Negyvennyolcadik fejezet – Üldözve

Hát sziasztok!

Itt az új fejezet, nem nagyon fűznék hozzá semmit, csak azt, hogy a vége 18 karikásra sikeredett, úgy álljatok neki! Elnézést előre is, ha kissé szét van esve Jen gondolatmenete, de ez az én zavarodottságom miatt van... Nagyon zsúfoltak a heteim most, és iszonyatosan lefáradtam, tegnap konkrétan fél 9kor ledőltem, és nem tudtak onnantól kezdve felébreszteni. Szóval ennyi... Igyekszem húzni, húzni a végét, mivel mindenki ezt kérte, szóval lehet, hogy lesznek még csavarok. xD Nem tudom...

Jó olvasást!

-         Megfojtasz… - hörögtem olyan hangon, hogy megijedtem magamtól.

-         Bocsánat. – lazított a tartásán, de el nem engedett.

-         Hol… vagyunk? – köhögtem ki, mikor körülnéztem. Sehol, semmi nem volt a láthatáron, csak homok, kövek és néhány száraz kóró.

-         A texasi sivatagban, ha minden igaz.

-         Miért pont ide jöttünk?

-         Ez jutott először eszembe. – rántotta meg a vállát, majd felállt és engem is felhúzott a földről. Először megszédültem, de Gabe karjába kapaszkodva, lassan újra megtaláltam az egyensúlyom.

-         És most hogyan tovább? – néztem fel a szemébe, amiben valami furcsa villant meg.

-         Vannak ötleteim.

Mire kimondta, már hajolt is közelebb, és felfogni sem volt időm, hogy mit tervez, már meg is éreztem az ajkait az enyémen. A kezével a hátam mögé nyúlt és közelebb húzott magához. Váratlanul ért Gabe akciója, és őszintén erőm sem volt túl sok az ellenálláshoz, ráadásul már nagyon hiányzott ez az érzés. Gabe erős volt, a harcok után sem hagyta el az energia, kemény volt, mint egy vár falai. Vonzó ez a biztonság, és ha máskor van is bennem makacsság, hogy a nehezebb utat járjam, most csak a gyengeség jellemzett, és ki kellett használnom a védelmet, amit ez a Gabe nevű bástya ajánlott fel. Nem ellenkeztem, csak hagytam, átadtam magam Gabriel hatalmának. Nem figyeltem mennyi idő telt el, de mikor Gabe kifogyott az erejéből, elvált a számtól, majd egy utolsó apró érintés után, lehajtotta a fejét és mélyeket kezdett lélegezni.

-         Hmm… Ezért már megérte ma küzdeni.

Képtelen voltam bármit is kinyögni, minden féle érzés kavargott bennem, a gondolataimnak pedig se végét, se elejét nem láttam. Sejtettem, hogy eljön majd ez a pillanat, és amióta Bonnieval beszéltem, már csak az volt a kérdés, hogy mikor és hogyan, de mindenre gondoltam, csak erre nem. Annyi minden történt, és olyan gyorsan, hogy felfogni ezt emberi ésszel nem lehet.

            Távolság kellett, most. Kibújtam a körém font karok közül, és hátat fordítottam Gabrielnek. Felnéztem az égre, egy nagyot sóhajtottam, hátha kicsit kitisztul a fejem, de csak annyi történt, hogy egy könnycsepp vett búcsút a szememtől.

            A fülembe zengtek Bonnie szavai, Gaberől, Damonról és a jövőről. Hittem benne, hogy téved, hittem benne, hogy tudom irányítani a sorsot, és borzasztó érzés elismerni, hogy tévedtem. Bármennyire is azt terveztem, hogy Gabe csak egy barát lesz, egy eszköz, akit felhasználhatok annak érdekében, hogy Damont megtörjem, de ez most visszaütött. „Aki másnak vermet ás…” Most itt állok az ingovány közepében, és csak két kiút van. Vagy a biztosba kapaszkodok, a szárazföldbe, ami most Gabriel, vagy megfogom a madár lábát, ami a felhők fölé repít el, és Damont választom.             Megéreztem a hátamon egy kéz puha érintését. Nem volt tolakodó, nem volt semmilyen, csak egy jelzés, hogy mögöttem van. De hiányzott valami. Hiányzott az a vonzás, az a szikra, az a bizsergés, az-az áramütés, ami Damon minden érintése után végigszáguldott rajtam. Egy űrt éreztem a mellkasomban, és annyira fájt, hogy szinte már elviselhetetlen volt. Ezzel az érzéssel nem tudnék, és nem is akarnék együtt élni. És már nem is a fiúkon járt többé az eszem, hanem, hogy mi módon vehetném rá Gabrielt, hogy vigyen haza most azonnal, úgy, hogy ne sértsem meg. De nem tudtam kitalálni, mert valami megint közbe szólt. Vagyis valaki.

