Kilencedik fejezet - Rémálmokból új remények

Végre nem álmodtam semmit. Talán úgy lefárasztottam magam, hogy az agyam teljesen kikapcsolt. Gyakrabban kéne hajnalban felkelni és edzeni egy kicsit, bár a vitás és veszélyes részét kihagytam volna szívesen a mának. A szobámban már elég sötét volt, csak az órám világított, ami délután ötöt mutatott. Várjunk csak! Átaludtam az egész napot? Drew miért nem keltett fel ebédkor? Drew… ki kell vele békülnöm. Essek túl rajta most, vagy talán jobb lenne várni vacsora utánig? Inkább most, bánt a lelkiismeretem. Kiléptem a folyosóra, és már az ajtaja előtt álltam. Be volt csukva az ajtó, de a kulcslyukon szűrődött ki egy kis fény, ami jelezte, hogy a szoba gazdája bent van. Vettem egy nagy levegőt és bekopogtam. Hallottam egy szék tolást, majd néhány lépést, aztán feltárult az ajtó, ami mögött Drew állt igencsak meglepődött fejjel.

-         Baj van? – kérdezte aggódva.

-         Bemehetnék? – ő pedig azonnal félreállt. A szobája majdnem akkora volt, mint az enyém, de kisebbnek tűnt, mert két nagy láda is helyet kapott a fal mellett és egy nagy álló távcső az ablakban.

-         Ülj le nyugodtan! – mutatott az ágyára. Hát jó, törökülésbe felültem az ágy végébe, amíg ő az íróasztal elől egy széket hozott, és leült velem szemben. Nem tűnt mérgesnek így elkezdtem, azt amiért jöttem.

-         Csak azt szeretném mondani, hogy tényleg sajnálom, hogy nem szóltam, mielőtt elmentem. Vágytam rá, hogy kimozduljak ebből a házból, és tudom, nem lett volna szabad ezt tennem, de nem akartam direkt bajt. Megígérem, nem fordul elő többször! Remélem, azért majd még meg tudsz bennem később bízni. - a végére már megint gombócot éreztem a torkomban, de tartottam magam, nem akartam elbőgni magam. És különben is, most minden igaz volt, amit mondtam.

-         Én pedig sajnálom, hogy kiabáltam veled, helytelen volt, de nagyon megijedtem, mert kiesett két óra valahogy a fejemből. Egyszer még az étkezőben ülök, aztán a következő képen már itt vagyok és eltelt két óra, és fogalmam sincs róla, mi történt. Aztán kereslek téged, de az egész ház üres, és azt hittem engem leütöttek, téged elraboltak, vagy megöltek. Aztán mikor beléptél, egyszerűen rajtad vezettem le a feszültséget és ez egy nagy hiba volt. Megértelek, bár tényleg nem tartottad be az egyességünket, de ha tényleg nem fordul elő többet, akkor a mai kisiklásod felett szemet hunyok. Azt tudnod kell, hogy megbízom benned, cserébe viszont annyit kérek, bízz meg te is bennem. – mondta el majdnem egy szuszra.

Egy hatalmas kő esett le a szívemről, szinte hallottam, ahogy koppant a földön. Csak bólintottam és rámosolyogtam, Drewra, ő pedig mellém ült az ágyra és szorosan átölelt. Nagyon jól esett, de valahogy több volt ebben az ölelésben, mint ami egy rendőr-védenc,  békülő ölelésében lehet. Úgy éreztem tényleg bízik bennem, és most már én is bátran adom az életemet a kezébe, és csak remélem, hogy nem követek el túl nagy hibát. A válla felett kinéztem az egyre sötétedő égboltra és megláttam egy madarat elsuhanni az ablak előtt. Nem láttam milyen fajta volt, de valahogy mégis összezsugorodott tőle a gyomrom. Kibújtam Drew karjaiból, pedig nagyon is jól esett a közelében lenni.

