Tizennegyedik fejezet - Damon 2.

A kórházi váróteremben ébredtem. Körülnéztem, hol van valaki ismerős, de senkit nem láttam, így bementem Tyler szobájába, bár ehhez most tényleg nem volt kedvem, de hátha ott találom Drew-t. Amikor beléptem minden szem felém fordult, én pedig zavaromban kifelé indultam, valószínű épp megzavartam valamit, de Carol hangja megállított.

- Jenny, épp veled akartunk beszélni!

- Igen? – meglepődtem.

- Tudod, szilánkosra tört bokával Tyler igazán nehezen tudna veled táncolni a bálon. – megcsillant a remény, hogy talán mégsem kell táncolnom az egész város előtt, de hamar kihunyt a fény.

- Így arra gondoltunk, – vette át a szót Richard - hogy a legjobb választás, persze Tyler után, nem más lenne, mint Damon Salvatore.

MICSODA? Ez, hogy juthat eszükbe? Miért pont ő? Nagyon megharagudnának, ha nem vállalnám el inkább?

-         Drew nem vállalhatná inkább?

-         Drew sajnos elutazott Atlantába, épp az előbb indult el, mert hívták a rendőrségről. Egy pár napig, vagy talán tovább is távol lesz, így ő nem ugorhat be Tyler helyett. Az első próba ugyanis holnap van.

Eddig egész jól sikerült elkerülnöm, a bárban történtek után, de úgy látszik vége szakad a szerencsémnek.

-         Hát legyen, egy táncba talán nem halok bele.

-         Jól döntöttél, Damon nagyon rendes srác. – szólalt meg most először Tyler.

Hát ez fura. Úgy tudtam nincsenek jóban és most mégis ő ajánlja? Egyébként meg azt hittem haragudni fog rám a visszautasításért, a pofonért, talán még a bokájáért is, és morcos lesz, hogy nem táncolhat, most mégis úgy beszél, mint egy agymosott. Ennyire beverte volna a fejét?

-         Ugye nem baj, ha nem maradok itt tovább?

-         Nem, persze, menj csak haza tanulni.

-         Persze, azért vacsorára hazajöttök?

-         Igen, akkor találkozunk.

Nem volt olyan jó érzés, hogy Drew nincs a közelben, de a hirtelen jött szabadságnak azért mégis örültem. Úgy éreztem a mai nap eseményeit jobban meg kéne beszélnem Elenával, így a házuk felé sétáltam. Emlékszem a címére, mert azon az érdekes és ijesztő délelőttön Damon a számba rágta a szöveget, hogy hol voltam. Hamar rátaláltam a házra, a garázs előtt Elena autójával, így hát az ajtóhoz léptem és becsengettem. Hamar nyílt az ajtó, de nem a várt személy nyitotta ki.

-         Szia! –köszöntött Jeremy.

-         Hello Jeremy, Elena itthon van? –

-         Igen, fent van a szobájában, gyere, mutatom az utat.

/eközben Damon/

            Valaki csengetett, de Elena nem zavartatta magát, tovább folytatta a kioktatásom, amit magamban mulatva hallgattam végig, bár így elég nehéz volt bűnbánó arcot vágni. Amikor meghallottam az ismerős hangot lentről, félbeszakítottam Elenát.

-         Jennifer van itt, majd később befejezed. Amint elment visszajövök, itt leszek a közelben! – kacsintottam rá.

Kíváncsi vagyok, mit kezd így, hogy Jen valószínűleg őszintén fog beszélni és Elena tudni fogja, hogy én fülelek! Elviszi? Követem. Leállítja? Úgysem. Kénytelen lesz elviselni, a tényt, hogy ki kell adnia Jen titkait. Zseniális ez a nap!

/Jennifer/

            Felmentem a lépcsőn Jeremy után, ő pedig jobbra a második ajtón bekopogott, majd halottunk egy halvány „igen”t a szobából és benyitottunk. Jer előre ment.

