Hatodik fejezet - Sötét utcákon

„- Csak nem eltévedtél? – húzta fel a szemöldökét is, és tovább húzta a széles vigyorát.”

         Mit mondjak? Nem tudom, mit feleljek! Már távolról is láttam rajta, hogy nem egy jó fiú, de testközelből még érezni is lehetett rajta valamit, amitől a hideg és a meleg, egyszerre járta át mindenem. Kuszák voltak a gondolataim, egyszerűen végig se tudtam gondolni, mi lenne erre a helyes válasz, de a szám magától kezdett el mozogni.

-   Nem, igazából pontosan tudom, hol vagyok. – ahogy meghallottam a hangom, még magamnak, se hittem el, de éreztem, hogy ez volt a helyes válasz, amivel szabadulni tudok. Kikerültem és elindultam visszafelé az utcában, és csak remélni mertem, hogy felismerem azt a helyet ahol befordultam, vagy szembe jön velem valaki, hogy legalább ne legyek egyedül. Igyekeztem határozott léptekkel haladni, bár ebben a cipőben ez nem volt éppen egyszerű.

/Damon szemszöge/

Azt hittem azt mondja majd remegő hangon, hogy „de igen eltévedtem” és majd a segítségemet kéri, és kihasználhatom az alkalmat, hogy a bizalmába férkőzzek, és minél többet megtudjak róla, de nagy meglepetésemre nem így tett. Érdekes egy lány, már az elején láttam. Még Elena is frászt kapott, amikor meglátott hollóként, de ez a fiatal emberlány, lenyűgözve próbált meg közelebb kerülni, sőt még ő próbált vigyázni nehogy megijesszen! Milyen aranyos. Ezen nevetnem kellett. Utána fordultam és pár méterrel lemaradva követtem. Lehet, egyszerűbb lenne megigézni, túl egyszerű is, inkább megpróbálom előbb anélkül így mellé léptem és egy percig csöndben sétáltunk egymás mellett, mikor megszólalt.

-   Már megbocsáss, de ki vagy te egyáltalán? – kérdezte kicsit felháborodva. Ó, ha te azt tudnád, de egyelőre még megkímélem ettől a felfedezéstől. Várjunk csak, MEGKÍMÉLEM? Mióta beszélek én így? Na, szép.

-   Damon Salvatore. – mondtam egyszerűen.

„Salvatore, Salvatore…” motyogta magában. Vajon mire gondolhat?

-   Te Stefan rokona vagy? – kérdezte összehúzott szemöldökkel. Szuper, Stefan a jó srác, jó fényt vet rám is. Ki gondolná, hogy egy ilyen remek „embernek” mint az öcsém, egy ilyen gonosz bátyja van.

-   Igen. És benned kit tisztelhetek? – próbáltam udvariasan kérdezni.

-   Jennifer Lloyd-Fox. – bár tisztában voltam vele mi a neve, ő ezt nem tudta és meg volt rá az esélye, hogy azt hazudja valaki más, de nem tette. Ez már végre egy jó jel. Nem teljesen tiszta a feje, vagyis hatok rá, tökéletes, sínen vagyunk. Vagyis, azt hittem, de ekkor megjelent valaki az úton.

/Jennifer szemszöge/

Stefan testvére lehet. Furcsa, nem is nagyon hasonlítanak első ránézésre. De mit akarhat tőlem? Tényleg csak azt hitte eltévedtem, vagy van mögötte valamilyen szándék? Inkább a második lehetőség felé hajlottam. Nem tűnt egy nagyon megbízható alaknak, libabőrös lettem már a hangjától is, aztán mikor mellém lépett, a hideg is futkosott a hátamon és furcsán bukfencezett a gyomrom, pedig nem is ittam semmit. Ekkor megláttam valakit az utca végén, és megszaporáztam a lépteim. Közelebb érve megismertem.

-   Drew! – nem hittem a szememnek, nagyon örülök, hogy utánam jött. Ő is gyorsított felém, és mikor elég közel ért odaugrottam hozzá, és átöleltem őt, és úgy szorítottam, ahogy csak tudtam. Megéreztem a kezét a hátamon, az állát pedig a fejem tetején.