-         Menjünk le enni valamit, kopog a szemem! – kérleltem, miközben felálltam az ágyról.

Hátrafordultam, hogy lássam követ-e, de csak ült és a szemében szomorúságot láttam. Viszont amikor észrevette, hogy nézem, elmosolyodott és felállt ő is. Vajon mire gondolhat? Olyan volt az előbb, mint aki a gondolataiba merülve kesereg valamin, majd mikor észrevett mintha egy álarcot tett volna fel.

Lementünk az étkezőbe, ahol már az asztalnál ült Carol és Tyler is.

-         Sziasztok. – köszöntünk egyszerre.

-         Gyertek, egyetek ti is! – paskolta meg az egyik széket Carol.

Én leültem mellé, Drew pedig velem szembe, de a lehető legtávolabb húzódva Ty-tól. Ezek ketten a buli óta össze vannak veszve? Összehúzott szemöldökkel és kérdő tekintettel néztem a fiúkra. Tyler csak elfordult, vissza a vacsorájához, Drew pedig megrántotta a vállát. Na szép, és őket mégis, hogy békítsem ki? De ezen nem volt több időm gondolkodni, mert megérkezett Richard, aki rögtön csatlakozott is hozzánk.

-         Jenny, ma voltam a helyi iskolában, hétfőn már várni fognak rád, és elhoztam a szükséges tankönyvlistát. Igaz nincs már sok hátra a suliból, de meg kéne őket venned.

-         Drew ráérsz holnap vásárolni? – kérdeztem.

-         Persze, de csak délelőtt, ha nem gond. – bólintottam, részemről jó a reggel is.

-         És van valami hír Atlantából? – kérdezte Carol Drew-t.

-         Egyelőre semmi eredmény sincs. Annyit mondhatok, hogy több elkövető volt, és egy fehér teherautóval érkeztek és távoztak. A teherkocsit megtaláltuk 25kmre az erdőben, de nem volt benne ujjlenyomat, csak némi vér a csomagtérben. A több elkövető biztos, mert háromféle cipőnyom részletet találtunk a konyhában és az előtérben.

Nem akartam hallani ezt. Most biztos egész éjjel ezen fog járni az agyam, és nehezen fogom magam túltenni a folyamatos aggódáson. Nem vagyok hajlandó arra gondolni, hogy esetleg már nem élnek. Hiszem, hogy csak elrabolták őket és majd váltságdíjat követelnek, amit én kifizetek, vagy az állam és ők hazajönnek, és vége lesz ennek az egésznek. Drew hangja zökkentett ki.

-         Jen minden rendben? – nézett rám fürkésző tekintettel.

-         Mi? Ja, persze, igen. Csak elgondolkodtam. – hadartam, nem túl meggyőzően. – Felmehetek?

-         Persze. – szerencsére nem kérdezgettek tovább, van-e valami bajom, és hagytak felmenni.

