Első fejezet- A kezdet

Mint minden nap, ma is az iskolában töltöttem az időm java részét. Igazán meleg és napos időnk volt, ahhoz képest, hogy csak március van. Nem történt semmi említésre méltó, írtunk egy dolgozatot, ami remélem jól sikerült, hiszen bioszból nem szeretnék négyesnél rosszabb jegyet kapni. Nem, nem vagyok stréber, de állatorvos szeretnék lenni, és ahhoz nagyon fontos a biológia, meg egyébként is szeretem, akkor meg mért legyek belőle rossz? Rengeteg leckét kaptunk ma, így igyekeztem haza, hogy minél hamarabb túlessek rajta és szabad legyen az estém, mert a lányokkal megbeszéltünk későbbre egy mozit. Amikor befordultam a sarkon és megláttam a házunk előtt álló rengeteg rendőrautót ledöbbentem, és elfeledve az előbbi sietségem, csigalassúsággal lépdeltem a ház felé, miközben a szememmel a szüleimet kutattam. Amikor a kordonhoz értem az egyik rendőr megszólított.

- Ms. Jennifer Lloyd-Fox? – kérdezte, s közben felemelte nekem a szalagot, hogy átbújhassak alatta.

- Igen. Mi történt? Hol vannak a szüleim? Mi ez a felfordulás itt?- hadartam el az első kérdéseimet, amik eszembe jutottak.

- Jöjjön velem kérem, a kapitány úr beszélni szeretne önnel. – és határozott léptekkel elindult előttem, én meg nem tehettem mást, mentem utána. Sok rendőr figyelt, mindenkinek a tekintetében volt valami furcsa.

- Kapitány úr! – fordult egy őszülő hajú bajszos pasihoz – Ms. Lloyd-Fox megérkezett.

- Oh!- fordult felém a kapitány úr – Ms. Fox szeretnék önnel beszélni, és gondolom önnek is, vannak kérdései. – nyitottam volna a számat, hogy fel is tegyem azokat a kérdéseket, de elhallgattatott – Ne itt kisasszony.

Értetlenül ültem be egy rendőrautó anyósülésére. A kapitányságig senki nem szólt hozzám, bennem pedig csak egyre nőtt a feszültség. Bekísértek egy irodába és bár semmit nem tettem, nagyon megnyugtatott a tény, hogy nem egy kihallgató terembe vittek. Leült az íróasztal másik felére a kapitány és kiküldte a velünk tartó rendőrtisztet. Miután bezáródott az ajtó nekikezdett. 

-   Nos, kisasszony, sajnálom, hogy eddig nem mondtam semmit, de nem szerettem volna, ha a helyszínen az újságírók bármit is meghallanának. – és itt szakadt el nálam a cérna.

-   Helyszín? Újságírók? Hol vannak a szüleim? Válaszokat akarok! – mintha csak az apám mondta volna az utolsó szavakat. Ellentmondást nem tűrő tekintettel vártam mit lép erre az egyre inkább zavarban lévő kapitány.

-   Hát jó. – adta meg magát. - Ma 11 óra 43 perckor hívást kaptunk az önök telefonkészülékéről, de senki nem szólt bele a kagylóba ezért kiküldtünk egy járőrt a házukhoz, hogy ellenőrizze minden rendben van-e. A járőr nyitva találta az ajtót, dulakodás nyomai látszottak az előszobában, a telefonkészülék pedig szét volt törve. Ekkor lezártuk az utcát és kiküldtünk a helyszínre egy helyszínelő csapatot és két nyomozót. – itt egy kis szünetet tartott majd halkabban folytatta – A konyhában vért találtunk, elég sokat, és dulakodás nyomait. Eddig mi is csak ennyit tudunk. A szülei után pedig nyomozást folytatunk. – úgy tűnt befejezte egyelőre, de én nem jutottam szóhoz.

Nem tudtam felfogni, hogy miközben és a matek órámon ültem, itthon valaki rátámadott a családomra. Egyszerűen képtelenség. Na, jó, ez nem teljesen igaz. Apám, William Lloyd-Fox, politikus, így ki van téve egy kis veszélynek, de sose hittem, hogy ilyen előfordulhat. Anyám, Doris Lockwood, pedig egy divat cégnél dolgozik, mint ruhatervező. Neki semmilyen ellensége nincs, maximum pár csontváz, akiket nem választ ki modelljéül. De ahogy ezt végig gondoltam a kapitány is rátalált a hangjára.

-   Van tudomása bármi szokatlanról, ami az elmúlt egy hónapban történt? – megráztam a fejem – És tud valaki olyat, aki megfenyegette a szüleit, vagy a haragosuk volt?

Megint csak fejrázás, és már a könnyeim is kezdtek kicsordulni, így gyorsan letöröltem azokat.

Nem szerettem sírni, soha, senki előtt, még egyedül sem. A könnyeimtől talán megijedt egy kissé a kapitány így gyorsan le akart rázni.