-   Ilyet többet ne csinálj! – szigorúan akarta mondani, de éreztem a hangjában a megkönnyebbülést. - mit keresel itt, tudod te egyáltalán meddig sétálgattál?

-   Sajnálom, eltévedtem. – halk kuncogást halottam magam mögül.

-   Maga ki? –kérdezte Drew.

-   Damon Salvatore, és te ki vagy?

-   Drew, Jenny bátyja. – hazudta Drew.

-   Na persze. - morogta az orra alatt Damon, de mindannyian halottuk.

-   Mi van? – húzta fel magát Drew, mint akit tényleg sért a feltételezés, de én azért kihallottam belőle az aggodalmat, nehogy már az első nap leleplezzenek minket. – Egyáltalán mit csináltál a húgommal? Mitől van így megijedve? – befejeztem az ölelgetését, bár ott végre biztonságban éreztem magam, de azért nem voltam úgy megijedve, nem vagyok én nyuszi. Megálltam Drew mellett és ránéztem Damonra, aki rám villantotta a tekintetét, és így válaszolt.

-   Semmi, és megint csak semmit. Azt meg hogy mitől van megijedve, nem tudom. Végülis egyedül eltévedt egy kihalt utcában. – válaszolta még mindig rám nézve és eléggé megnyomta az eltévedt, szót is.

Drew csak gyanakodva nézett rá, majd rám is. Nem tudtam mit mondani. Tényleg nem tett semmit, csak pusztán a jelenléte miatt volt 200as a pulzusom.

/Damon/

         Persze, a bátyja mi? Egyáltalán nem hasonlítanak, és a családi képen, Jen éjjeli szekrényén is csak ő és a szülei vannak. Van rá egy nagyobb összegem, hogy ez kamu, de miért próbálják velem ezt elhitetni? Azt hiszem, este kell tennem egy kis látogatást a Lockwood házban. Milyen jó hogy már régebben behívtak.

         Nem akartam tovább húzni ezt a szerencsétlen csávót, mert ha végül nekem esik, még ő jár rosszul és úgy hiszem Jenny sem kedvelné annyira a kis barátja gyilkosát. Inkább elköszöntem.

-   Hát akkor, a viszont látásig! – egy sokat mondó pillantást küldtem a lánynak, had gondolkodjon csak ezen egész éjjel.

/Újra Jenny/

         Egyszerűen hátat fordított nekünk és elment, de biztos vagyok benne, hogy nem most láttam utoljára. Amikor Drew magához tért, megragadta a karom és úgy fordított, hogy a szemébe nézzek.

-   Mit mondott neked?

-   Megkérdezte, hogy eltévedtem-e, én meg azt mondtam, nem és elindultam visszafele, de utánam jött. Megkérdeztem, ki ő és azt mondta „Damon Salvatore”. Amikor visszakérdeztem, hogy Stefan rokona-e azt válaszolta, igen. Majd megkérdezte az én nevem és ennyi, és megérkeztél te.

-   Érdekes. Remélem, megfogadod a tanácsom, ha azt mondom, kerüld el őt messzire! Nem tűnik valami kedves figurának, sőt egyenesen veszélyes alkat.

-   Persze, én sem terveztem másképp!

-   Akkor jó, menjünk haza rendben? – rábólintottam, és örültem, hogy nem faggatózik tovább.

         Nem nagyon akaródzott elmondanom neki, hogy igen is van bennem egy igen erős érzés, mi szerint nem is olyan sokára, újra összefutunk. Hogy őszinte legyek, akartam még látni. Volt benne valami rejtély, én pedig gyűlölöm a rejtvényeket és addig úgyse nyugszom, míg meg nem fejtem, bár valami azt súgta, nem jó ötlet mindent megtudni erről az emberről. Drewnak igaza volt, nincs valami jó kisugárzása, inkább határozottan ellenszenvesnek és veszélyesnek tűnik, mégis van valami a szemében és a hangjában, ami vonz engem, de talán nem csak rám hat így, hanem minden nő neműre. Egyszerre féltem tőle mikor mellettem sétált, és el akartam szaladni, és egyszerre akartam azt, hogy örökké maradjon, a két méteres közelemben.