Felkapcsoltam a villanyt, hogy lássak valamit a szobámba. Az ágyam pont úgy nézett ki, ahogy reggel hagytam. Minden a helyén van, kivéve egy dolgot, a képet az éjjeli szekrényen. Biztos, hogy amikor utoljára ránéztem még az ágy felé volt fordítva, most pedig pont merőleges volt rá. Biztos megnézte Carol, amikor benézett a szobámba, vagy nem tudom, de igazából nem is lényeges, csak le kell kötnöm valamivel a figyelmem. A fürdőbe mentem és kinyitottam a meleg vizet, hogy megteljen a kád, míg visszaérek. A komódhoz mentem és kivettem belőle a biológia könyvem. Most a tényekre és a biztos dolgokra van szükségem. Levetkőztem, majd beültem a kádba, és addig olvastam, amíg a víz már csak langyos volt, így hát kiszálltam, felvettem a pizsamámat és a kötelező fogmosás fésülködés után elhagytam a fürdőt. Az ágyamra dobtam a tankönyvet és az erkélyhez létem. Szívnom kell egy kis friss levegőt. Nagyon kellemes este volt, nem volt még az a füllesztő nyári idő. Amikor megfordultam, hogy bemenjek, megláttam a földön a fehér kövön valami sötétet, felvettem, egy fekete toll volt az. Biztos a hollóé. Le akartam dobni, de annyira fényes és mélyfekete volt, hogy nem tudtam. Eszembe jutott az első napom itt, amikor megláttam a madarat és elfelejtettem mindent. Milyen jó volt az a kellemes tudatlanság, hogy nem gondoltam senkire és semmire, csak a csend volt a fejemben. Jó lenne ezt érezni, most is. Nem hajítom el a tollat, inkább elteszem, hátha ránézve könnyebb lesz majd a jövőben is elfelejteni azt, amire nem akarok emlékezni. Becsuktam az ajtót és bebújtam az ágyamba. Nagyon sokat aludtam ma is, mégis mostanában hamarabb elfáradok, de vajon miért? Lehet csak a stressz miatt. Vetettem még egy pillantást anyuék képére és az előtte heverő holló tollra, majd szememet lecsukva azonnal az álmok földjére léptem.

            Már számítottam, a nem túl kedves, de visszatérő rémálmomra. Ugyanaz az erdő, sötétség, avar a talpam alatt, a reccsenés… Már tudtam mi következik, és mivel egy álomban vagyok úgy döntöttem kockáztatok. Amikor hallottam a fejem fölötti reccsenést, küzdöttem az ösztöneim ellen és nem guggoltam le, hanem vártam a madár érkezését. Nem tudtam nekem repül-e, felkap és elrepít valahova, vagy szétkarmolja az arcom, de csak ilyenekre tudtam gondolni. Ezért meglepődtem, mikor éreztem a szellőt a fejemnél, egy szárnyat a tarkómnál majd két karmos lábat a vállamon, majd egy kb. 7kg-os súlyt. A holló a vállamra szállt. Nem bántott, csak lepihent, de így sem mertem megmozdulni. Öt percig minden idegszálammal ráhangolódtam, majd egyszer csak egy lökést éreztem a vállamon és a madár elrepült. Ahogy utána néztem, vettem csak észre, hogy időközben elérkezett a hajnal, a szelíd holló pedig elszállt a felkelő nap felé.

            Felébredtem. Most először tényleg kipihenten. Az ablak felé fordultam, és mint az álmomban, most épp kelt fel a nap. Felültem és kinyújtózkodtam. Jó hangulatom lett ettől a furcsa álomtól, és alig vártam már a következő éjszakát. Érzem ez az álom jelent valamit, meg kell fejtenem! Valamit máshogy kell csinálnom, de vajon mit? Lehet nem kéne félnem az erdőtől és tovább kéne merészkedni benne? Meg fogom próbálni. Ránéztem a tollra és eszembe jutott, hogy féltem, amikor először jött ez a rémálom, ami mostanra már egy érdekes új rejtély lett. Elmosolyodtam és jókedvűen keltem ki az ágyamból.

            Vidámságom meglátszott a mai ruhámon is, mivel egy fehér pánt nélküli ruhát vettem föl, aminek mell része alatt egy vastag piros szalag volt hátul masnival, és egy piros balerina cipőt. A hajam pedig hagytam úgy, ahogy volt kicsit hullámosan és kócosan. Nem tettem fel nagyon sminket, csak szempilla spirált és szájfényt raktam magamra. Nagyot mosolyogtam a tükörképemre, majd kiléptem a szobámból és bekopogtam Drew-hoz. Egy mormogós „Egen” volt a válasza, így hát benyitottam, bár tartottam tőle, hogy rossz kedve van. Amikor megláttam, hogy még az ágyában fekszik, rájöttem ez csak egy sima álmos „igen” volt.

