Nyolcadik fejezet - Viharos délelőtt

Elrántottam a kezem, Damon pedig csak mozdulatlanul állt, összeráncolt homlokkal. Biztos csak a súrlódás miatti elektromos kisülés volt, ennyire egyszerű. Mondogattam, de elhinni már nem volt olyan egyszerű. Damon megint felém nyúlt, de én inkább magamtól keltem ki a kocsiból, és becsuktam magam mögött az ajtót. Most először mentem önszántamból ilyen közel hozzá, és meg kell hagyni teljesen más volt az érzés is. Amikor a szobámban a falnak szorított, akkor féltem, meg voltam rémülve, és összezavarodtam. Egyszerűen pánik érzésem volt, most pedig nem is tudom, csak félelem nélküli egyszerű zavar és még valami, amit nem tudok leírni. Damon nyelt egy nagyot majd elindult a bejárat felé, ahol az ajtóban már Stefan várt ránk. Damon szinte fellökve őt rontott be, majd felszaladt az emeletre. Most mi baja lehet?

/Damon/

         Most először örülök, hogy Stefan is itt volt az előbb. Egy percig nem bírtam volna ki úgy, hogy meg ne harapjam, és ha tényleg verbénát szed, elég rosszul jött volna ki a helyzetből mindenki. És egyébként sem akarom megölni. Még. Nem olyan, mint a többi lány. Bárki, akire csak rámosolygok, önként adja magát nekem, de ő nem, ő ellenáll, és még talán több is van benne, mint erő. Már akkor érzetem, mikor a szemembe nézett első este, madárként. Kiürült egy pillanatra az agyam, ami lássuk be, nem megszokott a mi fajtánknál! Mindenre tudok egyszerre figyelni, és gyorsabban reagálok, mint bárki, de akkor és ott végtelen voltam. Az lenne az ésszerű, ha azt, ami elgyengít a lehető leggyorsabban elpusztítanám, de nem menne, érzem. És egyébként is meg kell tudnom, ő miben más, mert nem akarok még egy olyan emberrel találkozni, aki képes elgyengíteni egy kis időre is. Mi lehet ő, most már ez a kérdés, nem az hogy ki? Mert szerintem nem szed verbénát. Azt a Drew nevű fajankót is simán elbűvöltem, hogy húzza el a csíkot. Azt nem kérdeztem meg, mire fel van ez a nagy titkolózás, mert Jennyből akarom kihúzni az igazat, tőle kell hallanom.

         Kiléptem a szobámból, de megálltam a lépcső tetején, mert meghallottam Jen hangját.

-   Mindig ilyen?

-   Milyen? – kérdezett vissza nevetve a kis öcsikém.

-   Hát, hogy fogalmazzak, röviden rejtélyes öntelt bunkó.

-   Igen, ehhez szokj hozzá, és ha megfogadsz egy tanácsot, ne nagyon barátkozz vele, még a végén bajba sodor.

-   Remek. Tudtam én, hogy van benne valami veszélyes, de az agyam mintha valahogy két részre különült volna, és az egyik egy gyenge ésszerű fél lenne, a másik az őrült, meggondolatlan és erős oldal. Nem is tudom igazán mit keresek itt..

/Jenny/

-   Azért vagy itt, mert te vagy az új lány, akit mindenki meg akar ismerni, köztük mi is, sőt nekem nagyon fúrja az oldalamat ez a duma a „testvéredről”. – szólt Damon az utolsó szónál idéző jelet rajzolva a levegőbe.

-   Annyit tudok neked mondani, amennyit mindenki másnak fogok ebben a városban. A nevem Jennifer Lloyd-Fox Atlantából érkeztünk a bátyámmal Drew Campbellel a nagynénémékhez, mert a házunk felújítják és a szüleim Európába utaztak. – hadartam el egy szuszra. Damon és Stefan is nagy szemekkel néztek rám majd, egymásra, aztán az idősebbik Salvatore sunyi vigyorra húzta a száját és úgy fordult vissza felém. Mi rosszat mondtam?

