Tizenhetedik fejezet - Drew újra a színen

Jó reggelt mindenkinek! Őszintén szólva, azt terveztem, hogy ilyenkor még aludni fogok, de a kutyám felkeltett, és ha már így történt, arra gondoltam, hogy meglepem a korán kelőket az új fejezettel! Képet most se rakok fel az elejére, mivel egyik részletéhez sem találtam igazán passzolót. 

Jó olvasást és szép napot mindenkinek! (És várom nagyon a kommenteket! ;) )

/Damon/

            Sosem hittem volna, hogy ez a tánc valóban az, aminek mondják. Emlegették, hogy a szerelmesek tánca, és valóban a szenvedélyről, a vonzódásról és a végén a találkozásról szól, de annak idején nem táncolhattam azzal a lánnyal, akit szerettem, mert ő a bátyámat választotta. Sokszor ismételtem ezeket a lépéseket, unottan, más hölgyekkel, de ma, ahogy megálltunk és egymás szemébe néztünk megértettem. Végig a tánc alatt egymást bámultuk pislogás nélkül, és úgy táncoltunk, mint akik egész életükben tudták a lépéseket. Én tudtam is, de ő is vagy tudta, vagy érezte, mikor mi jön, mert nem mondta a tanár, hogy két kéz is van benne, mégis egyszerre mozdultunk.

És a sötétség, üresség és nyugalom érzése, amit eddig csak madárként éreztem, ott volt, éreztem, nem olyan erősen, de mégis. Vajon ő is? Már lebuktam, hogy én vagyok a holló, vagy még meg van az esélyem rá, hogy így is figyeljem?

A kocsi pedig nem tudom, hogy jutott eszembe, de most már nagyon is jó ötletnek tűnik. Hiszen így van okom akár holnap is találkozni vele. De az is lehet, hogy nála hagyom tovább is, mert nagyon tetszik neki.

A legfurább lány, akit életem és élőholt létem alatt megismertem. Annyi minden van körülötte, hogy már számon tartani sem tudom, és még most az is, hogy érdeklődik a szép, régi dolgok iránt. Például irántam. Na, jó ez nem volt vicces, de a kocsi tényleg érdekelte. Furcsa ötletem támadt, gyorsan haza futottam.

            A szobámban feltúrtam az egyik fiókom, és a hátuljában megtaláltam, amit kerestem, egy nagyon régi családi karláncot. Levittem a pincébe, ahol az öcsém a verbénát termesztette és a láncon lévő egyik kinyitható kis medált megtöltöttem vele. Tudom, hogy nekem nem sikerült megigéznem, és máig nem tudom miért, de másnak máskor lehet, sikerülne. Jobban érezném magam, ha hordaná ezt. Megtorpantam. Most én komolyan aggódom valakiért? A francba is igen, ezek után nem engedem másnak, hogy kiderítse a titkát, vagy bántsa, egyáltalán hozzáérjen. Kiléptem az ajtón és letettem a földre a karkötőt, és a lábammal vettem fel azt, miután átváltoztam madárrá