-         Jó reggelt álomszuszék! – köszöntöttem vidáman. Pislogott pár nagyot, aztán felfoghatta, hogy ki vagyok.

-         Hű, de szép vagy. – egy sima „jó reggelt”et vártam, így pláne meglepett ez a kijelentése, és éreztem, hogy kicsit el is pirulok.

-         Hülye. Na, nem kelsz fel? Vásárolni akarunk még délelőtt nem?

-         Hány óra van? – ránéztem az asztalán lévő órára és kicsit elszégyelltem magam.

-         Fél 6.

Erre már csak magában morgott valamit és a fejére húzta a takaróját. Belém pedig nem tudom mi ütött, de a hirtelen jött bátorságommal, az ágyára ültem, és megráztam a vállát.

-         Naaaaaaaa, kelj fel! – könyörögtem kislányosan, és elég viccesen hangozhatott, mert még Drew is elnevette magát. – Lééégyszíí! – folytattam és mondtam volna tovább is, ha nem ragad meg hirtelen a takaró alól két kéz és nem dönt hanyatt az ágyon.

Majd az említett újjak elkezdték az oldalam csiklandozni, amit nem bírtam ki hangos sikolyok és kacajok nélkül. Végül ott feküdtem hanyatt Drew ágyán, összegyűrt ruhával, kócosan, ő pedig felettem vigyorgott, mint a győztes, ki ezt a csatát nyerte. De semmi sem tarthat túl sokáig, mert egyszer csak kinyílt az ajtó és ott állt Tyler kicsit dühös arccal.

-         Nem lehetne halkabban? Reggel hat van! – majd becsapta az ajtót.

Rádöbbentem, hogy festhettünk kívülről. Mint egy boldog pár. Kicsit zavarba jöttem, felálltam az ágyból, megigazítottam a ruhám majd az ajtóhoz léptem.

-         Öltözz, gyere reggelizni, aztán induljunk a könyvekért. – adtam ki az utasításokat, Drew pedig ma „humoránál volt” ezért felállt és szalutálva mondta hogy:

-         Igenis asszonyom! – mosolyogva megcsóváltam a fejem és gyorsan kiléptem a folyosóra.

Kicsit kicsapta a biztosítékot, ami előbb is tudatosulhatott volna bennem, hogy Drew-n nem volt más csak egy boxer alsó! Te jó ég, szegény Tyler, el tudom képzelni, mit láthatott…

Én az ágyban fekszem feltűrt ruhában, rajtam Drew boxerban és igencsak vidámak vagyunk. Ezt sürgősen ki kell magyaráznom valahogy. Ahogy elképzeltem, mit láthatott Ty, megint csak elpirultam. Igaz, hogy mikor először megláttam a nyomozót, tudtam, nálam ilyen egy pasi, de sose gondoltam bele, hogy lehetne-e köztünk bármi is. Vajon ő mire gondolt, vagy gondol most? Neki ez egy baráti gesztus volt, vagy valami más, több?

            Túl korán van még ezen gondolkodni… Más témát kell találnom a gyorsan pörgő agyamnak. Például megkérdem Elenát nincs-e kedve este a Grillben inni valamit, és jobban megismerkedni. Kedves lánynak tűnt elsőre, lehet akár, hogy barátok is lehetünk. Egy barátra most nagy szükségem lenne, akinek elmondhatom ezt a reggelt, és aki a helyes útra terel. Újra rám tört a hiányuk a régi barátaimnak, őket is fel fogom ma még hívni.

            Annyira bizonytalan lettem hirtelen. Lesznek-e új barátaim? Milyen lesz a suli? Megszokom-e valaha, hogy itt élek? Mi fog velünk történni Drewval? Mi lehet a szüleimmel? És milyen meglepetéseket tartogathat még a jövő? Annyi kérdés, nincs rájuk válasz. Még.

 Ilyennek képzeltem Jen ruháját: