Huszonkilencedik fejezet – Dawson, Winchester

Na sziasztok!

Bocsi, hogy ilyen késői időpontban, de itt az új fejezet. Egyébként most értem haza, első utam ide vezetett. Nincs több hozzáfűzni valóm a fejezethez, remélem okozok majd némi meglepetést! 

Pusszi

/Damon/

            Katherine is pont jókor tűnik fel. Remélem az alatt az egy-két nap alatt Stefan, Caroline és Bonnie elegek, hogy megvédjék őt, ha esetleg megelőzne. Jentől egyenesen Rick házához szálltam, mivel ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson. Persze, még egy púp hiányzott csak a hátamra, bár tény, hogy a telefonos információt ő szerezte és sok mindent meg is tudott erről a Winchester gyerekről. Az autóban ülve elolvastam, amit Rick talált róla pár óra alatt.

„Dean Winchester született 1979. január 24-én a Kansasi Lawrence-ben. Anyja Mary 4 éves korában halt meg, egy paranormális tűz következtében, apja John, akkor már 15 éve munkálkodott vadászként, de három éve ő is elhunyt egy balesetben. Volt egy öccse Sam, aki fél éve halt meg, vele apja munkáját segítették, majd folytatták, már het éve, de a természetfeletti dolgok ismerete már gyerekkorukig nyúl vissza. A hírek szerint az egyik valaha élt legelszántabb, és legügyesebb vadász.” Hát ez eddig nem hangzik túl jól, egy dühös, bosszúszomjas és ügyes vadász. Valószínű, hogy a vámpír ölés is beletartozik a munkakörébe. Volt róla egy kép is, amit valószínűleg lesből készítettek róla. Jen barátnőinek a leírása illik is rá. De nézzük, mi van még itt.

„Családi barátjuk Bobby Siger, aki maga is remek vadász volt, az egyik legtapasztaltabb a szakmában. Bobby Siger, Sioux Falls, Dél-Dakota. Civilben autószerelő, és csak hobbija már a vadászat.”

-         Miért érdekel minket ez a pasi?

-         Olvasd tovább és meglátod. Azt hiszem megfejtettem, hogy ki a társa, akivel Jen után kérdezősködött. És van benne még egy nagyon nagy meglepetés is.

Tovább lapoztam, egy újságcikket találtam kinyomtatva.

„Sioux Falls-i mészárlás. Egy család három tagját ma reggel holtan találták saját ágyaikban. A rendőrség értetlenül áll a helyzet előtt, mivel a ház és a szobák belülről voltak bezárva. A gyilkos felvágta minden áldozat torkát, és az összes vérüket elvitte magával a jelek szerint. A mai napot gyásznappá nyilvánítjuk, így emlékezünk meg, Karen, Jeff és Sarah Dawsonról. A család második gyermeke, a már nagykorú, így nem otthonélő Zac Dawsonnak pedig őszinte részvétünk.”

Volt egy kép csatolva ehhez az oldalhoz is, valószínűleg ő Zac Dawson. Kezdett összeállni a kép. Vámpírok végeztek a családdal, a srác nyomozni kezdhetett így összeállt Bobbyval, akin keresztül megismerhette Deant. Tiszta sor lenne. De mi az, amire azt mondta Rick, hogy nagyon nagy meglepetés?

-         És mi a nagy produkció?

-         Fordítsd meg Dean fényképét.

Megfordítottam, és a hátuljára egy gyorsan felrajzolt családfa mutatta a Winchester családot. Dean, Sam, a szüleik, és a nagyszüleik… És, itt belém szorult a levegő. Nagyanyja Deanne Campbell és nagyapja Samuel Campbell. Samuel Campbelltől pedig vezetett egy vonal egy bizonyos Isaac Campbellhez, aki a fia lehetett, egy másik házasságból, és tőle is vezetett egy nyíl egy ismerős névhez. Drew Campbell. Igaza volt Ricknek, ez már valami. Ezek szerint Drew rokona Deannek, aki minden bizonnyal megölte Jen szüleit. Gyönyörű. Ha ő ezt tudta, akkor én esküszöm, megölöm, bár elképzelhető, hogy ha zabigyerek volt az apja, akkor nem ismerte jól a családját. Ennek mindenképp utána kell járnom!

            Egy egyszerű lány körül mennyi zűr tud még képződni? Tegyük hozzá, hogy ez az egyszerű lány, valószínűleg az utolsó élő alakváltó a földön. De akkor is mire kell ő a vadászoknak, és mire kell ő Katherinenek?

-         Na, sikerült meglepnem? – nézett rám Rick.

-         Igazából nem. – persze, még majd el is árulom neki.

