Ötvenedik fejezet – Kirándulás 1.

Jó reggelt mindenkinek!

Hát felkeltem korán reggel, hogy meglegyen ma ez a fejezet. Előre szólok, hogy kissé "nyálas" lehet, de nem tehetek róla, most ilyen a hangulatom. xD A fejezet két részből fog állni, szóval itt még nincs vége a kirándulásnak. ;) Na nem hiszem, hogy akartam mondani még bármit is, csak hogy NINCS bétázva a fejezet, szóval bocsánat az elütésekért, és holnap érkeznek a fejezethez még ráadás képek. Ja, és a következő részben lesz egy nagy adag Damon szemszög. :P

Pusz

Damon humoros megjegyzése után egész nyugodtan autókáztunk valamerre, mert azt, hogy hová tartunk, továbbra sem árulta el. Továbbra is a lábamon tartotta az egyik kezét, de már nem ingerlően, csupán birtoklóan, és így száguldoztunk a kihalt utakon. Megfordult a fejemben, hogy ha lenne a világnak pereme, lassan elérnénk. A műszerfalon lévő óra hajnali 5öt mutatott, mikor elkezdett feljönni a nap, és Damon letért a főútról. Fáradtságot egyáltalán nem éreztem, sőt, túltengett bennem az energia, amit Damon vére okozott a szervezetemben.

-         Elárulod már, hogy hol vagyunk?

-         Valahol Kanadában.

-         És mit csinálunk itt?

-         Mindjárt meglátod.

Nem kérdezősködtem tovább. Bíztam benne, hogy Damon nem fog sem rosszat tenni, sem bántani, és ha hagyom, had tegye a dolgát, nagy valószínűséggel, még élvezni is fogom. Leparkoltunk egy erdei ösvény végén, és miután kiszálltam a kocsiból, Damon egy szó nélkül felkapott, és elkezdett velem szaladni.

-         Csukd be a szemed. Legyen meglepetés!

Már csak magamban mosolyogtam, és eleget tettem a kérésének.

            Alig két perc múlva Damon megállt, és megéreztem a lábammal a földet.

-         Még ne nyisd ki a szemed. – súgta a fülembe.

Megfogta a kezem és lassan elindított. Fűben lépkedtem, ráadásul magas, és nyirkos fűben. Felemelte a kezem, és előre nyújtotta. Számítottam rá, hogy valamit meg kell fognom, vagy valamihez hozzá kell, hogy érjek, de a meleg, puha, szőrös és lélegző valamire nem számítottam, ezért rögtön felnyitottam a szemem. Elakadt a lélegzetem… Csak tátogtam és döbbenten pislogtam az előttem álló gyönyörű sárga lóra. Nem értettem a helyzetet, de határozottan élveztem.

            Damon szorosan hozzám simulva áll mögöttem, és fogja a kezem, amivel egy lovat simogatok, eközben pedig a végtelen láthatár szélén még élénk narancssárgán világít be a nap mindent. Végtelenül nyugodtnak és boldognak éreztem magam, és meg merem kockáztatni, hogy ennél szebb emlékem nem lesz a jövőben. Megpróbáltam minden egyes apró részletet megjegyezni, szinte felrajzolni a fejembe, hogy bármikor, mikor legközelebb lehunyom a szemem, felidézhessem ezt.

-         Tetszik? – alig hallottam meg Damon hangját, de éreztem benne a kételyt.

Mivel csak elcsépelt kifejezéseim lennének válaszul, és ezeket nem érzem elég méltónak sem a gondolataim leírására, csak megfordultam, belenéztem a szemébe, és megpróbáltam éreztetni mindazt vele is, ami bennem kavarog, és emellett a képet is felidéztem benne, amit én láttam. Egyértelmű, hogy Damon csak tippelt, ezzel az egésszel, és nem is gondolt bele, hogy ez nekem mennyit jelent majd.

            Sosem voltam még szerelmes, és ez egy új, intenzív és mindent átható érzés bennem. Élek-halok a lovakért, és már nagyon régóta nem láttam egyet sem, de nem csak ezért van bennem egy hatalmas adag boldogság. Nekem ezek az állatok mindig a nyugalmat, a békét, és a menekvést szimbolizálták, és most ebben az üldözött helyzetben pont erre van szükségem. Kapaszkodókra. A szeretet, és a lovak már rögtön kettő, és éreztem, hogy még csak most kezdődik ez a nap.

            Megpróbáltam egy kisebb puszit adni Damon szájára, de már a döntés pillanatában tudtam, hogy veszett próbálkozás… Két perc múlva tudtam csak elszakadni tőle, és szólásra nyitni a szám.

-         Igen, tetszik. De tudod, hogy ez enyhe kifejezés.

