minden reggel. A hajamat egyenesre szárítottam és oldalról két tincset hátrafogtam egy barna köves csattal. Halvány sminket tettem magamra, és sötét barnával emeltem ki a szemem. Mint egy sötét keretben lévő világos kép. Aztán elővettem a szekrényemből a barna ruhát, amit a beszélgetésre kell felvenni és egy hozzá illő csak kicsit magas sarkú cipőt. A mai menetrend elég egyszerű. 11h-kor beszélgetek a bírákkal, majd délben a városházán ebédelünk. Utána, mindenki haza vonul és elkészül az esti bálra. Eltáncoljuk, amit kell, és amit összesen egyszer gyakoroltunk csak el, aztán eredményhirdetés. Utána átöltözik mindenki és lehet maradni, mulatni az öregekkel, vagy haza lehet menni. Gondolom egyértelmű, én mit választok majd.

            Fél tizenegyet ütött az óra, amikor beültem Drew mellé a kocsiba. Teljesen elhidegültünk egymástól, egy szó nélkül tettük meg a városházára az utat, majd sok sikert se kívánva, ott hagyott. Nagy levegőt vettem és összeszedtem magam. A beszélgetésekben mindig jó voltam. Határozottnak, kiegyensúlyozottnak, vidámnak kell tűnnöm.

            A beszélgetés rövid volt és felszínes. Kérdezgettek a családomról, a közösségi munkáimról, a városról. Aztán megkérték, hogy mondjam el, miért szeretnék én nyerni. Igen, ezen a ponton kénytelen voltam lódítani valamit, mivel eszem ágában sincs nyerni. Úgy látszik kielégítette őket a válaszom, mert elengedtek. Kint a váróban megláttam Elenát, aki mosolyogva intett, hogy üljek mellé.

- Szia Jen! Nagyon csinos vagy!

- Köszönöm, te sem panaszkodhatsz. – Egy nagyon szép lila ruha volt rajta, ami kiemelte hosszú lábait, a teteje pedig nyakba kötős volt így a hátát csak a derékig érő barna haja takarta.

- Jobban nézel ki tegnap óta.

- Jobban is vagyok, bár Drewval azt hiszem örökre elromlott a barátságunk.

- Miért?

- Hosszú történet, de este, ha lesz időnk a bálon, elmesélem.

- Szavadon foglak!

            Aztán jöttek a tanácstagok és elvonultunk ebédelni. A kaja nagyon szép volt, de nekem nem ízlett. Egy keveset ettem a húsból rizzsel, de ennyi elég is volt. Az ebéd után Drew kint várt és egy szó nélkül hazavitt. Meddig fogom én ezt bírni?

            Estig sok idő volt, de én elfoglaltam magam. Átöltöztem és olvastam egy keveset. A könyv, amit olvastam, egy nagyon hosszú és bonyolult regény volt, és most épp egy lány volt a középpontjában, aki egyszerre több fiúba is beleesett. Hát, nem lehet könnyű, kicsit megértem őt. És bár én nem voltam belezúgva Drew-ba, nem lettem volna semmi jó elrontója. Most már úgyis mindegy. Kicsit elment az idő, így nekiálltam a hajamat megcsinálni, ami nem volt egy egyszerű feladat, főleg nem hátul. Kb. két órámba telt, míg a most szög egyenes hajamból, hosszú hullámosat varázsoltam, de meg voltam elégedve a végeredménnyel. Oldalról pár tincset most nem hátra fogtam, csak fel oldalra, hogy ne lógjon a szemembe. Kivettem a gyönyörű vörös ruhát a szekrényből és eltettem egy táskába, mert a városházán kell majd csak átvenni. Addig pedig, egy fekete-fehér virágmintás ruhát vettem fel.

            Szerencsére most Carol fuvarozott. Drew nem tudom, hova lett. Az öltözőbe érve nagyon örültem, hogy senkinek nincs olyan ruhája, mint az enyém, és az összes közül a sajátom tetszett a legjobban. Caroline egy zöld ruhába igyekezett belebújni, szőke haja pedig visszafogottan és elegánsan volt megcsinálva. Elena haja, elölről hátra volt fogva és be volt göndörítve, kicsit jobban, mint az enyém és egy királykék ruhába volt öltözve. Nagyon csinos volt. Elvonultam én is egy paraván mögé és átöltöztem. Amikor kiléptem, azt hittem egyedül vagyok, mert halottam elmenni a lányokat és csend volt, de Elena egy széken ült és megvárt.