- Hmm, remélem nem zavarok meg semmit! – szólalt meg mögöttünk egy gúnyos férfihang.

Gabriel egy pillanat alatt előttem termett, és az egyik kezével maga mögött tartott, de megláttam a hozzánk szóló kísérteties alkatot. Ritkán éreztem félelmet, de most tetőtől talpig átjárt.

-         Milyen hős lovagot találtál magadnak, pedig, ha jobban belegondolsz, az erősebbet kéne választanod! – mosolygott rám, de ettől csak a hideg kezdett futkosni a hátamon.

-         Hogy találtál ránk? – kérdezte Gabriel, hangjában érezhető idegességgel.

-         Tudod, gyűjtögetem a képességeket. Neked sem ártana, így túl könnyű végezni veled.

Be se fejezete a mondatot, de már mozdult is, és úgy söpörte félre előlem Gabrielt, mint őszi szél a falevelet. Nem ejtett foglyul, mint a házban, még sem tudtam mozdulni.

-         Tudod azt mondták, élve kellesz, de azt nem mondták mennyire élve… Kíváncsi vagyok tanulható-e a kis képességed. Nagyon tetszik. És egyébként is szeretek ilyen szép lányokkal játszani. – vigyorgott rám úgy, mint egy pszichopata.

Az egyik pillanatban még a két lábamon álltam, a következőben pedig már a hátam találkozott keményen a talajjal. A por felverődött a zuhanásomtól, és ahogy levegőt próbáltam venni, csak a homokot szívtam be a tüdőmbe, és a szememet kinyitva sem láttam tovább az orromnál, de ahogy leülepedett a felkavarodott sűrű köd, kirajzolódott előttem, Sylar fölém hajoló teste.

            A pólóm elejét, mintha egy késsel szakították volna fel, de a penge nem állt meg a nadrágomnál. Tovább ment, míg le nem szabdalta rólam a fehér neműn kívül az összes ruhám. Féltem tőle, nem tudtam, hogy mit akar velem tenni. Megerőszakol? Megöl? Csak játszik? Rosszabb jött, talán még a halálnál is. Az egyik karomat, mintha tűzbe mártották volna, miközben a másik kezemen a fagyasztó hideg kezdett felkúszni. Úgy üvöltöttem, mint még soha talán, de nem tudtam túlkiáltani Sylar kacagását. Aztán elmúlt a fájdalom, de még inkább rettegve vártam, hogy mi következik még.

            A félelmem nem volt alaptalan… A nyakam és a vállam találkozásától, le a két mellem között, a csípőmig, mintha felvágtak volna egy életlen késsel. Megpróbáltam megnézni magam, de nem láttam semmit, csak az ömlő vért a ziháló mellkasomból, aztán csak a csillagokat tudtam volna megszámolni. Amikor olyan fájdalmat éreztem a lüktető sebben, mint amilyet sosem, nem tudom mit tettem, de Sylar eltűnt felőlem. Egyre homályosabban éreztem a környezetet, de minden erőmmel küzdöttem az eszméletemért. Harcoltam, és kibírtam addig, míg meg nem hallottam Gabe hangját. Újabb porfelhőt kavarva csapódott mellém, aztán csak egy döbbent fájdalmas nyögésre futotta tőle.

- Bírd ki, máris hazaviszlek!

            Nem hazudott, megfogta a kezem, és egy pillanatnyi űr érzése után, már parkettán feküdtem és döbbent kiáltásokat hallottam minden felől. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak egy pillanatnyi képet láttam, egy kormozott, de díszes plafonról, és újra elnehezült a szemhéjam. Egy kéz nyúlt a térdem és a hátam alá, majd elemelkedtem a padlótól, hogy aztán egy-két másodpercnyi szél után, egy puha takarón terülhessek el.

-         Hé, hé, hé…! Ne hagyj most itt, nézz rám! – sürgetett egy hang, amit már rég nem hallottam.

-         Damon. – nyögtem tisztán, és érthetően.

-         Jól van, maradj csöndben és igyál.

A csuklóját nyomta a számba, amiből folyt a vére, és tudtam, le kell nyelnem, ha élni akarok. Leküzdöttem az undorom, és nyelni kezdtem.

- Ez az, még igyál, még…

Ittam, és egyre jobban lettem. Hát ennyire rossz bőrben lehettem? Tovább nyeltem Damon életmentő vérét, és furcsa mód kezdtem ízlelni is, és nem is volt rossz. Nem olyan íze volt, mint a vérnek, amit az ujjunkról nyalogatunk le, ha megvágjuk. Édesebb volt, és kevésbé sűrű. Már a kezemmel is nyúltam, hogy megfogjam a kezét, nehogy el tudja venni.