/Jenny/

            Isteni ezt az autót vezetni! Egyszerűen imádom, ha tehetném benne is aludnék! Csak az zavar egy kicsit, ahogy Damon otthagyott. Mi történt vagy mit csináltam, amire így reagált? Érdekes volt a tánc, nagyon jól vezetett, hisz végigcsináltam azokat a lépéseket, amiket nem is ismertem még. Ő viszont, biztos, hogy ismerte. Nem volt se túl ijesztő ma, se túl bunkó, alapjába véve rendesen viselkedett, nem tudom miért fél tőle mindenki, ha kedves is tud lenni, a jelek szerint. Kíváncsi vagyok, meddig hagyja nálam a kocsit. Hazaérve, Carol kifaggatott, hogy milyen volt a próba, és nagyon boldoggá tette a sikerünk. A szobámba siettem, hogy minél hamarabb lefeküdjek aludni. Még mindig izgat az álmom, amit reggel megszakított az iskola. Átöltöztem a hálóingembe, és megmostam a fogam. Már bújtam volna az ágyamba, amikor valami megkopogtatta az erkélyajtót. Odanéztem és elámultam, szó szerint nem hittem a szememnek! Ott állt a holló az ajtó előtt, és a csőre az üveghez ért. Lassan az ajtóhoz léptem és kinyitottam az ajtót, és csak reméltem, hogy nem ijesztem el. Hátraugrott egyet, én pedig megálltam a mozdulatban, azt hittem el fog repülni, de nem, csak hátrébb lépett, valamit az ajtó előtt hagyva. Most már nem csak a szemem nyílt hatalmasra, hanem a szám is. A földön egy gyönyörű szép, réginek tűnő karkötő hevert. Leguggoltam a küszöbön és a lánc felé nyúltam, de ledermedtem, kérdőn nézve a madárra. Még egyet ugorott hátra, így biztosabb lettem benne, nekem hozta. Nagyon jó illata volt a karkötőnek, biztos valamelyik medáljában van valami virág. Habozás nélkül feltettem a kezemre és furcsa mód a sajátomnak éreztem, mintha mindig hozzám tartozott volna. Lassan a holló felé nyúltam, meg akartam érinteni. Direkt nem néztem a szemébe, azt akartam, hogy most tudatomnál legyek. Már csak centik hiányoztak és egyszer csak hozzáértem a szárnyához. Nem mozdult, hagyta, hogy végigsimítsam a hátán a hideg tollakat. Szinte jéghideg volt, pedig már lassan nyár van. Elsuttogtam egy köszönömöt, majd elvettem a kezem, szabad utat hagyva a madárnak, aki el is repült az erdő felé. Én pedig szinte szálltam az ágyamba, hogy az álmomban követhessem őt.

/Drew/

            Rosszat sejtek, és itt most nem arra gondolok, hogy 200-zal száguldok a sztrádán. Amikor Jen közölte, hogy Damonnal fog táncolni, egyszerre lettem féltékeny, dühös és aggódó. Ha Stefan jól beszélt, akkor gyorsan le kell állítanom Jent, még mielőtt végleg beleesik Damon bűvöletébe. Egész délután vezettem, és csak egyszer álltam meg tankolni, és venni pár üveg energiaitalt. Lassan hajnalodik, de már majdnem elértem Mystic Falls határát. Remélem, még iskola előtt elkapom Jennyt.

            Össze kell szednem a gondolataim, mert az első kérdése az lesz, hogy mi volt Atlantában. Nem tudom, mit lenne jó elmondani, tényleg fogalmam sincs. Talán mégis csak az a legjobb, ha tőlem tudja meg, hogy szinte semmi nyomot nem találtunk, a már említett két lábnyomon kívül, csak a szülei holtestét az erdőben. Valószínűleg ők voltak, de erre senki nem esküdne meg a fogsoros azonosításig. Minden jel szerint egy nagy halom sót borítottak rájuk és úgy égették el őket. De ami a legfurcsább, hogy fejfát is készítettek nekik és el is temették őket, mint valami ősi rituális szertartás. Megkértem a laborosokat, hogy földmintát is vegyenek, mert ezek után már nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy a földet megszentelték. Ki lehet képes ilyesmire? Jen fel tudja majd dolgozni valaha ezt az információt? Az biztos, hogy itt tartom őt Mystic Fallsban és én is maradok vele, ameddig csak tehetem.

            Ránéztem a műszerfalon lévő órára, ami szerint már 7:45 van. Nem érem el iskola előtt. Jobb is így, a hírek után, nem tudott volna a tanórákra figyelni. Az első utam ezért a serifhez vezet, aztán a polgármesterhez megyek, végül megvárom Jent, a Lockwood házban. Szegény lánynak nem ez lesz a legvidámabb napja, az egyszer biztos.

/Jennifer/

            Nem jött össze, nem sikerült álmodnom az éjjel. Úgy elaludtam, mint akit fejbe vágtak, és az éjszaka folyamán meg se mozdultam, mert ugyan úgy ébredtem, mint ahogy az ágyba vetettem magam. Most épp úton vagyok az suliba, és kicsit félek, hogy mit fog szólni mindenki az autóhoz, amivel megérkezem. Akik ismerik Damont, valószínűleg tudják, hogy ez az ő kocsija, így felmerül a kérdés, hogy került hozzám és miért. Azt, hogy erre mit fogok válaszolni, az égieken kívül, más biztos nem tudja. Okosabb lenne nem is válaszolni, vagy akkor csak rossz feltevések fognak születni?