-         Hűha.

-         Nagyon nevetségesen festek igaz?

-         Te meg vagy húzatva. Örülj neki, hogy Caroline nem lát, különben leszaggatná rólad a ruhát, nehogy megnyerd a versenyt. Persze a ruha nem csak magába szép, te is gyönyörűen festesz. Ki csinálta a hajad?

-         Én magam.

-         Egyedül?

-         Mindig úgy szoktam. Ritkán járok fodrászhoz.

-         Na, menjünk, mielőtt elkésünk.

Fent az emeleten álltunk egy lépcső tetején sorba, és úgy mentünk le, ahogy szólítottak minket. Először egy számomra ismeretlen lány, majd Caroline jött, aztán Elena, majd az én nevem hangzott el. Nem vagyok izgulós típus, de szívem azért gyorsabban vert egy kicsit. Lassan lépkedtem le a csigalépcsőn, aztán megláttam a lent összegyűlt sok embert. Alig ismertem párat. Volt köztük tanácstag, iskolai diák és tanár is, de a többség idegen volt. A lépcső aljánál pedig Damon várt rám. Amikor meglátott kicsit kinyílt a szeme és a szája, aztán elmosolyodott. Amikor leértem a kezét nyújtotta. Számítottam a kis elektromosságra, így nem rezdültem össze, amikor összeér a kezünk. Határozottan vezetett maga mellett, a többiek után, ki az udvarra. Gyönyörűen meg volt világítva egy kör alakú térrész, ami most táncparkettként funkcionált, és a kör túloldalán ültek a zsűritagok. Észrevettem Carolt és Richardot a zsűrik asztala mögött, Jennát a töri tanár mellett, és tőlük nem messze Jeremyt egy lánnyal.

            Nem volt több időm nézelődni, mert mindenki felsorakozott és beállt a helyére. Megszólalt a zene én Damon szemébe néztem és megszűnt a világ. Éreztem, hogy meghajolok, majd felemelem a kezem és táncolok, de nem én irányítottam. Csak elmerültem a kék szemekben és a sötétségben. Amikor befejeztük a körözgetést, és váltott a zene végre összeért a kezünk és belém hasított a felismerés. Ugyan azt érzem, mint a hollóval! Nyugalmat, biztonságot, sötétséget. Hogy lehet ez? Már belenyugodtam, hogy a madárral ez van, de hogy történhet meg egy emberrel is? Hülye gondolat tudom, de olyan, mintha ő lenne az én hollóm. Nagyon közel táncoltunk, és pislogás nélkül néztünk egymás szemébe. Aztán vége lett a táncnak. Meghajoltunk, és elszakítottuk egymásról a tekintetünk. Felsorakoztunk egymás mellé az eredményhirdetéshez. Damon még mindig fogta a kezem, először a kezeinkre néztem, majd fel rá. Látta a kérdést a szememben, és válaszolt a fel sem tett kérdésemre.

-         Ne most. Később.

Elhittem, és visszafordultam a közönség felé. Carol a könnyeit törölgette, Richard csak mosolygott és láthatóan elégedett volt a bál sikerével, mögöttük viszont észrevettem valakit, akit eddig nem. Drew állt mögöttük és egyszerre nézett szomorúan és dühösen, gyengén és határozottan. Már biztos vagyok benne, hogy hazudott. Igenis féltékeny, de már nem számít. Damonban bízok, benne már nem és a tánc közbeni pillanattól kezdve, már csak az érdekel, mi ez a transzba esés a madárral és vele is.

-         Hölgyeim és uraim, megszületett a végeredmény. Mistic Falls királya és királynője, Caroline Forbes és Matt Donovan! Első udvarhölgye, Elena Gilbert és az ő kísérője Stefan Salvatore. Második udvarhölgye, Jennifer Lloyd-Fox és párja Damon Salvatore. Köszönjük mindegyik párosnak a részvételt és ezt a gyönyörű táncot, amivel megkoronázták a mai estét.