-         Nagyon hatásos a módszered, de azért szeretem hallani a hangod, szóval használd néha.

-         Ohh, ne aggódj, most jönnek a csak a kérdéseim!

-         Hallgatlak.

-         Miért jöttünk el Kanadáig lovat simogatni?

-         Mutatok valamit, és azzal válaszolom meg a kérdésed rendben?

Kis szomorúságot színlelve bólintottam, és egy hatalmas puszi, és ölelés után otthagytam a hatalmas legelőn a sárga kancát és Damon ölébe másztam.

-         Mehetünk.

Mire kimondtam oda is értünk kábé. És hogy hova? Egy egyszerű, de nagyon szép és nagy ház elé.

-         Na, szóval… – lépett fel Damon a lépcsőkön. – Ez a ház itt, a tiéd, mármint, ha túléljük ezt az egészet, akkor a miénk, ha neked is tetszik.

Hát, ha az előbb nem jutottam szóhoz, akkor most már nem tudom, mit csinálok. Sokk a döbbenet után, ez tényleg hatásos.

            Teljesen kómás állapotban néztem végig a házon, majd én is felléptem a hófehér ajtóig, és lenyomtam a kilincset. Az ajtó egy hang nélkül tárult ki előttem, és engedtem a ház invitálásának, beljebb léptem. Egy kör alakú előszobában találtam magam és szinte vonzotta a tekintetem minden. Ahogy felnéztem, felláttam az emeletre, mivel egybe volt nyitva egy korláttal a felső szinten lévő szobával, és így lógott le a mennyezetről egy csillár. Már ebbe az egy helységbe jól érezném magam, de beljebb kellett lépnem. Balra egy elegáns étkező volt, velem szembe, pedig a nappali nyílt. A nappali egyszerű volt, de a kandalló benne már most téli esték hangulatát idézte fel bennem. A nappaliból balra nyílt egy folyosó, aminek a végében egy nagy konyha volt, és innen nyílt egy lépcső is az emeletre. Nagy meglepetésemre, itt is volt egy nappali, és egy kisebb étkező, ráadásul még a konyha pultja mellett is sorakoztak székek. A konyhából nyílt egy másik ajtó az előszobából már látott étkezőbe. Az emeletre is fel kellett néznem. Az előszoba feletti szoba egy könyvtár volt körülbelül, és nagyon kényelmesnek tűnő fotelek kínálták maguk a polcok előtt. Az innen elnyúló folyosóról három hálószoba és egy fürdőszoba nyílt, ezen kívül egy hatalmas erkély is elnyúlt a ház majdnem egész hosszán.

            Észrevettem, hogy valami hiányzik. Damon. Hol lehet? Elindultam le, de még az előszoba előtt, a szép étkezőből, észrevettem még egy ajtót, és a kíváncsiságomat nem tudtam legyőzni, így lementem az alagsorba. Itt egy hatalmas szórakoztató központ kapott helyett. Volt asztal és szék sakknak, vagy kártyának, hangszerek, könyvek, és egy kényelmes kanapé előtt egy házimozi rendszer is. Jól körül néztem, hogy nem nyílik-e még valami titkos ajtó, de mivel ilyet nem találtam, visszasiettem a bejárathoz, ahol Damon vigyorogva álldogált.

-         Hogy tetszik?

-         Elmondhatatlan. Nagy, és gyönyörű, és olyan dolgok vannak benne, amik egy vagyont érnek. De te miért nem tartottál velem?

-         Mondtam. A ház a tiéd, a te neveden van, és én csak olyan házba léphetek be, ahova a tulajdonos hív be.

-         Istenem, de hülye vagyok! Bocsánat. – kiléptem a ház elé, megragadtam Damon kezét és befelé kezdtem húzni. – Gyere be. – súgtam a fülébe a küszöbön, majd szorosan magamhoz öleltem.

Damon sem hagyta nálam a vezérvonalat, persze, hogy ő akart irányítani, így meg sem lepődtem, mikor alám nyúlt és a dereka köré fonta a lábaimat. De engem sem kell félteni, én is valamiféle lény vagyok nem igaz? Így hát egy kis ideig hagytam magam, majd határozottan lefejtettem magam Damonról, de meglepődött tekintetére azért reagáltam valamit.

-         Türelem. – kacsintottam rá, majd a kezét el nem engedve húztam beljebb a házba. – Egyébként miért hoztál most ide?

-         Gondoltam, tudnod kell, hol találsz menedéket, ha valahogy magadra maradnál… - folytatta volna, de nem akartam hallani. Befogtam a száját.