-         Elég lesz. – akarta volna elhúzni a csukóját, de nem akartam engedni. Perverz egy ötlet jutott az eszembe, de hátha Damon vevő rá.

Abba hagytam az ivást egy pillanatra, és felnéztem abba a gyönyörű szemébe, ami tele volt most aggódással és félelemmel, és elmosolyodtam, majd közelebb húztam magamhoz, és én csókoltam meg őt. Olyan jól esett az érintése, mint alkoholistának egy üveg ital az elvonó kúra közepén. Még éreztem a vére ízét a számban, és már éreztem őt magát is. Elengedtem, de csak egy pillanatot hagytam neki.

-         Sajnálom. – bökte ki gyorsan és halkan, de épp ennyi is elég volt.

Oldalra söpörtem a hajam, hogy ne lógjon a nyakamba, és odafordítottam a hatalmas szemekkel csodálkozó Damon felé. Nem akartam megszólalni, a szavak teljesen feleslegesnek tűntek, csak újra a kezembe vettem a csuklóját, hogy a számhoz érintsem, és inni kezdjek. Közelebb ültem Damonhoz, és a hajába túrva nagyon gyengén magam felé húztam a fejét, ő pedig nem tétovázott tovább. Végre. Egy csepp fájdalmat sem éreztem, mikor belém mélyesztette a fogait, csak mérhetetlen nagy, mindent elsöprő, eddig ismeretlen vágyat, kéjt és szenvedélyt. Nem kellett, hogy magamhoz húzzam többé a csuklóját, így a felszabadult két kezemmel kigomboltam az ingét, és lehúztam róla egy másodperc alatt. Ezt viszonozva ő is lehámozta rólam a még rajtam levő fehérneműt, és már csak az ő nadrágja zavart engem, de nem sokáig.

            Azt akartam, hogy használja a kezét is, ezért a vállába mélyesztettem a nem épp túl éles fogaim, de a célnak ez is megfelelt, mert Damon vére ott is kiserkent. Egy nyögésnyi időre szakadt csak el a szája a nyaki ütőeremtől, és a felszabadult kezét már újabb jelzés nélkül is önállósította. Minden egyes érzékeny és nem annyira érzékeny pontomat megérintette, némelyiken tovább is elidőzött, aminek következtében én egyre többet sóhajtoztam, és egyre kevesebbet ittam.

            Adni is akartam, nem csak kapni, és most nem a vérre gondolok. A kezeimet nagyon lassan vezettem végig a gerincén, majd vissza az oldalán, és újra le a hasán egészen a vágyát nagyon is kifejező férfiasságáig. Mikor a kezembe vettem Damon kissé összerándult, és az eddigieknél jóval nagyobb hangot adott tetszésének. Most ő is felfüggesztette a vérem kiszívását, és egészen másra kezdett koncentrálni. Addig-addig kényeztettük egymást, míg nem elértük volna az együttlét legjobb pillanatait, ezért megálljt jeleztem. Le akartam higgadni, hogy olyan hosszúra nyújtsuk ezeket a pillanatokat, amennyire csak lehet.

            Felemelkedtem, és feltoltam ülő helyzetbe Damont is, így kényelmesen bele tudtam ülni az ölébe. Egy pillanatig szuszogtam, és végignéztem magunkon. Minden csupa vér, és izzadtság. Lehet, hogy furcsán hangzik, de éreztem, hogy életem eddigi legszebb percei fognak következni, ha megmozdulok.

            Belenéztem Damon szemébe, amiből egy tiszta érzést nem tudtam volna kivenni, úgy kavargott benne minden. Láttam vágyat, szeretetet, kérdéseket, dühöt, kíváncsiságot, erőt és biztonságot. Megleltem benne is azt a biztonságot, ami Gabrielben vonzott. Megszereztem, amit akartam. Damon szívét, és vele együtt mindenét. A gondolatait, az érzéseit, a döntéseit, és a testét is.

-         Te lettél végül az enyém. – ezeket a szavakat motyogtam neki, mikor mát majdnem összeért a szánk, és annyira tetszhetett neki, amit mondtam, hogy azonnal átvágta azt a kis távolságot is közöttünk, és birtokba vette az ajkaim, a nyelvem, és mindenem.

A karjaiba vett, és a következő pillanatban már a falnak támasztott, de eldöntöttem, hogy most én irányítok, ezért letettem a lábam, és a véréből nyert erőmet felhasználva, megfordítottam a helyzetünk, és én vágtam Damon hátát a falnak. Túl sok lehetett az erő, mivel a fal végig repedt mögöttünk, de neki ez meg se kottyant, talán csak jobban feltüzeltem vele. A szánk továbbra sem vált szét, de így is elérte a térdem, amit a derekáig húzott fel.

