Negyedik fejezet – Sosem látott rokonok 2.rész

A ház tényleg hatalmas volt, nagyobb még a miénknél is. Összesen két emeletből állt, egy földszintből és egy emeletből, de lemerem fogadni, pince és padlás is van, tehát vehetjük négy emeletnek is. Hosszában, nem is tudom, legalább két vagy háromszorosa egy átlag amerikai háznak. Nagyon szép.

            Az alsó szinten szinte minden lámpa égett már, pedig a nap még csak félig ment le. Mozgolódást láttam az ablak mögött, biztosan észrevették, hogy jött valaki. Kicsit lámpalázasnak éreztem magam, ötletem sincs, hogy fognak fogadni és kezelni engem, és ezt az egész helyzetet, bár bíztató, hogy Drew-t is befogadták. Mondjuk ebben a házban négy család is simán, elférne, és nekünk mindent az állam fizet egy darabig. Szóval plusz költséget sem jelentünk. Ha jobban meggondolom, így már nem is tűnik olyan nagy áldozatnak elszállásolni minket. Kinyílt a bejárati ajtó, de nem láttam ki jött ki rajta mivel Drew ez idő alatt az ajtóm elé ért és kinyitotta nekem. Kiszállva megpillantottam egy fiatalos, szőkésbarna hajú nőt, elég fontoskodó arccal közeledni, valószínűleg ő Carol. Mögötte egy egészen jóképű, barna rövid hajú férfi, gondolom ő Richard Lockwood polgármester, aki még otthon is öltönyben és nyakkendőben szaladgál. Utána, jött egy sötétbarna hajú, magas, izmos fiú, aki korából ítélve Tyler lehetett. Egyikükön se láttam kitörő örömöt, mert én megérkeztem, bár némi izgalmat véltem felfedezni rajtuk, de hogy az most pozitív vagy negatív azt a jó ég se tudja. Kiszálltam és mikor Drew elindult a ház felé, én is vele tartottam, bár egy fél lépéssel lemaradva. A két férfi a bejárati ajtó előtt állt, míg a nagynéném lejött a lépcső elé és ott várt ránk. Amíg megtettük ezt a pár métert, magamon éreztem mindegyikőjük tekintetét. Kicsit zavarba is hoztak, de erőt vettem magamon, nem akartam, hogy hallatszódjon a hangomon bármi is. Közelebb érve, meglepve láttam, hogy Carol szeme kissé vörös. Csak nem sírt? Nem hittem, hogy ilyen közel álltak egymáshoz anyámmal. Ő szólalt meg először.

-         Jenny? – kérdezte rám nézve, majd közelebb lépett és megölelt. Hirtelen nem is tudtam mit kéne csinálnom, csak egy kis fáziskéséssel később öleltem vissza őt az egyik kezemmel.

-         Szólíts, csak Carolnak, és tegezz mindenkit!

-         Rendben Carol, köszönöm. És azért is hálás vagyok, hogy befogadtatok egy kis időre.

-         Ne butáskodj, nagy ez a ház, addig maradsz, ameddig szeretnél. – majd Drew-hoz fordult – Gondolom ön Campbell nyomozó. Üdvözlöm, én Carol Lockwood vagyok.

-         Nagyon örvendek. És én is szeretném megköszönni, hogy ideiglenesen befogadnak.

-         Nem tesz semmit. Jöjjenek be, bemutatom a családom.

Fellépkedtünk a lépcsőn, majd utolsóként beléptünk egy tágas előtérbe. Az előtérből egy gyönyörű lépcső vezetett fel az emeletre. Balra és jobbra pedig újabb hatalmas szobákat lehetett látni, és volt egy folyosó szemben is, ami a lépcső alatt kezdődött. Felettünk pedig egy óriási csillár adott fényt szinte az egész háznak. Carol jobbra indult el, mi pedig utána tartottunk. Drew csak letette a bőröndöket az ajtóba, majd odasétált hozzám. Egymásra néztünk, ő pedig egy bátorító mosolyt küldött nekem. Megérkeztünk a nappaliba. Hát itt kérem volt minden, bőrfotel, bőrkanapé, meleg színek, hatalmas könyves polc, kandalló, még egy gigantikus plazma TV is. Mielőtt leültünk volna be kellett mutatkoznia mindenkinek. A polgármester lépett elém.

-         Jenny, én Richard vagyok – nyújtotta felém a kézét, amit habozás nélkül megráztam – ő pedig a fiam, Tyler. – mutatott a fiúra. Ő is odalépett apja mellé és szintén kezet fogtunk egy kölcsönös „hello” közben. Megjegyzem, elég nagy tenyere van, az enyém szinte eltűnt benne. Majd Campbell nyomozó elé léptek.

-         Campbell nyomozó, Richard Lockwood vagyok, örülök, hogy megismerhetem.