Nem akartam még gondolni se rá, hogy bármelyikünk meghalhat, és Damonnak se lenne szabad ezen járatni az agyát. Megfogtam a kezét és az emeletre indultam vele, de a várakozásival ellentétben, nem az egyik hálószobába vittek a lábaim, hanem a hatalmas erkélyre.

            A nap még mindig nem kelt fel teljesen, így a sugarai halvány narancsszínben törtek meg és világították be a ház mögött elterülő hatalmas rétet.

- Egy valamit nem értek? A ló simogatás csak valami extra volt, hogy szebb legyen a napom?

- Nem. A ház mögötti rét is a birtok része, és van hozzá istálló, lovász és néhány ló is. Azok is a tieid.

- Megnézhetjük? – fordultam el a korláttól Damon felé.

- Ez izgat a legjobban? – csóválta meg a fejét, de a szája már felfelé görbült.

- Ha azt mondom, hogy csak a második helyen áll, akkor odamehetünk most?

- Tudnék veled vitatkozni, de a mai a te napod, szóval indulhatunk. – a következő lépésével mégis vitt a napba egy kis irányítást ő is, mivel ha rajtam múlik a dolog, lemegyünk a lépcsőn és sétálunk, de Damon máshogy gondolkozik, ezért nemes egyszerűséggel felkapott az ölébe, és leugrott az erkélyről. Egy dobhártyaszaggatót sikította, de mikor épségben földet értünk, és az ijedtségem is alábbhagyott abbahagytam.

- Azt hiszem, legközelebb előre szólok. – dörzsölte a fülét Damon.

- Ez az! Végre valamivel hatottam rád! – ujjongtam, immár a földön, de nem sokáig.

Hamar Damon kezei közé kerültem, és az elváltozott arcával néztem szembe.

-         Tévedsz, ha azt hiszed most hatottál rám először. Nem mutatom ki, mert első sorban így vagy rám hatással. – villantotta ki a szemfogait.

-         De igen is akarom látni. – hajoltam hozzá most én közelebb, és láttam rajta, hogy meglepem. – Mindent akarok tudni. Meg akarlak érteni, és ismerni akarlak kívülről belülről. Tudom, hogy a lehetetlent kérem, mert nem fogsz mindent elmondani, de legalább innentől kezdve, amikor csak ketten vagyunk, add önmagad. Akkor is, ha az-az önmagad ilyen. – érintettem meg az arcát. Egy kis hatásszünet után hátraléptem, és elmosolyodtam. – Na, akkor mehetünk? Látni akarok mindent!

-         Mindig meglepsz. – ráncolta össze a homlokát Damon, és mivel nem úgy nézett ki, mint aki hamar el tud egyedül indulni, elkezdtem húzni arra, amerre a lovakat sejtettem.

Átvágtunk egy nagy réten, amikor Damon elkezdett a fák felé vinni. Hagytam magam vezetni, hisz ő járt már itt, csak tudja, merre megy. Amikor a közelebb értünk, és megláttam a fák és a rét találkozását elámultam. Úgy nézett ki, mint egy festmény, vagy egy álombéli helyszín. A nap már erősen sütött, és ettől minden fényesen világított, a rét virágzott, a fák pedig még csak rügyeztek. Így is gyönyörű volt ez a hely, de ha elképzeltem milyen lesz ez nyáron, mikor már hatalmas lombkoronát bontanak ezek a fák, még szebbnek láttam.

            Nem vagyok az a tipikus nyálas álmodozó, de most beugrott egy kép a szemem elé, és csak nagyon lassan tudtam elkergetni.

-         Mitől pirultál el? – jött Damon jól időzített gúnyos kérdése, amire nem volt kedvem válaszolni.

-         Inkább nem mondom el.

-         Úgyis kiszedem belőled. – lépet hozzám közelebb fenyegetőzően.

-         Ha Kathrine meghalt, elárulom.

Ez a gondolat, ami csak úgy a semmiből jött, elvette ettől a helytől a kedvem. Belegondolni abba, ahogy egyre több mindent veszíthetek szörnyű. Eddig nem féltem, mert nem nagyon volt mit veszítenem, maximum egy-két új barátot, de most… Itt van Damon, itt van ez a ház, vagyis egész birtok, és az egy-két új barát sok igazi baráttá nőtte ki magát, ráadásul most még új remények is bekúsztak a fejembe. Már sokat veszíthetek, nagyon sokat. Ha Damon belemegy a mindennapi véradásba, akkor az én életem már nem lesz olyan nagy veszélybe, de mint hallottam, bárki meghalhat, vámpír is, vérfarkas is, tehát ha átváltozom, sem leszek biztonságba, és senki élete nem lesz rizikómentes. Az átváltozásom lehetősége, maximum egy pillanatnyi előny lehet, semmi több. Sok a veszíteni valónk, egyre több.