            Nem volt támaszom, és ezt Damon is hamar észrevette, ezért újra az ágyba kerültünk, és megint ő helyezkedett el felettem, és éreztem, hogy ő eddig bírta, és őszintén én is. Elhelyezkedett a lábaim között, és egy hangos morgás-nyögés keretében úgy csúszott belém, mint golyó a hatlövetűbe, és én sem bírtam csendben maradni. Átadtam magam Damon szeszélyeinek. Ő diktált mindent, a tempót, a helyzetet és még az időt is. Olyan sokáig húztuk, hogy a végére már majd szétvetett a vágy belülről. Égette a szívem, a hasam, a végtagjaim, hogy a fejemről és az érzékenyebb pontjaimról ne is beszéljünk. El kellett válnom Damon faló ajkaitól, és egy nagy sóhajtás után egy olyan mozdulatot tett Damon, hogy hangosan felüvöltve haraptam újra a vállába. Megéreztem a vérének ízét, és újra inni kezdtem. Meglepő volt, hogy mennyivel nagyobb hullámokban söpör rajtam végig a kéj. Ha eddig hullámok voltak, akkor ez most egy cunami, és hogy a végét mi jelzi majd? Talán összedől a világ, de nem érdekel. Azt hittem nem lehet jobban élvezni ennél, de amikor Damon is újra rátalált a nyakamra, abba azt hittem belepusztulok. Úgy szorítottam magamhoz őt, hogy már szinte fájt, és rajtunk kívül, már az ágy is furcsa hangokat adott ki magából. A körmöm nyomán is felhasadt a háta, de a sebei gyorsan begyógyultak, és a kiadott hangokból ítélve, csak fokoztam nála a dolgokat.

            Vámpírokat meghazudtoló sebességre kapcsolt a mozgásunk, a szívverésemről nem is beszélve, és éreztem, hogy most fog ránk zuhanni az ég. Már csak feküdtem, és szorítottam Damont minden erőmből, amikor megállt a föld.

            Ha azt mondják, hogy annál nincs jobb érzés, mikor a szerelmeddel egyszerre éritek el azt a pontot, ami után már nincs tovább. Hát ezt emeljétek a 10. hatványára, és megkapjátok, azt az érzést, amit Damonnal éltünk át. Az ágy két lába is felmondta a szolgálatot, és úgy éreztem, még egy perc és a szívem is.

            Damon nem mozdult fölültem, de kissé felemelkedett, hogy a szemembe tudjon nézni.

-         Attól félek, hogy egyszer megteszed velem azt, mint Kathrine.

-         Ne tedd… Én már nem félek semmitől, neked sem kéne. Megbízom benned feltétel nélkül, és ezt már aznap is éreztem, mikor megvigasztaltál az erdőben. Bízz meg te is bennem.

-         Rendben. Légy őszinte akkor most. Érzel valamit Gabe vagy Dean iránt?

-         Gabriel vonzott, vagyis inkább csak az erő benne, de egy fél perc kivételével tartottam is magam.

-         Ezt hogy érted?

-         Mielőtt Sylar meglelt volna megcsókolt, és nem ellenkeztem.

Láttam a szemében a fájdalmat és a dühöt, és talán már ez is Kathrineféle viselkedésnek számít, ezért folytattam.

-         Igazából ezzel döbbentett rá, hogy te kellesz nekem. Nem érzetem azt, amit te minden apró érintéseddel kiváltasz belőlem. Dean pedig csak egy barát, nagyon jó barát, de semmi több egyikünk részéről sem.

-         Megölöm.

-         Kit? – nem értettem, hogy most kire érti ezt.

-         Gabrielt, megölöm.

Elnevettem magam, annyira volt egyszerre Damonos és nem Damonos a viselkedése, hogy az már komikus. Löktem egyet rajta, és megfordítottam a helyzetet, én kerültem az ő hasára.

-         Legalább addig ne, míg nem nyerünk.

-         Utána?

-         Majd megbeszéljük. – adtam egy kis csókot a szája sarkába, de neki mikor is elég ennyi?

Percekig csak csókolóztunk, és már épp éreztem, hogy megint izgalomba jövünk, mikor kopogtattak az ajtón. Damon morcosan kiabált ki:

-         Bárki is vagy, dögölj meg!

-         Stefan vagyok, minden rendben?

-         Most már nincs minden rendben, elrontottál egy remek pillanatot.

-         Gyertek le, ha Jen jól van. Nagyon aggódnak lent érte.

-         Jól vagyok, mindjárt megyünk. – zártam le a témát, mielőtt Damon szóhoz juthatott volna.

A durcás fejét látva, muszáj volt vigyorognom. Örökre rabul ejtett, egy nagyon szexi vámpír, ezt most már ki lehet jelenteni.