-   Aha, szóval Jennifer Lloyd-Fox bátyja Drew CAMPBELL? – kérdezett vissza Damon. Már válaszoltam volna, hogy jól értette, amikor leesett mit tettem. Hogy a büdös k*rva életbe a nagy számmal, hogy én miért nem tudok gondolkodni, mielőtt beszélek! Hát a Drew storyra vannak rákattanva és nekem szóba kell hoznom gondolkodás nélkül!

         Kevesebb, mint három nap alatt elárultam magam, ez az én formám, kezet foghatok magammal. Meg kéne nekem alapítani a hülyeség Nobel-díját. Hogy levezessem a dühöm belerúgtam egy nagyot a legközelebbi szekrénybe, ami csak arra volt jó, hogy elterelje a figyelmem az egyik ballépésemről a másikra. Csúcsformában vagyok.

         Nagyokat szitkozódva indultam meg a kijárat felé, majd gyalog indultam haza. Vagyis azt hiszem, hogy haza. Az erdőben csak egy út volt, azon visszataláltam a főútra, amin balra mentem tovább, és kb. idáig tudtam az utat, csak reménykedem, hogy valaki útbaigazít, ha már a városba érek. Csak most jutott eszembe, hogy ha megint nem kapkodok, akkor nem lett volna baj. Először nem árultam volna el Drew igazi nevét, másodszor pedig ha már kimondtam megmagyarázhattam volna, hogy féltestvér anyám részéről, vagy mostohatestvér, de ezzel, hogy elrohantam, elárultam magam. Lehajtott fejjel kullogtam tovább, és gondolkoztam, hogy mondjam el mindezt, ha hazaérek, amikor meghallottam egy kocsit magam mögött. Hátrafordultam és persze, hogy a fekete Chevy jött utánam vagy százzal. Egy pillanatig azt hittem elüt, de végül is pont mellettem fékezett le, bár ez rajtam nem segített, mert az ijedségtől hátraléptem és éreztem, hogy elhagyja a lábam a talajt. Vártam a fájdalmat a fejemben és a hátamban, de az csak nem akart érkezni. Megéreztem a derekamon Damon kezeit, amik újra talpra állítottak. Még mindig tartott, amikor felnéztem rá. Arca elég dühös volt.

-   Te őrült tyúk, ha meg akarsz halni, inkább szólj, ennél jobb módot is tudok. – Mi van? Néztem rá értetlenül, miről beszél ez?

-   Hmm? – ennyire futotta tőlem. Ő meg csak rántott egyet a karomon és már meg is fordított, hogy megnézhessem hova estem volna.

Elállt a lélegzetem. Legalább egy öt méter mély árok tátongott előttem, aminek az alja sziklás volt és mintha víz is folydogálna ott. Egy régi vízmosás lehet, ha én ebbe bele esek, szétzúzom a fejem vagy a gerincem, vagy meghalok, vagy, lebénulok egy életre. Muszáj volt kinyögnöm valamit. Megfordultam és most már értve a dühös kitörését elmotyogtam egy „köszönöm”öt. Erre csak megforgatta a szemét, és beültetett a kocsiba, majd elindult a város felé.

         Egy szót sem szólt hozzám, csak a kormányt markolászta egész úton, ami elég rövid volt, mert a városon belül se lassított le a 100km/h-ról. A lehető legkisebbre húztam össze magam, és próbáltam még levegőt is csak csendben venni. Nem akartam, hogy megint kiabálni kezdjen, talán mert az előbb amikor felemelte a hangját, tűnt először „ tényleg”, veszélyesnek. Még a szeme is sötétebb volt, sőt az egész arca elborult, de lehet, csak képzelődök, mert valami féle sokkot kaptam. Hirtelen lefékeztünk a Lockwood ház előtt. Damon oda fordult hozzám, hogy mondjon valamit.