-         Vendéged jött!

-         Szia Jenny! Kösz, Jer. – azzal a kis öccs, már ki is ment.

-         Hello Elena, ugye nem zavarok?

-         Épp tanultam, de egyébként nem. – kicsit, mint aki meg van illetődve tőlem, úgy beszélt, de lehet, tényleg csak megleptem. – Miért jöttél?

-         Muszáj valakivel beszélnem.

-         Történt valami? – ijedtebben kérdezte, mint vártam.

-         Nem, vagyis semmi komoly, de tudod azok után, hogy a Grillben beszéltünk oda jött hozzám Damon, és közölte, hogy hallgatta az egészet, és erről te tudtál, mikor megkaptam a Bourbont.

Lehajtotta a fejét és úgy válaszolt.

-         Sajnálom, de nem tudtam elmondani, hülyének is nézhettél volna, és úgy gondoltam, akkor már úgyis mindegy, mert elmondtál minden fontosat, azt pedig végig hallgatta a tudtom nélkül.

-         Megértem, de legközelebb, ha tudod, hogy hallgatózik, állíts le. – csak bólintott. – Azóta szerencsére nem találkoztam vele, és ennek örültem is. Van benne valami félelmetes, de nagyon vonzó. Egyszerre félek tőle és bízom benne. És ez ijesztő, sose voltak ilyen gondolataim, és nem tudom kezelni, ettől vagyok a legjobban kiborulva. Ezért örülök, ha nem látom, mert félek, hogy ha találkoznánk, valamelyik énje jönne ki, és vagy halálra rémítene, vagy teljesen megbolondítana. Erre most Tyler eltöri a lábát, kénytelen vagyok mással táncolni. Drew elutazott köszönés nélkül, így ő se lehet a párom, erre az egész Lockwood család egységesen kéri, hogy táncoljak Damonnal. Nem mondhattam nemet, de nem tudom mi lesz ebből. – kifáradva a fel alá járkálástól, és hogy ezt a monológot, kb. egy szuszra mondtam el, leültem Elena ágya szélére, csak remélve, hogy nem bánja.

Elena csak állt és tátott szájjal nézett.

-         Hát, te aztán tudsz beszélni! Egyébként teljesen megértelek, nem volt más választásod, és tudom milyen Damon. Bár rám nem hat így, de biztos voltam benne, hogy másokra hatással van. de hogy ennyire? Ne gondolkozz ezen annyit. Van valami, ami megnyugtat?

-         Van, megmutatom. – azzal elővettem a táskámból a holló tollát. Elena akkora szemekkel bámult, hogy azt hittem kiesik neki. Amikor a tollra néztem, és felidéztem az üresség érzését, már attól, hogy elképzeltem tisztább lett a fejem, és ahogy próbáltam elérni, egyre inkább lassult a szívem, a légzésem.

Egy perc múlva eltettem a tollat, mert úgy éreztem már rendben vagyok.

-         Ez mi volt? – kérdezte Elena.

-         Magam sem tudom. Első nap egy hatalmas és gyönyörű holló szállt az erkélyemre én pedig úgy éreztem közelebb kell mennem hozzá. Ahogy guggoltam és néztem a szemébe kiürült az agyam, eltűnt minden körülöttem, csak a madár szeme volt, amit figyeltem és jóleső volt ez az üresség, a gondtalanság. Nem sokkal később találtam ezt a tollat az erkélyen, gondolom a hollóé, és ha ránézek könnyű felidézni azt a nyugalmat, ezáltal pedig tényleg le is higgadok.

-         Ez nagyon érdekes, sose hallottam még ilyet.

-         Nem is érdekel annyira ennek a rejtélynek a megoldása. Ha tudnám a titkot, már nem hozná el nekem a békességet. De most megyek, hagylak tanulni.

-         Jenny, nincs kedved ma itt aludni? Én nagyon örülnék neki.

-         Megleptél, de persze, szívesen itt aludnék, csak kellenének a cuccaim.