-   Nos, ebben az esetben, önt védő őrizetbe helyezzük a nagynénjénél, Carol Lockwoodnál és családjánál, Mystic Falls-ban.

A nagynéném említésekor leesett az állam. Sosem voltak túl jóban anyámmal, meglep, hogy megengedi, hogy nála lakjak, hisz talán kétszer, ha láttam életem során.

- Egy nyomozót rendelek maga mellé, aki ezen túl mindig az ön közelében lesz. Most hazakíséri, megvárja, míg bepakol, aztán elkíséri önt Mystic Falls-ba és ott is marad önnel. Had mutassam be, Drew Campbell nyomozót! – intett az ajtó felé és belépett egy fiatal, magas sötét barna hajú, nagyon jóképű férfi. Egy percre meg is feledkeztem arról, hol is vagyok és miért is. Nem tehettem róla, ezt a hormonok teszik, és ő sem tehet róla, hogy pont úgy néz ki, ahogy én elképzelek egy férfit. Közelebb lépett és felém nyújtotta a kezét.

- Üdvözlöm, Drew Campbell vagyok. – ki is ráztam az előbbi gondolataimat a fejemből és immár tiszta fejjel léptem közelebb és szorítottam meg a kinyújtott kezét.

- Jó napot, az én nevem Jennifer Lloyd-Fox. – egy apró mosollyal nyugtázta, hogy nem vagyok megzavarodva a mai nap eseményei után. Hát igen, nagyon jó szüleim vannak. Az apám mindenre megtanított, amire tudott, legyen az etikett, diplomácia, idegen nyelvek, helyes viselkedés, becsület, tartás és még sorolhatnám. Nagyon felnézek rá, ő is mindig hideg fejjel gondolkodott és sosem esett pánikba, szerencse, hogy ezt is örököltem tőle. Anyámtól örököltem a kinézetem, leginkább. Ugyanolyan hullámos hajam van, mint neki, annyi különbséggel, hogy az övé sötét barna, az enyém pedig, hát nem is tudom, leginkább vörösesbarna, de abból is a sötétebb árnyalat, de néhol még fekete hajszálaim is vannak. Nagyon szeretem ezt a színt, bár bosszantó az állandó feltételezés, hogy festetem. Mert nem. Kicsit magasabb vagyok anyámnál a 176 centimmel. Nem vagyok se nagyon vékony, se molett, inkább csak sportos, ami érthető is mivel röplabdázom, futok, lovagolok és úszok is hetente legalább egyszer ezen kívül táncolok a suli pom-pom csapatában. Apám a sportminiszter, hogy nézne ki ha nem lennék jó sportoló? Így nőttem fel, nekem már ez a természetes. Anyukám szakmájának köszönhetően értek a divathoz is, bár sosem öltözök kihívóan, vagy extravagánsan, de van egy stílusom nekem is ez kétségtelen. Ezt már mind hazafelé egy civil rendőrautóban gondoltam át. A házunk előtt még mindig sok volt az újságíró és a rendőr. Ahogy leparkoltunk jöttek az újságírók, de Drew elhajtotta őket. Kezdett egyre szimpatikusabb lenni. Tudja, mikor kell hallgatni és békén hagyni, és ahogy látom, remekül ért a zavaró tényezők eltüntetéséhez is.

         A házba belépve még több rendőrt láttam, sok zacskókkal szaladgált, néhányan nagy táskákkal vagy épp elemlámpákkal. Drew felterelt az emeletre, egyenesen a szobámba majd megállt az ajtóban háttal a szobának és hagyott pakolni. Kb. fél óra alatt összeszedtem minden ruhámat, cipőmet, kiürítettem a fürdőszoba szekrényt is. Elraktam az ékszeres dobozom és egy két fontos holmit az asztalomról. Egy válltáskába beleraktam a papírjaim, a telefonom, a kulcsom, a tárcám, meg még egy két semmiséget. Végül a laptopom is bekerült a táskájába. Amikor kész voltam Drew felkapta a két nagy bőröndöt és a laptop táskát és elindult lefele, egy sokat mondó pillantás kíséretében. Mint ha azt mondta volna, hogy „gyere szorosan mögöttem, és sehova ne menj be”. Így is tettem, bár az étkezőben lelassítottam, de abban a pillanatban meghallottam a nyomozó úr köhintését, így nem állhattam meg körülnézni. Mire kiértem a bőröndjeim már a csomagtartóban voltak a laptopommal együtt. Furcsa, minden, amiről úgy gondolom, hogy az életemhez kell, belefér két bőröndbe. Beszálltam az anyós ülésre és már indultunk is. A nap épp elkezdett lemenni. Szép kis estém lesz. Olyan gyorsan történt minden. Végig kell gondolnom ezen az úton a történteket, mert nem akartam úgy beállítani a nagynénémhez, hogy teljesen szét vagyok csúszva. De ez a tervem is olyan gyorsan hiúsult meg, mint ahogy létrejött, mert ahogy elhagytuk a „Viszontlátásra Atlantában!” táblát, engem elnyomott az álom.