Második fejezet- Váratlan fordulatok

Arra ébredtem, hogy valaki szólítgat. Furcsa, gondoltam, apa sosem kelteget úgy, hogy „Ms. Fox ébredjen fel, megérkeztünk!” Ez az egy mondtat porba döntötte a kellemes ébredés halvány reményét is. Hát persze, nem apu volt, aki ébreszteni akart, hisz őt most emberrablók tartják fogságban, vagy rosszabb. Kinyitottam a szemem és tudatosult bennem, hogy az elmúlt délután tényleg megtörtént és nem csak álmodtam, ami eléggé elszomorított. Legszívesebben visszacsuktam volna a szemem és álmodtam, volna tovább, hátha legközelebb, mikor felébredek, újra az ágyamban, ébredek. Már dőltem is volna hátra, hogy megvalósítsam az ötletem, mikor megszólított egy hang.

-   Kisasszony, minden rendben? – kérdezte kicsit aggódó hangon Drew nyomozó. Hát akkor, üdv néked zord valóság, és bye-bye szép álmok.

-   Igen, persze. Hol vagyunk?- néztem ki az ablakon. Egy benzinkúton voltunk, de hogy melyik állam, melyik városában és milyen messze vagyunk a céltól, azt ebből nem tudhattam meg.

-   Winston-Salem-ben vagyunk, Észak-Carolinában. Kora este fogunk megérkezni Mistic Falls-ba. Ennie kéne valamit, jöjjön. – szállt ki a kocsiból. Épp csak kikapcsoltam a biztonsági övem mikor kinyílt az én ajtóm. Hát ez meglepett. Sose nyitották még ki nekem az ajtót, ettől egy kicsit zavarba is jöttem, de elmotyogtam illemtudóan egy, köszönömöt.

Bementünk a benzinkúthoz tartozó kis étterembe. Hangulatos kis hely volt, ahhoz képest, hogy egy benzinkúthoz tartozott. Beültünk az egyik asztalhoz az ablak mellé. Kíváncsian néztem körbe, azt figyelve, hogy vajon az itteni emberek mennyiben különböznek az Atlantaiaktól. De mivel rajtunk kívül csak két nagydarab kamionost láttam, meg egy felénk csoszogó pincérnőt, nem sokat tudtam meg az itteni lakosságról.

- Mit hozhatok? – kérdezte unottan a harmincas éveiben járó pincérnő.

Drew rám nézett jelezve, hogy mondjam először én.

-   Én egy rántottát kérek, és egy cappuccinot! – adtam le a rendelésem.

-   Én is ugyan ezt. –bólintott Drew.

-   Máris hozom. – mondta „kedvesen” a hölgy.

Hát a nyomozó úr nem nagyon tűnt eddig beszédesnek, bár magam sem tudom, hogy lenne-e kedvem csevegni, vagy sem. Csöndbe ültünk egy darabig mikor megszólalt a telefonja, amit gyorsan fel is kapott.

- Campbell nyomozó. – szólt bele. – Igen uram, menetrend szerint haladunk. – kis szünet, gondolom a kapitány úr utasítást adhatott, mert Drew azt válaszolta: - Igenis uram, köszönöm, viszont hallásra.

Kíváncsian néztem rá, remélve hátha valami hír van a szüleimről. Kiolvashatta ezt a szememből, mert megszólalt.

- Egyelőre semmi hír a szülei felől. A kapitány úr közölte, hogy van egy kis gond a szállással.

Ezen nagyon meglepődtem. Eljöttünk Atlantából idáig, és most jut eszébe meggondolni magát Carolnak? Elég furcsa lenne, hiszen határozott, kedves nő hírében állt, anyám nővére. Szerencsére Campbell nyomozó megcáfolta az előző, magamban feltett kérdésem.

-   A terv az volt, hogy amíg ön a Lockwood családnál tartózkodik, én a szemközti házban laktam volna. Viszont történt egy kis gond a házzal. Az emeleti vízcső eltört és elázott az egész ház, és folyóvíz sincs.

-   De hát akkor, hol fog lakni? Vagy otthagy egyedül? – ijedtem meg, kissé. Bár nem ismerem ezt az embert, de eddig nagyon szimpatikus, csendes, figyelmes volt velem, és megnyugtatott a tény, hogy valaki velem van, ráadásul rendőr. Megriasztott a gondolat, hogy egyedül maradok, Mistic Falls-ban, a szinte idegen nagynénémmel és családjával.

-   Nem hagyom ott. – jelentette ki egy halvány mosoly kíséretében– Sőt, a kapitány úr megkérte a Lockwood családot, hogy szállásoljanak el engem is egy időre, míg megjavítják a csöveket.

Megnyugodtam. Nem is, inkább kifejezetten örültem. Nem tudom, hogy fognak velem bánni Lockwoodék. Lehet, hogy nagyon kedvesek és megértőek lesznek, de az is elképzelhető, hogy utálni fognak, mert egy púp leszek a hátuk közepén. De így, hogy Drew is ott fog lakni, nem fognak ellenségesen viselkedni talán, vagy ha igen, akkor lesz kihez fordulnom.