-         Mit szólnál, ha hazavinnélek, összeszednéd a dolgaid, visszajönnénk és itt is vacsoráznál.

-         De nem gond ez Jennának?

-         Á dehogy! Na, akkor benne vagy? Mehetünk?

-         Persze.

Na, ezt aztán tényleg nem vártam! De örülök, hogy meghívott. Nem akartam volna a Lockwood házban lenni egyedül, Drew nélkül, főleg, hogy Damon oda bármikor beteheti a lábát, mint kiderült.

            Beültünk Elena kocsijába és a Lockwood házhoz hajtottunk. Elena kint akart megvárni a kocsiban, de nem akartam hagyni.

-         Gyere be, kérlek, egyáltalán nem zavar. Sőt inkább örülnék is! Sosem voltam még egyedül ebben a házban, és most őszintén félnék.

-         Mitől?

-         Hogy Damon megint megjelenik.

-         Megint? Mi van?

-         A buli utáni éjjel felkeresett a szobámban. – valami baj van ezzel a csajjal, túlerőlteti a szemét. Ha ennél nagyobbra nyitná, már a koponyáját látnám!

-         Hogy jutott be? Te hívtad őt?

-         Dehogy is, egyszer csak ott volt a szobámban. Azt mondta olyan járatokat ismer, amiket még Lockwoodék sem. Azóta sem tudom, ez mit akart jelenteni.

Nem szólt erre semmit, csak megadta magát és velem jött. A szobámba mentünk és gyorsan elraktam a másnapi suli cuccot, a ruhát amit fel akartam venni, tisztálkodó szereket és pizsamát. Amikor mindent belehajigáltam egy táskába, már indultunk is el vissza, de eszembe jutott valami.

-         Álljunk meg a kórháznál jó? Azért szólnom kéne, hogy ne keressenek.

-         Persze. – most már ő is nyugodtabb volt, és mosolyogva válaszolt.

Amikor begördültünk a kórházi parkolóba, csak annyit mondott, itt megvár, addig ő is telefonál.

/Damon/

-         Érdekes beszélgetés volt! – szóltam be Elenának a lehúzott ablakon, ő pedig szívrohamot kapott úgy hallom.

-         Akkora egy szemét dög vagy!

-         Nyugi, semmi hátsó szándékom nincs!

-         Csak nem ártó?

-         Lehet. De tényleg, ígérem neked, senkit nem fogok bántani, csak érdekel engem, ami itt folyik. Vigyázz vele, nem tudom mi ez a lány, de kezdek kételkedni benne, hogy ember.

-         Tessék?

-         A madaras story. Nem én bűvöltem meg vagy bármi, és akármi is történt oda-vissza működik, mert ugyan azt éreztem akkor, mint ő. Meg kell értened, hogy ki kell derítenem, mi az, amivel babrálni tud a fejemben!

-         Csak nem tetszik neked? – kérdezte csodálkozva. Remek, tényleg jó páros Stefannal.

-         Meg kell hagyni nem csúnya, és nem is átlagos, tehát felkeltette a figyelmem, de ennél többről nincs szó.

-         Akkor a rejtély megfejtési akciód része a bál is?

-         Talán igen, talán nem.

-         Ne szórakozz!

-         Majd meglátod, és tudod, figyelek, szép estét! – rákacsintottam és el is tűntem a közelből, épp idejében, mert Jen akkor lépett ki a kórház kapuján.

Láttam Elena felhív valakit, ezért nem mentem messze, csak hallótávolságon belül bújtam el.

-         Stefan. Sejtettem. Figyelj, gyorsan mondom, Jen átjött délután és érdekes dolgokat mondott. Damon végig hallgatózott. Áthívtam aludni, de beszélnünk kell! Legyél a konyhában hajnali 1kor! Szeretlek.

Azzal letette. Hmm, hajnali 1, rendben, köszönöm Elena, én is ott leszek!