Negyvenhetedik fejezet – Meglepetés

Sziasztok!

Na hát bocsi, hogy ilyen későn, de most értem haza a Mátyásföldi csatáról! Iszonyat jó volt, rengeteg képet csináltam, és a metsző szél ellenére sem fáztunk, mivel mint mindig, idén is ingyen járt nekünk a csapolt sör.. :D Na szóval, nincs pihenés, nem is lesz, mert holnap 7kor kezdek kint a lovardába, és este 6ig aztán terepen vagyok délután, szóval kész, meg leszek halva kb. És éjszaka még tanulnom kell, mert dogák és felelések lesznek jövő héten, ráadásul minden délután tovább maradunk mert festünk... :/ Az élet mozgalmas, de ez így van jól, itt az új fejezet, amit igyekeztem szintén izgalmasra megírni. Sok komit kérek!! *.* Pussz 

Valami meleget érzetem szétáramlani a testemben. A kezemtől indult, és lassan elért a lábujjaimig, feltöltve minden porcikám egy kis erővel. Hallani kezdtem a beszélgetést, sőt még a visszhangzó lépteket, amelyen mind körülöttem jártak. Szívesen aludtam volna még, de valami azt sugallta, hogy ki kéne nyitnom a szemem. A fény kissé bántó volt, de egész gyorsan hozzászoktam, a beszélgetés viszont abbamaradt.

-         Jen, jól vagy? – hallottam Jason hangját. Akartam mondani, hogy persze, de nem tudtam, így hát csak bólintottam. – Mi történt az éjszaka?

Kapart a torkom, ahogy meg akartam formálni a szavakat, ezért először Jason fejébe beszéltem. „Jól esne valami inni először.”

-         Persze. - válaszolt hangosan, és már hozott is egy pohár vizet. Miután megittam sokkal jobban lettem.

-         Így máris könnyebb. – jutottam végre a hangomhoz. – Csak kimerültem, hosszú éjszaka volt.

-         És mi ez a vágás az orrodon?

-         Szaglásztam, és véletlen beleakadtam egy kis kampóba. Ez okozta a bajt, mert addig Tyler nyugodt volt, de mikor megérezte a vért nekem rontott. Próbáltam nem verekedni vele, csak kitérni. Már épp feladtam volna, mikor feljött a nap. – többet nem is tudtam volna most mondani, még ha akartam volna sem.

Körülnéztem a szobában, ahol mindenki az ágy körül állt, és csak most vettem észre, hogy Ty mellettem alszik. Caroline mellette ült és fogta a kezét, az ágy végében állt Dean, Zac és Rick, mellettem pedig Jason volt, és Gabe fogta a kezem. Valami fény jött a tenyeréből. Akkor ez volt az a meleg, ami erőt adott. Felnéztem a szemébe és ő visszakacsintott, majd még több energiával töltött fel.

-         Ilyet is tudsz?

-         Amint látod. – vigyorgott. Aztán sokat mondóan Deanre nézett. Nem tudtam először hova tenni, aztán rájöttem.

Gabe bizonyítani akar, hogy ő igen is jó fiú, és nincs okuk rá, hogy megöljék. Kíváncsi vagyok Dean mennyire téríthető el a terveitől. Most is csak ideiglenes a béke köztük, de én bízom benne, hogy ha lezárultak az események, nem lesznek többé egymás ellenségei.

-         Hagyunk pihenni. – mondta Jason, és intett a többieknek, hogy menjenek ki. – Ha felébredsz, és jobban érzed magad, gyere le a nappaliba, mert van valami, amit meg kell beszélnünk. – azzal ő is kilépett és becsukta az ajtót. Csak Caroline maradt a szobában, és kettejükre nézve eszembe jutott, mit ígértem Tylernek.

-         Tudod már, hogy mit fogsz csinálni? – fordultam Caroline fele.

-         Hogy érted?

-         Matt vagy Tyler?

-         Fogalmam sincs. Mattet nagyon szeretem. Minden hülyeségem elviseli, de nem lennék neki képes hazudni, és nem vagyok hajlandó őt is belekeverni ebbe a világba, de nehéz elengedni.

-         Megértem, és Tyler?