Caroline odáig volt meg vissza a gyönyörtől, Elena pedig nem búsult, ahogy látom, ő se vágyott a győzelemre igazán. Damon hajolt a fülemhez.

-         Öltözz át gyorsan és gyere ki a hátsó ajtón. Ha beszélni akarsz velem, meg kell szöknünk innen egy kicsit.

Bólintottam és a lépcső felé vettem az irányt. Útközben páran kezet fogtak és gratuláltak, de nem törődtem velük igazán. Az öltözőbe mentem és hamar átöltöztem, a ruhámat pedig bedobtam a táskámba és le is szaladtam a lépcsőn, mielőtt bárki elindult volna fel. A hátsó kijáratot egyszerűen megtaláltam, és kilépve megláttam a fekete Chevy-t. Beszálltam az anyósülésre és hátradobtam a táskám.

-         Üdv Hamupipőke.

-         Hamupipőke a bálba szökött meg és nem a bálból.

-         A bálból is elmenekült éjfélkor. – kacsintott rám, majd a gázra lépett.

-         Hová megyünk?

-         Az erdőbe tartanak egy bulit a gimisek. A bálról is a legtöbben oda jönnek majd. Teljesen jó alibi neked. Tudom, hogy akarsz kérdezni, látszik rajtad, de előbb had mondjak én valamit. – bólintottam. – Szóval csak, hogy tisztába légy egy két dologgal. Amit ma mi beszélünk, azt nem árulhatod el senkinek.

-         Rendben.

-         Aztán, ha azt mondom neked, hogy fuss, akkor ne kérdezz, csak fuss és lehetőleg emberek felé.

-         De miért?

-         Harmadik dolog, ne sértődj meg, de vannak olyan dolgok, amikre nem fogok válaszolni. Ez például egy ilyen kérdés volt. Megjegyezted?

-         Meg, bár nem értem.

Az erdőbe értünk, ahol már hatalmas tábortűz körül táncoltak a diákok, és látszólag nagyszerű volt a hangulat. Mi mégsem a szórakozó sokaság felé tartottunk, hanem kicsit távolabb tőlük, be a fák közé. Damonnal mindig az erdőben lyukadnak ki az emberek? Csak annyira mentünk a fák közé, ahol mi még láttuk a többieket, de ők nem láthattak minket. A hátamat egy fának döntöttem, majd feltettem a kérdésem.

-         Te is érezted?

-         Igen.

-         És mégis mi volt ez?

-         Fogalmam sincs. Előfordult már ilyen veled? – hát most vagy nagyon hülyének fog nézni, vagy kiderül minden titok.

-         Csak amióta idejöttem. És ne röhögj ki, de egy madárral. Egy hatalmas hollóval többször is.

Közelebb lépett hozzám, alig húsz centire volt tőlem és a szemembe nézett.

-         Próbált meg felidézni magadban ugyan azt az érzést. Csak nézz végig a szemembe és emlékezz vissza.

A végét már csak suttogta, én pedig úgy tettem, ahogy kérte, kíváncsi voltam. Visszaidéztem minden együtt töltött időt a madárral és a ma esti táncot, és elkezdtem süllyedni a sötétségben. Sikerült. Ez volt az utolsó gondolatom, majd csak Damon két szeme létezett, egy végtelen űrben. A szemek egyre nagyobbak lettek én pedig át akartam kerülni a feketeségből a kékségbe, és egyszer csak megéreztem egy hideg és puha ajkat az enyémen. Már nem volt sötét, hanem vakító világosság, és mint egy robbanás, úgy érkezett. Visszacsókoltam és újra a tudatomnál voltam, de a nyugalmam és a biztonságérzetem nem szűnt meg, csak újra éreztem a környezetet. A durva fát a hátamnál, a hűvös szellőt, a leveleket a lábamnál és Damon száját az enyémen.