-   Drewnak és többieknek is azt kell mondanod, hogy Elenával találkoztál, mert a bulin elhívott mára magukhoz, és szólni akartál neki, de amikor benéztél a szobájába épp aludt. Elena jött érted kocsival, és hozott is haza. Nem találkoztál rajta kívül senkivel. A címük Long road 17. egy emeletes fehér ház, tornáccal, és Elenának egy bordó Land Rovere van. – hadarta el egy szuszra és végig a szélvédőn nézett egyenesen ki.

-   Rendben. – úgy érzem, most békén kell hagyjam. Végülis élve megúsztam ezt az egész kirándulást, amit felelőtlenül zúdítottam a nyakamba. Kiszálltam, becsuktam az Impala ajtaját, és az el is tűzött abban a pillanatban.

Lehet, hogy ez a nap remekül indult, de mostanra 180 fokos fordulatot vett a szerencsém.  Rettentően éreztem magam. Elszóltam magam Drewról, ezért bűntudatom van, a szökés miatt pláne, félek a magyarázkodástól és a következő lelkiismeret furdalástól, mert megint hazudnom kell. Ez lesz ha Damon Slavatoreval szóba áll az ember? Lehet, hogy többet nem kéne vele érintkeznem. Ez kicsit lehangolt voltam, szerettem volna mindenkivel úgy, ahogy lehet jóban lenni, de pár nap alatt már össze is vesztem Drewval, Tylerrel és Damonnal is. Kéne írni egy külön rekordok könyvét nekem. Minden erőmet összeszedve elindultam a bejárat felé.

/Drew szemszöge/

         A szobámban ülök az ágyamon és nézem a szemközti falat. De miért is? Hogy kerültem egyáltalán ide? Az előbb még az étkezőben voltam és néztem, ahogy Jen felmegy az emeletre a következő pillanatban, itt voltam. Mennyi az idő? Ránézek az órámra, és teljes képzavar. 9:30 van most, én pedig tisztán emlékszem rá, hogy mikor Jen felment ránéztem a fali órára és az 7:30at mutatott. Hova tűnt az a két óra? Meg kell keresnem Jennyt hátha ő tudja. Gyorsan az ajtóhoz léptem, szó szerint feltéptem, két lépéssel Jen ajtaja elé léptem, és bedörömböltem. Semmi válasz. Még egyszer megütögetem az ajtót, de nem érkezett válasz. Benyitok, de a szoba üres, az ágy bevetetlen és nyitva az erkélyajtó. Kiszaladtam a teraszra, és lenéztem attól tartva, nehogy a virágágyásban találjam holtan, de szerencsére semmi nem utalt arra, hogy kiesett vagy ugrott volna. De akkor hol lehet?

- Jennifer! – kiáltottam, de nem jött válasz. Benéztem Tylerhez, de se őt se Jennifert nem találtam ott. Leszaladtam az előtérbe, majd az étkezőbe és a konyhába, de sehol senki.

- Jenny! – próbáltam megint, de újfent nem mentem vele sokra. Benéztem a nappaliba, de az is üresen állt. Eszembe jutott a hátsó kert, ahol a múltkor is olvasott, de ezzel sem volt szerencsém. Ekkor meghallottam egy sportkocsi motorját elhúzni a közelből, majd a bejárati ajtót láttam nyílni. Berohantam az előtérbe, mire Jen becsukta az ajtót. Letámadtam.

- Hol a francban voltál?

- Elenáéknál. – mondta félvállról.

- Elenáéknál? Csak úgy simán? Egy szó nélkül kiszöktél, amikor megbeszéltük, hogy a tudtom nélkül sehova nem mész? Mégis mikor hívott el magukhoz? És hogy jutottál el oda? És végül minek is mentél?