-         Őt is megkedveltem az utóbbi időben, de úgy érzem, ha összejönnék vele, azzal nagyon megbántanám Mattet, ráadásul, ősellenségek vagyunk, mint vámpír és vérfarkas. De hozzá is húz a szívem, neki se akarnék rosszat. Nem tudom.

-         Azt ugye tudod, hogy ő nagyon szeret?

-         Mondta neked?

-         Tegnap, mikor elmentél. Teljesen össze volt zavarodva, nem tudta mitévő legyen. Megkért, hogy beszéljek veled, de nem foglak győzködni, vagy befolyásolni.

-         Már befolyásoltál. – egy halvány mosollyal pillantott fel Tylerről rám. – De még át kell gondolnom. Most elmegyek egy kicsit, vigyázz rá, jó?

-         Persze. - és Caroline már el is tűnt, kiugrott az ablakon.

Tyler békésen aludt, én pedig egyre több erőt éreztem magamban. Nagyon hatásos, bármit is tett Gabe. A fürdőbe botorkáltam, és lezuhanyoztam. Kissé felfrissülve léptem ki a szobából, és hagytam Tylert tovább aludni. A nappaliban ott ült szinte mindenki.

            Jeremy, Rick, Dean, Zac, Jason, Gabe egyszerre pillantott rám, mikor leértem a lépcsőn.

-         Jobban vagy? – kérdezte Rick.

-         Sokkal.

-         Akkor ülj le, mert komoly dolgot kell mondanom.

Egy pillanatra megállt a szívem. Rögtön eszembe jutott, hogy valami történt Damonnal, vagy Stefannal, vagy Elenával, sőt Bonnieval. Erőtlen léptekkel mentem a legközelebbi fotelhez, és beledőltem, felkészülve a legrosszabb hírekre is.

-         Isobell papírjai közt, rátaláltunk egy-két érdekes dologra.

Erre a mondatra egy akkora kő esett le a szívemről, hogy szinte hallottam a mennydörgés szerű robajt, ahogy földet érnek a sziklák.

-         Kutatott az alakváltók után is, a dédszüleidig vezette a vérvonalukat, valószínű így juthatott el Kathrine a szüleidhez, és hozzád is.

-         Viszont ez nem minden. – vette át a szót Dean. – Azt is megtaláltuk, miért kereste az élő alakváltókat, és hogy miért kellesz Kathnek.

-         Ha egy vámpír kiszívja egy alakváltó minden vérét, - folytatta Rick – és ez által megöli, akkor a mondák szerint, az alakváltó „lelke” átszáll a vámpírba, aki így alakváltóvá válik.

-         Kathrine pedig el akar tűnni az eredeti vámpírok elől, akik őt és Elenát keresik, ez pedig egy végső megoldás lenne számára.

Valahogy nem lepődtem meg annyira, mint kellett volna. Mindig sejtettem, hogy Kath nem csak beszélgetni akar velem. Furcsa lett volna, ha nem a halálom a cél. Az, hogy általam alakváltóvá válhat, az új, de nem olyan megdöbbentő.

-         Azt hittem valami rosszabbat akartok mondani. – sóhajtottam megkönnyebbülten.

-         Nem is lepődtél meg? – kérdezte Jeremy.

-         Őszintén? Nem. Gondoltam, hogy a halálom a cél, csak nem tudtam miért. Így már érthető. Nem túl vidám, de teljesen logikus. Nem változtat semmin az, hogy tudjuk mit, miért tesz. A cél továbbra is megölni őt, ennyi.

-         Biztos, hogy minden rendben van veled? – erősködött Jeremy.

-         Felmondjam a szorzótáblát, vagy mit szeretnél? Teljesen jól vagyok.

Miért hiszi mindenki azt, hogy bolond vagyok, csak mert nem csinálom magam össze félelmemben minden kis apróság miatt? Igen, tudom, nem teljesen normálisak a reakcióim, de ez van, ha végig gondoljuk az egészet, akkor onnantól kezdve, hogy kiderült mik élnek a világon, már semmi sem kéne, hogy meglepő legyen. Felálltam, és kimentem a konyhába, hogy töltsek magamnak még egy pohár vizet. Levettem egy üvegpoharat a polcról, és a hűtőhöz léptem, hogy ásványvizet keressek benne, de mikor becsuktam az ajtót, minden kiesett a kezemből és hangos csörömpöléssel tört össze a földön.