Az út további részében csendben utaztunk. Atlanta felé vezetett az utunk, mert Rick besúgója szerint Deant utoljára ezen a környéken látták, bár, hogy hogyan fogok rábukkanni, azt már nem tudom.

/Jennifer/

            Ahogy Damon elment, újra elgyengültem, az adrenalin adta erőm elszállt, de már közel sem éreztem magam annyira betegnek, mint reggel. A fürdőszobába mentem és bevettem még egy Aspirint, hogy gyorsabban gyógyuljak. Lebotorkáltam a konyhába, mert a napi egy szendvics, közel sem mondható elég tápláléknak. Épp a rántottámat sütöttem, mikor csengettek. Nem hallottam senkit az ajtó felé szaladni, ezért nagyot sóhajtva én indultam el. Amikor kinyitottam az ajtót, egy aggódó Bonniet és Carolinet találtam mögötte.

-         Sziasztok!

-         Szia. – köszöntek ők is. Majd Bonnie, mint akinek a fogát húzzák folytatta. – Damon megkért, hogy töltsük veled az éjszakát, bár azt nem árulta el, hogy miért.

Bonnie beljebb lépett, és rögtön az emelet felé vette az irányt. Caroline bocsánatkérő pillantást küldött felém.

-         Nem túl jó a kapcsolatuk, és utálja amikor Damon utasítgatja, de mégis megteszi, amit kér, mert tart attól, hogy ha nem tenné meg, tényleg baj lenne.

-         Így már értem. – mosolyogtam rá. – Miért ácsorogsz még odakint?

-         Nem mehetek be, míg be nem hívsz, tudod. – suttogta.

-         Ó, bocsánat, persze, gyere be!

-         Köszönöm. Van itthon még valaki, vagy csak mi vagyunk?

-         Nem tudom, a szobámba voltam szinte egész nap. Nézz körül nyugodtan, ha gondolod.

Nem is válaszolt, csak egy pillanat alatt eltűnt, majd vissza is tért.

-         Üres a ház.

-         És ezt miért kellett tudnod?

-         Ezért. – elővett a kabátjából egy zacskó vért és meglengette előttem.

-         Oh.

-         Zavar? Eltehetem.

-         Nem, nyugodtan, én is épp enni készültem.

Azzal a konyha felé indultam, és a hűtőhöz lépve kipakoltam egy jó pár tojást, majd hagymát is pucoltam.

-         Szólj, ha ezzel végeztél, akkor majd veszek újra levegőt. – észre se vettem, hogy megszűnt a szörcsögő hang, amivel a zacskó tartalmát itta.

-         Bocsánat, nem is jutott eszembe, hogy neked ez milyen erős. Menj, keresd meg addig Bonniet és hozd ide őt, addig én befejezem a hagymát.

-         Oké. – egy hálás pillantással el is tűnt.

Bonnie a boszorkány, Caroline a vámpír és én az alakváltó együtt főzőcskézünk és pizsama partizunk. Elég abszurd gondolat, muszáj volt elnevetnem magam. Közben az összevágott hagymát, a már forró olajba kotortam és elkezdtem párolni, és amíg üveges lett, addig felvertem hat tojást. Mire Caroline visszaért Bonnieval, addigra elkészült a hagymás-tojás.

-         Kértek?

-         Mindenféleképp! – lelkesedett Caroline. – Tudod, amióta átváltoztam rengeteget eszek.

-         Én sem vacsoráztam még, köszönöm. – tette hozzá Bonnie egy kis mosollyal.

Csöndben ettünk, majd elmosogattam és utána felmentünk a szobámba. Kérdezni akartam volna, hogy most mihez kezdjünk, de a házi boszorkányunk hamarabb kinyitotta a száját.

-         Bocsánatot kell, hogy kérjek az előbbi viselkedésemért. Utálom amikor Damon utasítgat. Elárulnád, hogy mi folyik itt? Mi történt veled azóta, hogy kitettelek a Grill előtt?

-         Üljetek le, ahova akartak. – mondtam először, majd én is beültem az ágyamba és röviden, és nem túl részletesen elmeséltem majdnem mindent. – A grillben egész jól ment a kajálás Masonnel, nem fogott gyanút, de mikor hazaértünk megint letámadott Drew. Én utálok hazudni, és neki már eleget ártottam így is, ezért szépen fogalmazva elküldtem. Aztán persze én sem bírtam, az elmúlt pár nap eseményei kijöttek rajtam, és kiültem a kertbe, nem is törődve azzal, hogy esik az eső. Később Damon talált rám és hozott be. Természetesen megfáztam, így reggel már nem tudtam iskolába menni. Viszont volt egy telefonhívásom Elenától, de mikor átjöttek, kiderült, hogy ő nem is hívott, hanem valami Katherine volt. – itt döbbenten nézett egymásra a két lány, ezek szerint ismerik a történetet. – Stefan elmesélte, hogy változtak át, aztán menniük kellett. Ekkor visszajött Damon azzal, hogy valószínűleg megtalálta a szüleim gyilkosát és el is ment a városból, ezért küldött át titeket, hogy vigyázzatok rám.