            Nem volt több időm gondolkodni, befordultam az iskola parkolójába, ami a késői időpont miatt már majdnem megtelt. Találtam egy parkolóhelyet, épp két autóval Stefanék mellett. Remek. Várom a kérdéseket.

-         Jó reggelt Jenny! – köszöntek egyszerre, és észre se vették az autót. Damon beszámolt volna nekik? Érdekes, akkor ők lehet, hogy tudják az okát a tegnapi eltűnésének.

-         Nagyon szép karkötőd van! – mondta Elena és megfogta a kezem, hogy felemelje. Megforgatta a karom, hogy minden kis lógó medált megnézzen rajta, de valamitől megdöbbent, mert abba hagyta a kezem csavargatását és nagy szemekkel nézet egy medált. Sőt még levegőt is gyorsabban vett. Stefan szakította félbe.

-         Igen, nagyon szép Elena, de mehetünk? Mindjárt becsöngetnek. – A derekára tette a kezét, és ezzel visszarántotta a lányt a valóságba.

-         Igaz, menjünk. Jössz Jen?

-         Persze. 

Kicsit elgondolkoztam, ezért kérdezett vissza. Pár nagyobbat léptem és beértem őket.

            Az iskola a szokásos volt, kivéve, hogy ma mindenki engem szúrt ki felelésre. Feleltem töriből, ami nem volt túl nehéz, ezt az anyagot már rég tanultam az előző sulimban. Aztán feleltem bioszból, aminek külön örültem, mert kaptam egy potya ötöst, ami sosem jön rosszul. De feleltem irodalomból is, ami csak valami csoda folytán lett ötös, mert még egyszer sem olvastam el az adott verset. Csak összehalandzsáztam valamit, meg a véleményemet fejtegettem ki, és az érzéseket, amiket gondolom, éreznem kellett volna, a vers felolvasása alatt. Matekból pedig egységesen írt mindenki témazárót. Magamhoz képest, még ez se sikerült rosszul.

            Megbeszéltük Elenával, hogy este összeülünk a Grillben, megünnepelni a sikeres napomat, így jó hangulatban vezettem hazafelé. Arról nem is beszélve, hogy Damon nem jelentkezett a kocsiért, tehát még ma is az enyém marad. Nemsoká befordultam a Lockwood ház elé, ahol megpillantottam a rég nem látott Audit. Gyorsan leparkoltam mellé, és a táskámat kikapva, nagy léptekkel elindultam a ház felé, de a bejárati ajtó hamarabb nyílt ki, mint ahogy én odaértem.

-         Jen!

-         Drew! – mosolyogtam rá, és odaugrottam megölelni. Felemelt a földről így tartott egy percig legalább.

Amikor letett a földre, a fejem fölött gyanakodva nézett az autóra. Ó, a francba.

-         Milyen autó ez?

-         Egy Chevrolet Impala. – mondtam megjátszott természetességgel, mintha nem tudnám, hogy nem erre irányult a kérdése.

-         Azt látom, de honnan van?

-         Kölcsönbe van.

-         És mégis kitől?

Nem hazudhatok, megígértem. Utánam a vízözön.

-         Damontól.

-         Nem megmondtam, hogy ne bízz benne, és ne ülj be a kocsijába?

-         Azt mondtad, hogy ne menjek vele sehová, és mivel a próba után nem tudott senki hazahozni, odaadta a kocsiját, hogy kérésednek eleget téve, be ne szálljak mellé. Szóval most az enyém addig, amíg vissza nem kéri.

-         Nem örülök neki.

-         Én viszont igen, imádom ezt az autót.

-         Ugyanolyan ijesztő, mint a tulaja.

-         Ezt szívd vissza! Mindenki csak arról áradozik, hogy Damon így rossz, úgy gonosz, de hogy őszinte legyek, eddig velem csak kedves volt és nem értem, miért kéne, hogy előítéleteim legyenek bárkivel szemben is! Tudom, nem tartasz még engem felnőtt nőnek, de hidd el, el tudom dönteni, hogy kiben bízzak és kibe ne, és tudom vállalni a felelősséget a tetteimért!

-         Felnőtt nő vagy igaz? Akkor ezt a hírt is kezeld felnőtt ként! A szüleid meghaltak.