- Nyugodjál már le! – most kiabálta olyan hangosan, mint én. – Igen, csak úgy simán Elenánál. A buliban áthívott magához, hogy jobban megismerjen és rábólintottam. Aznap este elfelejtettem szólni, ma indulás előtt akartam mondani, de te aludtál én meg siettem és nem keltettelek fel. Elena jött értem és hozott is haza, és azért mentem, hogy hétfőn, amikor suliba megyek, ne legyek teljesen egyedül! – azzal zokogni kezdett és felrohant az emeletre. Szép volt Drew, elefántot csináltál egy bolhából. Hazaért épen, egészségesen, és talán jókedvűen is erre elrontod. Most hogy a fenébe fog ezután megbízni bennem, és hozzám fordulni, ha baj van? Nem akartam így megbántani, csak nagyon ideges lettem először az idő kiesés miatt, aztán, azért, mert nem találtam. Azt hittem elrabolták, megölték miközben én kitudja mit és hol csináltam. Bocsánatot kéne kérnem? Most még biztos nem. Hagyom, hadd sírja ki magát, aztán majd a vacsora után megbeszéljük, ha ő is akarja, mert hát nem csak az én hibám volt ez az egész, hanem az övé is. Ha szól, hogy elmegy, vagy hagy egy levelet, nem ijedek meg ennyire.

         Amikor szólt a főnököm, hogy egy fontos ember lányára kéne vigyáznom, mint egyszerű nyomozó, a pokolra kívántam mindenkit, mondván van ennél jobb dolgom is. De mikor beléptem abba az irodába és megláttam Jent, örültem, hogy engem választottak. Sose láttam még nála szebb teremtést. Ahogy kocsikáztunk ide fele, azt kívántam bárcsak tovább tartana az út. Jó volt nézni, ahogy békésen alszik és motyog álmában. Keveset beszéltünk, de amikor igen, akkor közvetlen, barátságos és jókedvű volt. Nem tetszett az ötlet, hogy a testvéreként éljek itt, mert így semmi esély nincs rá, hogy barátoknál többek legyünk, de legalább mindig mellette lehettem, mert hát vigyázni kell rá. Tudom, hogy nem szabad beleszeretni a védencbe, jók kiképeztek a CIA-nál, de még velem is megtörténhet és egyáltalán nem bánom. Ki kell békítenem valahogy, nem akarom soha szomorúnak látni! És nem bánom, ha csak a rendőrt, a barátot vagy a testvért látja bennem az elején, mert legalább jobban megismer és van esélyem rá, hogy ő is viszont szeressen.

         Teljesen megnyugodva vonultam fel az emeletre, azt tervezgetve, hogyan békítem ki az ebédnél vagy a vacsoránál, bár megszorult a torkom mikor meghallottam a szobájából jövő sírást.

/Jenny/

         Gyűlölök hazudni! Annyira nehéz volt mindezt Drew szemébe mondanom. Rosszul esett, hogy ő is kiabál és letámad, viszont a szemében őszinte aggódás volt. De talán őt is védem ezzel a hazugsággal, nem? Rosszabb lenne, ha tudná, hogy nem is akartam szólni, és valójában Damonnal találkoztam. Sőt majdnem meghaltam egy árokba zuhanva. Jobb így, ezzel őt kíméltem csak meg.

Furcsa nekem néha ez a Drew, nem is tűnik annak a tipikus nyomozónak. Viszont nagyon jó lehet, mint rendőrként, mint emberként, ha ennyire komolyan veszi az én biztonságom és ennyire aggódik értem. Csak rövid ideje ismerem, de egész Mystic Fallsban ő benne bízom meg a legjobban. Este bocsánatot kérek tőle, és kibékülhetünk, ha megígéri, hogy nem hozza fel újra ezt a mai napot.

Megfájdult a fejem, ezért bedőltem egy kicsit az ágyamba pihenni, gondolom, csak felkeltenek, ha ebédidő lesz.