-         Akkor is gyűlölöm, mikor parancsolgat, de most kivételesen megértem.

Egy kis szünet után Bonnie összecsapta a tenyerét.

-         Ha már így összegyűltünk, és ha nem vagy nagyon beteg Jen, akkor gyakorolhatnánk egy kicsit.

-         Én benne vagyok. – bólintottam rá.

-         Mit segítsek? – lelkesedett fel Caroline is.

-         Tudom Jen, hogy nagyon érdekel téged a gondolatolvasás, és azt is fogjuk gyakorolni, de szerintem fontosabb, hogy egy alakot megtanulj gyorsan felölteni. Mivé változtál először?

-         Hollóvá. – adtam meg a választ. Bonnie látványosan megforgatta a szemét majd folytatta.

-         Akkor hát, én nem tudom, hogy milyen mikor átváltozol, vagy pontosan hogyan kell csinálni, de szerintem próbáld meg felidézni azt a pillanatot mikor átváltoztál, és közbe próbálj magad elé képzelni egy hollót is.

-         Rendben.

Becsuktam a szemem és próbáltam visszaemlékezni arra a pillanatra, ott az erdőben, de egyszerűen nem tudtam koncentrálni. Ahogy újra ott álltam az erdőben, csak arra tudtam figyelni, hogy mennyire vonzódom épp Damonhoz. A szemhez, a testéhez, az ajkához… És innen nem is jutottam tovább egyszer sem. A fejemet megrázva próbáltam, újra és újra kitisztítani a gondolataim, de nem sikerült. Megint csak Damon töltötte tele az elmémet. Egyszer csak nyomást éreztem a halántékomnál, és olyan érzés fogott el, mikor figyelnek ezért azonnal kinyitottam a szemem és kivertem az erdőt a képzeletemből. Bonnie összehúzott szemöldökkel nézett rám.

-         Mi történt?

-         Éreztem valamit.

-         Olyat, mint átváltozáskor?

-         Nem. Valamit a fejemben.

-         Érdekes. Megpróbáltam én a te gondolataid olvasásával, de semeddig sem jutottam, mire kinyitottad a szemed. Amit éreztél, az lehetett a jelzés, hogy kutatni akarnak a fejedben.

-         Te nem érzed, ha a gondolataidat akarják kiolvasni?

-         Nem. Legalábbis eddig nem fordult elő, de majd később kipróbáljuk, most koncentrálj az átváltozásra. Ha bármi történik, neked a lehető leggyorsabban, szinte reflexként kell átváltoznod, mert csak úgy menekülhetsz meg. Próbáld erősebben!

Becsuktam a szemem, és most más technikával próbálkoztam. A karkötőm medáljait kezdtem el babrálni és egy dallamot kezdtem el dúdolni. Magam elé képzeltem a hollót, ahogy az erkélyemen ül, belenéztem a szemébe, és ekkor sikerült. Megint éreztem, hogy a bőröm változik, a csontom zselésedik, a fejem pedig elsötétül, de most nem akartam elveszteni a tudatom, erősen figyeltem a környezetemre, és végig éltem az átalakulás minden pillanatát. Ahogy a karom megrövidül, ahogy a testem összemegy, ahogy a lábam átalakul, ahogy tollaim nőnek, és a végén a köd elszállt az elmémből, és az ágyon ülve néztem körbe. Megforgattam a fejem, és óvatosan megemeltem a szárnyam. Ránéztem Bonniera, aki közelebb lépett. Ettől az alakomtól nem tart úgy, mint minap az oroszlántól. Elmosolyodtam volna, ha tudok, de csőrrel elég nehéz.

-         Ha hallasz, emeld meg kétszer a szárnyad. – megemeltem. – Próbálj meg lépni párat, szokd az új alakod. – mondta tovább.

Könnyen megtaláltam a lábam, ez a test már jóval egyszerűbb és kisebb volt, mint az oroszlán. Ha az ment, ez gyerekjáték lesz. Ugrottam párat a takarón, majd leugrottam az ágyról a földre Caroline elé. Ő jól szórakozott rajtam, és nem is félt egy kicsit sem, még le is hajolt megsimogatni a fejemet. Megemeltem a szárnyaimat, majd egy vad ötletem támadt. Mielőtt bárki reagálni tudott volna, a nyitott erkélyajtó felé vetettem magam, majd egy két szárnycsapással a párkányra ugrottam és onnan egy mozdulattal a mélybe vetettem magam.