Ezzel hátat fordított és becsörtetett a házba, fel az emeletre, aztán halottam egy ajtócsapódást. Nem tudtam felfogni, amit mondott. Nem lehet igaz! Mégis, hogy halhattak meg?

Leültem a lépcsőre és gondolkoztam, míg be nem sötétedett.

/Drew/

            Ezt eltoltam. Nagyon. Eltelt egy egész nap és egy szót sem szólt, egy könnycseppet sem ejtett, csak, mint valami szellem jár néha a folyosón. Nem is evett tudtommal semmit egész nap. Iskolába is egyedül ment és jött, úgy csinálta végig a napot, mint valami robot. Halkan benéztem a szobájába, ma már sokadszorra, de még mindig ugyan ott ült, az erkélyen, egy széken és bámulta az eget. Teljesen tönkretettem, az én hibám az egész. Nem normális, hogy még nem is sírt. Én mondtam neki, hogy kezelje úgy, mint egy felnőtt ezt a hírt, és biztos azt hiszi, azok nem is adják ki a fájdalmukat. Bele fog őrülni, de még nem tudok vele beszélni.

            Az éjjel is csendben telt, az ajtónak háttal fekve aludt. Pedig ilyenkor általában a rémálmokban jönnek ki a gondok. Talán azt is elfolytja? A másnap is ugyan úgy telt. Kísértetként elment reggel és ugyan úgy tért vissza délután. Az erkélyen ült, majd felöltözött és elment a próbára. Utána mentem, persze csak messziről figyelve.

/Damon/

            Valami történt, Jen nem a régi. Elrepültem felettük párszor és láttam, hogy mozdulatlanul gubbaszt az erkélyen, de ha emberek között is, mint egy zombi jár, az már rég rossz. Beszélnem kell vele, kell a francnak a hülye próba. Odamentem Francescához és a szemébe néztem.

-         Elmehetünk a mai próbáról, nekünk nincs szükségünk rá. – mondtam neki határozottan, majd otthagytam és leültem Jen mellé.

Francesca bejött és elmondta, amit kellett.

-         Jó estét hölgyek és urak, örülök, hogy mind jelen vannak a mai napon. Mr. Salvatore és Ms. Lloyd-Fox távozhat, nem fogunk ma olyan lépést venni, amit már ne tudnának.

Nem vártam egy pillanatot se, nehogy az öcsém megállítson, megfogtam Jen kezét és kivezettem az ajtón. Beültettem a Chevy-be és elhajtottam. Természetesen kiszúrtam, hogy a kis nyomozócska követ minket, de pillanatok alatt leráztam és leparkoltam a fák között. Jen kiszállt és elindult be az erdő sűrűjébe. Mi a franc van itt? Mit sem törődve a lebukással azonnal mögötte termettem és szembe fordítottam magammal.

/Jen/

-         Jenny, hé, állj meg, mi van veled? Meséld el, kérlek, látom, hogy valami nincs rendben!

Nem szóltam egy szót se, mert éreztem a torkomban egy hatalmas gombócot, és tudtam, ha kinyitom a szám, elkezdek zokogni. Ha elmesélek mindent, beismerem, hogy igaz. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de közelebb léptem hozzá, a mellkasához bújtam és átkaroltam a derekát. Meglephettem, mert nem reagált hirtelen semmit. Megdermedt, majd lassan megéreztem a kezeit, amik a hátamat kezdték simogatni és az állát a fejem tetején, a lélegzetét a hajamon. Itt voltam egy sötét erdő közepén, egy szinte vadidegen, veszélyesnek mondott sráccal, de egy cseppet sem féltem, sőt, most nyugodtam meg és engedtem fel. Elkezdtek patakokban folyni a könnyeim. Damon leült egy fa tövébe és az ölébe húzott, én pedig álomba zokogtam magam a vállain.

/Damon/

            Mi bánthatja annyira, ami el tudja feledtetni vele, hogy egy veszélyes helyen van egy veszélyes emberrel? Rémes így látni. Nem hittem, hogy nekem fog fájni, az ő szenvedése. És most még annak se tudok örülni, hogy én állok nyerésre Drewval szemben. Soha többé nem engedem, hogy bántsák, csak mondja el mi történt, és én ígérem, megoldom a problémáját, bármibe is kerül.