-   Campbell nyomozó, lenne egy kérésem.

-   Igen? – nézett a szemembe.

-   Megkérhetném, hogy szólítson Jennynek Ms. Fox helyett?

Ekkor elmosolyodott. Hát meg kell hagyni, szép mosolya van. Rendezett fehér fogak, és a kis ráncok a szája szélén. Jól állt neki a vigyorgás.

-   Persze, de akkor már tegeződhetnénk is, mivel úgyis egy házban fogunk lakni egy ideig. És kérlek, akkor szólíts te is engem Campbell nyomozó helyett csak simán Drewnak.

-   Rendben, csak Simán Drew. – nevettem el magam. Elég gyenge humor volt, de feszültség oldására úgy tűnik pont jó mivel, Drew is elnevette magát, sőt hozzá tette hogy: „Ha-ha-ha”.

A nevetésünket a rántották és a barátságos pincérnő érkezése szakította félbe, de ezt a korgó gyomrom nem is nagyon bánta. Most döbbentem csak rá, hogy tegnap délben ettem utoljára néhány falatot az iskolai menzán. Viszont eddig, nem is éreztem magam éhesnek. Biztos sok volt az adrenalin a szervezetemben, aztán pedig már túl fáradt voltam éhesnek lenni. Hát most bizony félretettem minden féle jó modort, elkezdtem magamba lapátolni a rántottát és talán kerek három perc alatt végeztem is. Drew egy kissé felhúzott szemöldökkel vette tudomásul, hogy én már be is fejeztem. A kávét már nyugodtan, hátradőlve és jóllakottan iszogattam.

         Mikor Drew befejezte, intett a pincérnőnek, hogy kérné a számlát. Már épp nyúltam volna a tárcám után mikor…

-   Ugye nem gondolod komolyan?

-   Mit? – néztem rá meglepődve.

-   Amíg védő őrizetben vagy az állam bácsi gondoskodik rólad, meg ebben az esetben rólam is. – mondta, cinkos mosollyal az arcán.

Hát én csak tátogni tudtam. Ezek szerint, amíg védelem alatt állok, bármi kell, csak szólok Drewnak és az állam, már meg is vette nekem. Igazából nincs sok szükségem más pénzére, hisz jómódú családba születtem és a saját megtakarított pénzemből is eléldegélnék életem végéig, de azért örültem, hogy mégsem kell hozzányúlnom, a megtakarított pénzemhez.

Sosem voltam elkényeztetett, vagy sznob, nem hullott semmi, csak úgy magától az ölembe.  A jó jegyeimért kaptam jutalmat, a sikeres vizsgákért, születésnapomra, vagy ha valamire tényleg szükségem volt. Ruhám és cipőm is csak azért van sok, ráadásul márkás és drága, mert anyu szakmabeli, erről pedig én nem tehetek. Bár a többségét sosem hordom, mert túl extrák és az nem való az iskolába, de van néhány kedvenc és jól megszokott darab, amik gyakran vannak rajtam.

         Drew szakította félbe a gondolatmenetemet.

-   Mehetünk?

-   Persze. – tettem le, a már üres csészét. Összeszedtem a táskám és egy gyors „viszlát” után el is hagytam az éttermet. A parkolóba érve viszont hirtelen nem is tudtam melyik autóval érkeztünk. Zavartan néztem körbe, de ekkor meghallottam Drew hangját.

-   Erre gyere! – a hang felé fordulva megláttam, hogy nekem integet egy fekete három ajtós Audi s5 mellől. Oda érve kicsúszott a számon:

-   Ilyen jól megy a rendőrségnek? – de szerencsére kedvenc nyomozómnak humorérzéke is volt!

-   De jó lenne! De nem. Ez az autó, az Egyesült-államok tulajdona. Mivel apád fontos ember, te is az vagy, és a kormány ragaszkodott ehhez a biztonsági luxusautóhoz.

A fontos ember részről eszembe jutott valami.

- Ha olyan fontos ember vagyok, miért csak egy nyomozó őriz? Nem járna nekem egy testőrgárda? – költői kérdésnek szántam, de Drewnak mégis volt válasza.

- Először is nem akár milyen nyomozó őriz, másodszor pedig nem szabad feltűnést keltenünk. Nem gondoljuk, hogy célpont lennél, de jobb csak beleolvadni a környezetbe.

- Nem feltűnést kelteni? Ráadásul evvel a kocsival? – mutattam az Audira. Hát erre már Drew se tudott mit mondani, megrántotta a vállát, majd az anyósülés felöli ajtóhoz sétált és kinyitotta nekem. Megköszöntem és beültem. Úgy tűnik, ehhez hozzá kell szoknom. Hamarosan újra az országúton voltunk, Drew pedig bekapcsolta a rádiót, hogy ne csöndben üljünk, én pedig az ablakon kinézve figyeltem a tájat addig, míg újra el nem aludtam. Nem sokkal később átléptük Virginia határát.