Negyvenkilencedik fejezet – Dilemma és vallomások

Sziasztok. 

Na szóval véget értek a JAG napok, a terem egész szép lett, és a zenekar is jól szerepelt. :D Az ünneplés örömében kigyulladt egy kuka, egy égő cigicsikk miatt, de a tanárokkal karöltve hamar eloltották. xD Megnéztem a Sikoly4-et, háát elég Hollywoodi volt, de nem volt olyan rossz mint vártam! Azt hittem nagyon gyenge röhejes horror szerű valami lesz, de ahhoz képest 2x megijedtem! (nálam nagy szó!) Szóval, aki szereti az ilyen filmeket, azoknak azt tudom mondani, hogy egyszer érdemes megnézni. ;)

A történetről annyit, hogy ez az kerek 80. bejegyzésem a blog nyitása óta, és a következő fejezet a "milleniumi" 50. lesz! :D Szóval igyekszem valami extrát írni majd, amint hazatértem a terepgyakorlatról! ^^ 

Szóval íme a soron következő, jó olvasást, és kitartást a következő egy hétben!!! (Várjatok meg!;))

Nem éppen gyorsan, de azért sikerült felöltöznünk. A lassúságunk oka nem csak az volt, hogy percről percre megálltunk, csak hogy egymásra nézzünk, vagy egy csókot váltsunk, hanem az is, hogy én folyamatosan elmerültem a gondolataim közt. Vajon igazak Bonnie szavai, és a tetteim egyre súlyosabb következményekkel fognak járni? És ha igen, akkor az, hogy most lefeküdtem Damonnal, mit fog befolyásolni? Gabriel átáll, vagy egyszerűen csak elmegy, esetleg belső harcok lesznek, aminek a következménye a végső csata elvesztése lesz? Így Damon már jó úton van, és marad, vagy teljesen rosszul gondolkozom, és most tereltem rá az útra, aminek a végén vérengző vadállat lesz?

Bele se merek gondolni, hogy mennyi vért kapott tőlem, és ettől milyen erőre kap majd… Hiba volt, vagy zseniális húzás? Igaza volt Bonnienak, a döntéseimet így kell meghoznom, és csak reménykedni tudok, hogy a végeredmény pozitív lesz, bár ha lehet egy boszorkányra ilyet fogni, akkor Bonnie hangja azt súgta, hogy a jó végeredmény is rossz lesz valamennyire. De mennyire?

-         Kész vagy?

-         Mindjárt, már csak a cipő… - válaszoltam visszatérve a valóságba. – Kész.

-         Akkor hajrá. – tárta ki előttem az ajtót. Amíg körül nem néztem a kis akciónk után, nem is gondoltam volna, hogy az én szobámba hozott fel, és nem a sajátjába.

A folyosón Damon nagyon vidáman lépkedett mellettem, és amikor elindultunk le a lépcsőn ez csak fokozódott. Összekulcsolta a kezeinket, és úgy húzott be a zsúfolásig telt nappaliba.

            Mindenki újra a házban volt, akit csak el lehetett képzelni, és ez a sok ember pechemre mind remek megfigyelő, így azonnal kiszúrták Damon vidámságát, az én zavartságomat és nem utolsó sorban az összefont ujjainkat. Bonnie is haza ért, és sokat mondó tekintete mellé, egy apró mosolyt is társított. Nem tudom, jól tippelek-e, de ebből nekem az jön le, hogy Damonnal kapcsolatban jót tettem, és Bonnie szerint is ez volt a helyes, de a következmények valakinek nem fognak tetszeni. Vagy neki, vagy nekem, vagy bárki másnak… Ezek az igazán jó kérdések. Jeremy mellette csak simán boldognak tűnt, gondolom Bonnie és Elena miatt egyaránt. Stefan egyértelműen vigyorgott, és szorosan karolta át Elenát, akinek csillogott a tekintete a boldogságtól. Hogy minek örül, az örök rejtély marad. Caroline és Tyler is egymás mellett foglalt helyet, és mintha már kevésbé feszengenének, talán halad köztük is a dolog? Dean mindent tudóan, azzal a „na ugye?” tekintettel figyelt, és Zac egész átlagosan viselkedett, bár róla lehet tudni, hogy mindent ellenez, aminek köze van a vámpír-ember kapcsolathoz. Rick aggódó, de határozottan pozitív képet vágott, és a szobában egyetlen rész volt, ahol nem voltak ilyen virulóak az emberek, a hely, ahol Jason és Gabriel ült. Jason tekintete megfejthetetlen volt, és fogalmam sincs, hogy mennyit tudott az egészről, Gabe pedig minden volt, ami negatív. Szomorú, lemondó, dühös és felindult… Stefan törte meg végül a csendet.