-         Szintén. – majd kezet ráztak.

-         Ő pedig a fiam Tyler Lockwood. – mutatott megint Tylerre.

-         Jó estét nyomozó. – nyújtotta jobbját Tyler. Milyen jól nevelt itt mindenki… Van egy sanda gyanúm, hogy ha Ty most kedves és udvarias lesz velünk, kap valamit a szüleitől. Elég gyanús nekem, percenként az anyjára pillant, mintha újabb utasításra várna.

A bemutatkozást letudva leült mindenki. Carol pedig ez idő alatt hozott nekünk egy kis üdítőt. Mikor ő is leült belekezdett a kérdezősködésbe.

- Nos, nyomozó tudnak már valamit?

- Egyelőre semmi újat. Ezek szerint tájékoztatta önöket Winston kapitány?

- Igen beszéltünk vele telefonon, és kérem, tegeződjünk!

- Rendben. Ezek szerint akkor nem kell még egyszer elmesélnem. Nagyszerű, rá is térhetünk a lényegre. Lenne pár fontos dolog, amit mindnyájunknak be kell tartani, amíg a nyomozás le nem záródik.

- És pedig? – kérdezte Richard.

- Nos, a fedőstory az, hogy Jenniferrel testvérek vagyunk és csak látogatóba jöttünk, mert a házunkat felújítják, a szüleink pedig elutaztak, így addig ide költöztünk. Netán, van ezen valami kivetnivaló?

- Ezek szerint két unokatesóm is van? – kérdezte homlokát ráncolva Tyler.

- Fején találtad a szöget. – találtam rá a hangomra, amiből kihallatszott egy kis ellenszenv a testvér dolog miatt, de majd feldolgozom, csak idő kérdése. Ezen Tyler is elnevette magát. Úgy érzem, jóban leszünk, ha ilyen jó a humorérzéke. Visszamosolyogtam rá.

- Jennifernek, egy hétig, még nem kell iskolába járni, remélem, ezzel egyetértetek. – jelentette ki Drew. És bár költői kérdés volt Carol beleegyezően bólogatott. – Ez idő alatt ellenben, el kéne intézni, hogy járhasson a helyi iskolába.

- Ezt majd én elintézem. Kedden úgyis a gimnáziumba kell mennem, ha már ott vagyok, beszélek az igazgatóval, csak Jenny papírjaira lesz szükségem.

- Akkor ezt elintéztük. Van valami kérdésük? – egy kis csend és üdítő iszogatás után Carol szólalt meg.

- Azt hiszem már bőven elég volt ennyi is. Tyler megmutatja a szobáitokat, és segít felvinni a csomagokat. – Tyler morogva, de egy szó nélkül állt fel és indult az előtér felé. Egy mosolyt eresztettem Richard és Carol felé. Eddig nagyon kedvesek, és Carol is sokkal gondoskodóbb, mint valaha hittem. Richard még utánunk szólt.

- Vacsora körülbelül egy óra múlva lesz, addig van időtök kipakolni.

- Köszönjük. – mondta kettőnk nevében Drew.

Tylerrel ketten cipelték fel a lépcsőn a bőröndöket. Hiába akartam segíteni, nem hagyták, csak a laptop táskát és a kistáskát vihettem én. Azt hiszik, nem bírnám el! Csak legyen egyszer alkalmam bizonyítani! Az emeletem a lépcső tetején volt egy kis ejtőző. Két kis fotel meg egy kávézó asztal állt benne, egy hatalmas ablak előtt. Most lehetünk a bejárat felett, emlékeztem vissza a házról szemből. Jobbra indultunk el a folyosón.

-         Ez itt balra az én szobám. – kicsit tovább haladtunk. – Van két szobánk nektek. Az egyik előre a másik hátulra néz. Melyik kié legyen? – én akartam választani, de Drew megelőzött.

-         Ha nem haragszol Jen, én kérném az előre néző szobát, hogy láthassam, ha történik valami. Ugye nem gond?

-         Nem, dehogy, úgyis a hátra nézőt szerettem volna. – mázlim volt. És tényleg a hátsót kértem volna. Biztos szép a kertjük, én pedig szeretek az ablakban ülve olvasni, és az úgy olyan idilli lenne.

-         Oké, akkor ez itt jobbra a tied Jenny. – és benyitott a szobába – melyik a te bőröndöd?

Rámutattam a két bordóra, de nem érdekeltek most a csomagjaim. Teljesen lenyűgözött a szoba. Rettentő nagy volt és gyönyörűen volt berendezve. Mint egy luxusszálló. Egy hatalmas francia ágy állt jobbra, két oldalán egy-egy éjjeli szekrénnyel. Az ággyal szemközti oldalon volt egy fésülködő asztal, amellett pedig egy nagy szekrény. Az ajtó mellett balra volt egy íróasztal, az ajtóval szemközt pedig egy erkély, az ajtó mellett jobbra pedig egy komód és egy álló tükör. Tyler megkerülte a francia ágyat és kinyitott egy ajtót.