         Elhatároztam, hogy Carolinet még kifaggatom, ebben a témakörben, amúgy is imád pletykálni. Érdekel másokat is így megoszt-e Damon. Lehet, hogy Stefant, vagy Elenát is felkeresem.

         Visszaértünk a kocsihoz, és elindultunk a ház felé, Tylert otthagytuk, csak haza jut valahogy nélkülünk is. Nem sikerült magamban tisztázni semmit, olyan gyorsan visszaértünk. Drew csak kiszállt és elindult befelé, gondolom haragszik, amiért eltűntem. Nem is érdekelt, én is kikászálódtam és igen erősen becsaptam a kocsiajtót, hogy levezessem a feszültséget. Nem igazán értem mitől vagyok ennyire zaklatott, felrohantam az emeletre és becsaptam az ajtómat. Nem tudtam leülni, csak járkáltam a szobámban fel, s alá. Kinyitottam az erkélyajtót, hátha a friss levegő segít, de semmivel sem lett jobb. Bementem a fürdőbe és kicsit megmostam az arcom hideg vízzel. Talán jobb, nagy levegő ki-be. Egy párszol elismételtem, majd belenéztem a tükörbe, ahol kipirultan és kócosan láttam magam. Megtöröltem az arcom, aztán bementem a szobámba.

         Damon ott állt a szobám közepén, sikítani akartam az ijedségtől, de hirtelen előttem termett és befogta a szám. Megpróbáltam kiszabadulni a kezéből, de nagyon erősen tartott. Mélyen belenézett a szemembe és azt mondta, ha csendben maradok, elenged. Nem volt mit tenni, szabadulnom kellett, bólintottam és ő tényleg elengedett. Az ajtó felé szaladtam, de ő megint elém állt. Ezt hogy a francba csinálja? Nem lehet ilyen gyors! Vagy igen? Megint rabul ejtette a tekintetem.

-   Nem akarsz elfutni. – honnan veszi, hogy én mit akarok és mit nem?

-   Dehogynem. –azzal rántottam egyet magamon, hátha le tudom magamról szedni a kezeit.

Megdöbbenést láttam átsuhanni az arcán, aztán visszatért rá a féloldalas mosoly egy röpke pillanat alatt.

-   Sajnálom, ha megijesztettelek. Kopogtam, de ne szólt ki senki, ezért bejöttem megnézni minden rendben van-e.

-   És hogy jutottál be a házba? Honnan tudod, hogy itt lakom?

-   Az ajtón, mint mindenki más, és hallottam, ahogy a Grillben, Tyler unokatestvérét emlegetik. Gondoltam, hogy te vagy az és itt laksz.

-   Ez még mindig nem jogosít fel arra, hogy be gyere a szobámba, befogd a szám és parancsolgass nekem!

-   Ha adsz nekem öt percet, elmondom, na? Ígérem nem bántalak, nem rossz szándék hozott ide.

Most mit csináljak? Ki tudja miért jöhetett. És kicsit sántít, hogy jutott be, hisz emlékszem, hogy kulcsra zártam az ajtót, és nem hallottam csengetést. A kezét még mindig a vállamon tartotta.

-   Legyen. – el is engedett. Eddig betartja a szavát. – miről akarsz beszélni?

-   Tényleg a bátyád?

-   Igen.

-   Akkor miért nincs rajta ezen a képen?

A picsába! Áh erre mit kéne, mondjak? Nem mondhatom el az igazat, bármennyire is utálok hazudni. Vagyis utálok hazudni, ha nincs belőle hasznom, de nem látom át, miért az én érdekem, hogy Drew a bátyám legyen.

         - Túl sokat gondolkozol egy ilyen egyszerű kérdésen. – vigyorogva közelebb lépett hozzám, én pedig hátráltam, egészen addig, míg a falnak nem ütközött a hátam. Még szélesebbre húzta a száját, és csak jött közelebb. Nem tudtam hova menekülni, sikoltani meg nincs értelme, hamarabb fogja be a szám, és csak feldühítem. Fogva tartotta a tekintetem, és már csak fél méterre volt.