-         Szóval, azt már mindenki hallotta, hogy mi történt a házban, amíg távol voltunk, és nagy vonalakban azt is, ami Jennel történt. Jen egyébként minden rendben, jól vagy már?

-         Persze, meg se kottyant. – bólintottam.

-         Azért elég durván festettél… - borzongott meg Jeremy. – Kábé, mint ha élve felboncoltak volna…

-         Jó volt az orvosom. – de ezt a megjegyzésemet azonnal vissza is szívtam volna. Sokan nevettek, de Gabrielnél látszott, hogy csak pakoltam vele még fát a tűzre.

-         Nem az a kérdés, hogy mit tudunk öcsikém, hanem az, hogy te hol a jó égbe jártál, és mit beszéltél Katherinnel?

Mindenki erre volt kíváncsi, Damon rátapintott a maga módján a lényegre, és Stefannak most nem volt esélye kibújni a válaszadás alól. Kicsit feszengett, de aztán beszélni kezdett.

-         Olaszországba hívott Katherine, ott találkoztam vele a régi családi birtokunk helyén.

-         Elmentél egész Európáig? – hüledezett Elena.

-         Kénytelen voltam. De tényleg ott volt Kath, az oldalán Drewval.

Egyszerre mordultunk fel Damonnal.

-         Szóval ott voltak, és Kath először csak játszadozott. Megpróbált elcsábítani, aztán fenyegetőzött, de az csak sokára derült ki, hogy mit akart. De meglepetést nem okozott. Vagy átadjuk Jent, vagy mindenki, sorba körülöttünk elkezd meghalni. Mikor megtagadtam az ajánlatát, közölte, hogy erre számított, és épp ezért, már valószínű úton is vannak veled a farkasai, és mindenki más már rég halott. – nézett rám Stefan. – Azonnal elindultam haza, és ennyi.

-         Tehát pontosan azt tettük, ami ésszerű volt, és erre számított Kath is. Legközelebb az a kérdés, hogy Kath mire számít, hogy előző esetünkből tanulva az ésszerűtlen utat választjuk, vagy, hogy gondolunk rá, hogy számolunk már az előre gondolásával, és épp ezért maradunk a biztonságosabb útnál…

Remek dilemma. Nem tudhatjuk, mit gondol egy őrült agy, és a jó döntésnek az esélye 50-50%, bármire is jutunk. Príma, tehát marad a jó öreg technika, hallgassunk az ösztöneinkre, és vagy meghalunk, vagy nem.

-         Előbb kell lépnünk, mint ők. – szólalt meg Dean, és nem mondott hülyeséget.

-         És mégis mit tegyünk? – kérdezett vissza Rick.

-         Azt még nem tudom, ez a házi feladata ma mindenkinek. Szerintem mára ennyi elég volt a fejtörésből.

-         Jogos, akkor kezdjünk el takarítani. – a meglepő ötletet pedig Jeremy adta. Mennyire más van abban a fiúban, mint ami kívülről látszik.

Nagyon tud szeretni, figyelmes, igényes, néha kissé forrófejű, de ezzel tisztában is van, őszinte, szókimondó, és meg kell hagyni, néha humoros.

            Mindenki nekifogott a munkának, kivéve én, mert engem leültettek egy kanapéra, és közölték, hogy fel ne merjem emelni a fenekem. A hangulat oldásaként, azzal szórakozott Stefan és Damon hogy a kanapét velem együtt cipelték jobbra-balra, és közbe figyelték a kétségbeesett arcom. Nem olyan kellemes, ha rajtad röhögnek, de a végére nekem is sikerült ellazulnom, és beszálltam a játszadozásba is, bár így sem kerülte el a figyelmemet az össze-összesúgó Jason és Gabriel. Mire készülhetnek…?

            Esteledett, mikor végre sikerült visszavarázsolni a házat az eredeti állapotába, és elkezdtek hazaszállingózni az emberek. Jason félrehívott miután kikísértem őket az ajtóhoz.

-         Holnap tudunk gyakorolni? Van egy új dolog, amit ki akarok próbálni veled.

-         Persze, de mégis mi az, ha megkérdezhetem?

-         Egy nagyon régi könyvben olvastam egy alakváltó képességről, amit eddig se nekem, se Gabrielnek, nem sikerült megtennünk, de ha neked sikerülne, nagyon könnyen nyerhetnénk.

-         Pontosabban? – kezdett egyre jobban furdalni a kíváncsiság.

-         Majd holnap, addig gyakorold a gondolatolvasást. – kacsintott rám, majd a motorja felé indult.

Megfordultam, hogy bemenjek, de az utamat állta Gabriel.

-         Beszélhetnénk? – csak bólintottam és arrébb léptem az ajtótól. – Csak azt akarom mondani, hogy ettől még számíthatsz rám a Katherine elleni harcban, és utána is bármikor, ha szükséged van rám, csak szólj, én jövök. Tudod, közel állok a halhatatlansághoz, tudok rád várni. – egy puszit adott az arcomra, majd ő is felszállt a járgányára és elhajtott.