-         Ez pedig itt a fürdőszoba. Na hogy tetszik?

-         Nem jutok szóhoz. Ez hatalmas, és gyönyörű. A saját szobám nem ekkora.

-         Ennek örülök, akkor most hagyunk pakolni. – mosolygott rám. A bőröndjeim az ágy végénél vártak rám.

Tyler elhagyta a szobát, Drew pedig mielőtt kiment volna még mondott valamit.

-         A szemben lévő szoba az enyém. Ha bármi baj van, kiálts, vagy gyere be nyugodtan. Az erkély ajtót pedig csukd be éjszakára rendben?

-         Rendben, köszi. – mosolyogtam rá.

-         És ha elkészültél, kopogj be, akarok még mondani valamit. – csak csendben bólintottam, és ő is elhagyta a szobám, az ajtót pedig becsukta. Egyedül maradtam.

Tegnap előtt hazafelé voltam talán egyedül utoljára. Kicsit furcsa volt, jól esett a társaság, egyedül ijesztő azért még egy a csodás szoba is. Neki kellett állnom, kipakolni. Az első bőröndből a nagy szekrényt töltöttem fel, amiben tökéletesen elfértem. A cipőimet is besorakoztattam alulra. A fésülködő asztalra kiraktam egy fésűt és felaggattam pár bizsut a tükör szélére. A fiókjába betettem az ékszeres dobozom és a sminkjeimet. A komódba kerültek a könyveim, legalábbis az a pár, amit elhoztam, és a fehér neműk. Az éjjeli szekrényre tettem azt a könyvet, amit épp olvastam, a szüleimmel készült közös fotót és a kedvenc ébresztő órám. Tudniillik csak erre tudok felkelni reggelente, semmi másra. Felőlem ágyút süthetnek el mellettem, akkor sem ébredek fel. Az íróasztalra kitettem a laptopom, amit be is kapcsoltam, és mellé raktam a telefonom és az mp4 lejátszóm.

A következő utam a fürdőszobába vezetett. Mondanom se kell, itt is iszonyúak voltak a méretek. Ide is pakoltam, a mosdó feletti polcra. A tükörbe megnéztem magam, amit így utólag visszagondolva kár volt. Legalább két ütemet hagyott ki a szívem az ijedségtől. Te jóságos isten! Így nézek ki? Elhatároztam, hogy a maradék időben rendbe szedem magam. Gyorsan be is álltam a zuhany alá. Sosem hittem volna, hogy egy fürdést így is lehet élvezni! Ahogy a meleg víz végig folyt a hátamon, mintha öt kilóval lennék könnyebb, és éreztem, ahogy a bőröm magába szívja a hasznos kis H2O-t. Ki se akartam szállni, de a korgó gyomrom meggyőzött arról, hogy muszáj lesz. Megtörölköztem és tiszta ruhát vettem fel, egy egyszerű farmer hosszú ujjú kombinációt. Remélem, nem kell a vacsorához estélyit húzni! Megnéztem magam a nagy álló tükörben. Később ezt is meg kellett bánjam. Ahogy belenéztem a tükörbe megláttam az erkélyen egy hatalmas hollót. Sosem láttam még ekkora madarat. A természetbarát ösztöneim azt súgták, hogy meg kell néznem közelebbről is, így lassan közelebb léptem az ajtóhoz. Amikor csak egy méterre voltam leguggoltam és úgy araszoltam tovább nehogy elijesszem. A madár meg se mozdult. Nem lehetett mű, hiszen, hogy kerülne úgy ide, akkor viszont csak az marad, hogy vagy emberekhez van szokva, vagy épp sose látott még, így nem is tudja van-e félni valója. Már csak centikre voltam az ajtótól, amikor a holló felém fordította a fejét. Megdermedtem. Nem akartam elijeszteni, annyira szép volt, még nézni akartam egy ideig és minél közelebbről. Ekkor a madár leugrott a párkányról, pont velem szembe. Egy percig csak néztük egymást. Teljesen elbűvölt, és kiürítette a fejem. Nem gondoltam a szüleimre, nem gondoltam Drewra, nem gondoltam erre a helyre, sem a jövőre, csak a fekete szempárt figyeltem, ami engem fürkészett.

Hirtelen széttárta hatalmas szárnyait, amik még az ajtónak is nekicsapódtak, és elszállt, én az ijedségtől pedig fenékre ültem. A szívem kétszázzal vert legalább, és én nem tudtam mozdulni sem, a szemem viszont követte a hollót addig, míg el nem tűnt a sötét égen.