         - Miért félsz tőlem? –kérdezte.

         - Nem tudom. De szerintem te is félnél valakitől, aki csak úgy csendben feltűnik éjszaka, mikor egyedül vagy, befogja a szád, és kérdéseket tesz fel, majd egy falhoz szorít.

         - Nem szorítalak a falhoz, nyugodtan közelebb jöhetsz. – kacsintott. Kezdett felmenni bennem a pumpa. De mielőtt válaszolhattam volna folytatta. – Csak azért jöttem utánad, mert ki tudja, az a pasi valóban a bátyád-e. Nem túl biztonságos egyedül sétálgatni erre felé, tudod-e?

Nevetnem kellett!

-   Nem hiszem, hogy több veszély leselkedne rám itt, mint Atlantában.

-   Á, szóval Atlantából jöttél. Haladunk.

-   Mi van? – hova haladunk? Csak azt tudom, hogy ő egyre közelebb jött hozzám, már az a fél méter se volt köztünk. Egyre szaporábban vert a szívem, és gyorsabban vettem a levegőt. Ennyire nem félhetek! Gyerünk Jenny nagy levegő, szedd össze magad! Kicsit megnyugodtam és megpróbáltam arrébb oldalazni, de a két kezét a fejem mellett a falnak támasztotta. Sarokba szorított.

/Damon /

Nem mehet el, még nem. Halványlila gőzöm sincs róla, hogy miért is érdekel az oka annak, hogy itt van. Kíváncsi vagyok ki ez a Drew, miért tapad ennyire erre a lányra, és arra is, hogy mi van benne, amiért ide jöttem első éjjel, és mi az, ami a Grillben is az összes hímneműt hozzá hajtotta, persze Stefant kivéve. Valami nem stimmel, nagyon nem, mert megigézni sem tudom. Vajon verbénát szed, vagy viseli?

-   Miért költöztél ide?

-   A házunkat felújítják, és a szüleink külföldre utaztak. – mondta fel, mint egy jól betanított robot. Hazudik.

Hallom megint gyorsabban ver a szíve. Ez is engem bizonyít. Bravó Damon, élő hazugságvizsgáló lettél.

-   Hát jó. Sajnálom, hogy megijesztettelek, ennyit akartam tudni. Csak tudod, nagyon kifordulok magamból, ha nem tudom meg, amit akarok. Majd még találkozunk, Elena és Stefan kért, hogy mondjam meg, szívesen látunk téged holnap nálunk.

Megforgattam a szemem, hogy azt higgye, utálok postás lenni, pedig csak most találtam ki. 

-   Számíthatunk rád?

-   Nem tudom. Drew nem enged el egyedül. – ellenkezett, kicsit mintha sajnálná. Érdekes…

-   Ne aggódj, megszöktetlek. Na?

-   Rendben.

-   Akkor reggel nyolckor találkozunk, és én itt sem voltam! – ez furcsán könnyen ment… De mielőtt meggondolhatná magát, kiléptem az ajtón.

/Jennifer/

         Elment. DE MI A JÓ BÜDÖS FRANC ÜTÖTT BELÉM? Rendben? Hogy mondhattam erre igent? Nem is ismerem! És el akar úgy vinni, isten tudja hova, hogy a rendőrtől megszöktet, aki őriz. Ilyen nincs! Én megbolondultam. Belevetettem magam az ágyamba. A szívem még mindig száguldott. Nem bírtam feküdni. Felálltam és megint fel alá, kezdtem járkálni. Kinyitottam az erkélyajtót és kiléptem. De egyáltalán ki csukta be? El is felejtettem a kérdésem, amikor megláttam a már kétszer is látott hollót elrepülni a hátsókert felett. Biztos, hogy ugyanaz a madár volt, nincs még egy ekkora, hacsak ez nem valami különleges helyi faj. Visszamentem a szobába, kicsit lenyugodva, lerúgtam a cipőmet, és ruhástól dőltem az ágyba. Ráérek majd gondolkozni holnap is, gondoltam, és egy percen belül már aludtam is.