            Hirtelen elhúzódott, én pedig ránéztem és majdnem halálra rémültem. Az arca teljesen megváltozott, a szeme alatt a bőre fekete erekkel volt tele, a szeme is vörös és fekete volt, és megláttam a nyitott szájában, a két éppen nagyra növő szemfogat. Egyszer csak úgy éreztem mintha a testem valami zseléből lenne, nem tudtam mozdulni, de egyszer csak egy fa tetején találtam magam. Damon arca hirtelen visszaváltozott és tátott szájjal és tágra nyílt szemmel nézett rám, és ahogy a kék szemébe néztem, lezuhantam a fáról, de mielőtt a földre értem volna, két erős kéz elkapott. Amikor már magamhoz tértem, letett a fa tövébe a földre és ő maga is leguggolt velem szembe.

-         Mi volt ez? Mi vagy te? Hogy kerültem a fára? Mi történt?

-         Én…én nem tudom. Vagyis csak a végét nem tudom.

A szívemre tettem a kezem és próbáltam lenyugodni mielőtt elvisz egy szívroham. Amikor már lelassult a légzésem megkérdeztem még egyszer.

- Mi vagy te? Láttam mi történt az arcoddal, és… és én láttam. Tudom, de tőled kell hallanom.

- Meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek, különben meg kell, hogy öljelek, és azt tényleg nem szeretném.

- Rendben.

- Vámpír vagyok. Én is és Stefan is.

El kell hinnem, hogy tényleg léteznek. Hisz az előbb láttam egyet, és ő maga mondja, de ez annyira felfoghatatlan.

-         És hogy kerültem a fára?

-         Azt magam sem tudom, egyelőre. Egyszer csak itt álltál előttem, a másik pillanatban pedig már hollóként ültél a fa ágán.

-         HOGY MI? ÉN? HOLLÓKÉNT?

-         Én sem tudom, hogy csináltad. Te biztos nem vagy vámpír.

-         Miért a vámpírok képesek ilyenekre?

-         Az erősek igen. Jen el kell neked mondanom valamit, és kérlek, hogy várd meg a magyarázatom.

-         Már úgyse nagyon tudsz meglepni.

Tévedtem. Határozottan. Damon egyszer csak felállt és átváltozott az én hatalmas hollómmá. Körberepülte a fát, ami alatt ültem, majd elém szállt és visszaváltozott. Csak tátott szájjal tudtam ülni, ő pedig a reakciómat várta. Továbbra is ledöbbenve ültem, és csak suttogni tudtam.

-         Tudtam. Tudtam…

-         Tudtad? – nézett rám meglepődve.

-         A tánc alatt is éreztem azt, amit eddig csak a madárral, és hülyének éreztem magam, de felmerült bennem, hogy mi közöd neked ahhoz a hollóhoz, bár azt rögtön elvetettem, hogy te magad lennél a holló.

Körülnéztem az erdőben, felnéztem a fák lombjaira és egyszer csak szíven ütött valami.                    

-         Én már jártam itt!

-         Tessék? – szegény már tényleg azt hiszi megkattantam, de most valahogy hirtelen helyükre ugrottak a puzzle darabok.

-         Amióta láttalak hollóként, azóta vannak furcsa álmaim. Az elején rémálomnak tűnt, ahol a sötét erdőben meg akar valami támadni és egy madár szárnyát éreztem magamon, aztán hagytam, hogy a madár leszálljon a vállamra, de nem bántott. Végül kétszer álmodtam róla, hogy átváltozom madárrá és követem a hollót valahova, majd leszálltunk egy faágon, és két beszélgető embert láttam a fa tövénél, de felébredtem mielőtt láttam volna az arcukat. Megálmodtam ezt! Az egészet! Minket itt az erdőben, hogy átváltoztam hollóvá, hogy te vagy a másik! Mindent!

-         Nem is vagy megijedve?

-         Félnem kéne, de valahogy a rejtély jobban izgat, mint a veszély.

Felállt és a kezét nyújtotta, én pedig egy kis habozás után megfogtam. Felhúzott és megállított magával szemben.

-         És tőlem sem félsz? – kérdezte száját félmosolyra húzva.

-         Még nem döntöttem el.

-         Haza viszlek, de még beszélnünk kell. Este ne lepődj meg, ha a szobádba találsz! – kacsintott rám, majd a kezemet nem elengedve, vezetett a kocsi felé.

Mit mondok majd otthon, hol voltam és mit csináltam?

Jen két ruhája (a báli és amit előtte viselt):

                        

Remélem sok véleményt kapok erre a fejezetre! ;)