Nem maradtam sokáig egyedül, hamar megéreztem a hátam mögött Damont, aki átkarolt, majd a fülembe kezdett suttogni…

-         Kis köcsög…

-         Na! – próbáltam komolyan hangzani, de végül csak elnevettem magam.

-         De legalább segít.

-         Na, látod. Nélküle amúgy se lenne esélyünk Sylar ellen.

-         Vele se… - szólta el magát, pedig látszott, hogy ezt nem akarta volna elmondani.

-         Nyugi, nem vagyok vak, én is átlátom a helyzetet nagyjából, de nem fogok Katherine keze közé kerülni.

-         Levágom a kezeit…

-         Hülye. Viszont szeretnék kérni valamit…

-         Bármit.

-         Adj minden nap a véredből.

-         Tessék? De miért?

-         Nem akarok meghalni.

-         Nem hagyunk meghalni, elegen vagyunk a győzelemhez.

-         Persze, de ha mégis, bármi történne, nem akarok innen elmenni…

-         Inkább válnál vámpírrá? Jól meggondoltad te ezt? Ez az élet sem egy gyerekjáték, egy szörnyé válnál, ölnél, megváltoznál…

-         Csak mond meg, ha te nem akarod!

-         Ilyet ne mondj többé! – maga felé fordított. – Őszinte leszek, és ne sértődj meg, de most először és utoljára beszélgetünk így. – kis szünet után folytatta. – Soha, ismétlem soha nem érdekelt úgy senki sorsa, mint a tied. Az első naptól kezdve vonzottál magadhoz, és szépen lassan beléd szerettem, és azóta minden egyes nappal csak egyre biztosabb leszek benne, hogy nem foglak téged elhagyni, még ha a világ össze is dől körülöttünk. És egyetlen félelmem van csak, hogy elhagysz valahogy, vagy megijedsz majd egy nap tőlem, vagy megelégeled majd, hogy egy szörnnyel élsz… - közbe akartam vágni, de az ujjaival összezárta a szám. – És még egy dologgal legyél tisztában. Nekünk nem lehet gyerekünk, sosem, nem lehetnek élő barátaink, legalábbis hosszú ideig nem, és sok ellenségünk lenne. Így is a véremmel magadban akarsz élni, és ha bármikor meghalsz vámpírrá válni?

-         Mindennel tisztában vagyok, azt hiszem, és igen. Nem akarok gyereket, a barátaimat már rég elvesztettem, a családomat szintén, otthonom sincs, és már így is állandó veszélyben élek. Azt pedig tudom, mekkora egy bunkó vagy, nem kell elmesélned, de ha nem vetted volna észre, akárhogy is próbáltam eltávolodni tőled, csak egyre közelebb kerültem hozzád. Gabriel csókját is kíváncsiságból engedtem, és egyáltalán nem éreztem azt, mint veled. Hogy az érintésed nyomán libabőrös leszek, a szívem 200-at ver, és bár sosem feküdtem le mással rajtad kívül, de nem hiszem, hogy ennél többet lehet adni. Szóval megegyeztünk és befejeztük mára az érzelgős őszinteségi hullámot?

Zártam le a végét egy szuszra, és sokkal jobban éreztem magam, most hogy elmondtam mindent, amit gondoltam. Damon két döbbent pillanatig csak állt és pislogott, aztán olyan intenzitással tolt neki a tornác korlátjának, hogy azt hittem kitörik mögöttem, és úgy csókolt, hogy attól féltem, a végére nem marad szám, de hihetetlenül nagy megkönnyebbülést hozott a reakciója.

            Egyszer csak lehajolt és a térdem alá nyúlva felemelt a földről és elvitt valahova. Amikor végre letett tudtam csak körülnézni, és láttam meg, hogy a kocsijába hozott.

-         Hova megyünk? – húztam össze a szemem.

-         Kirándulni.

-         Ilyenkor? – körülbelül már este kilenc lehetett.

-         Szokj hozzá.

Csak ennyit mondott, majd gázt adott és pár percen belül már el is hagytuk Mystic Falls határát. Damon szokásához híven gyorsan vezetett, de stabilan, még úgy is, hogy az egyik kezével folyamatosan a combomat simogatta. Amikor egyre erősebben nyúlt hozzám, és a keze is kezdet feljebb tévedni, elkezdtem gyorsabban venni a levegőt, de nem hittem, hogy ez most a legmegfelelőbb hely és idő erre, ezért rászóltam.

-         Ha azt akarod, hogy megőrüljek, akkor elérted a célod, de ha nem akarsz tűzoltókat hívni, akkor most hagyd abba.

-         Tudod, van tűzoltó vizsgám is… - nézett rám a féloldalas vigyorával.