            Egy nagydarab idegen férfi állt a kitárt hűtőajtó mögött, aki az üvegszilánkokra fittyet hányva felém lendült, és csak centikkel tértem ki előle. Futni kezdtem a nappali felé, és közben erősen gondoltam, hogy „vigyázzatok!” Remélem, gyorsan reagálnak, és nem éri őket meglepetésként, hogy berontok a nappaliba egy sarkamban lihegő idegennel. A küszöbön már csak átesi tudtam, mivel valami erősen nekiütődött a hátamnak, amitől elvesztettem az egyensúlyom, és a lélegzetem is elállt. Dean ugrott rá az utána jövő fickóra, akinek a kezében egy nagy feszítővas volt. Hát azzal üthetett meg. Igyekeztem felállni, de mire sikerült talpra állnom, már nem csak egy idegen volt a házban. Betörtek az ablakok, és mindenfelől nagydarab félmeztelen férfiak ugráltak be az ablakon. Egy pillanatra láttam, hogy Zac előkapja a cipőjéből a késeit, és a kandallónál álló piszkavasak után nyúl, hogy Jeremy előkap egy fiókból valami ütőfegyvert, hogy Jason átváltozik valami vadállattá és úgy ront neki mindenkinek, Dean pedig még mindig az engem üldöző pasassal birkózik a földön. A támadók közül, csak egy volt teljesen felöltözve. Ő egy pillanatig farkasszemet nézett velem, de őrá, Gabe rontott a villámaival, viszont legnagyobb meglepetésemre, az idegen egy intéssel eltértette a villámokat, amik széttörték a bárpultot. Nem tudtam hol segítsek, és hogyan. Jason hangja utasított. „Légy dühös, és gondolj rájuk! Roppantsd össze a tudatuk! Képes vagy rá, csak higgy magadban!” Nem tudtam, hogy okos dolog-e, amit teszek, de behunytam a szemem, és megpróbáltam fájdalmat okozni azoknak az elméknek, amiket még nem ismertem. Hallottam elmosódó üvöltéseket, és ez felbíztatott, még több erőt vittem bele, és csak tudtam, hogy működik. Folytattam, egészen addig, míg valami mellkason nem talált, de olyan erővel, hogy éreztem repülök, majd egy éles fájdalommal egy időben nekiütődik valaminek a hátam, lefelé zuhanva az oldalam és a fejem is bevertem. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy többen fekszenek a földön, holtan a támadók közül. Megpróbáltam felnyomni magam, de csak annyira sikerült, hogy egy pillantást vethessek a nappaliban uralkodó helyzetre. Mindenki küzdött valakivel, de már úgy tűnt mi vagyunk létszámfölényben. Gabe viszont nagyon megviseltnek tűnt, és még mindig a másik különlegessel küzdött. Eszembe jutott a neve. Ő lesz Sylar, aki ugyan olyan, mint Gabe, csak gonosz. Megrémültem, ha erősebb, mint Gabe, akkor senki nem éli túl ebben a házban. Megpróbáltam a fejébe jutva fájdalmat okozni neki, de nem hatott semmit. Ha ő Kathrinenel van, akkor nagy bajban vagyunk. Sylar ekkor vett észre, és egy mozdulattal a falnak csapta Gabrielt és felém indult el. Lassan jött, magabiztosan és ijesztően. Ha nem lett volna mögöttem a fal már hátrálni kezdtem volna, de mozdulni sem tudtam, ő pedig egyre közelebb ért hozzám.

-         Örülök, hogy megismerhetlek Jennifer. Már régóta várom ezt a pillanatot. – egyre közelebb ért. – Kíváncsi lennék, hogy a te képességed is tanulható-e. – Szemét már nem az enyémbe fúrta, hanem a homlokom és a fejem kezdte el érdeklődve nézni. – Sajnálom, hogy nem nézhetem meg, de lehet, hogy majd a drága bátyádon kísérletezhetek. – mosolygott rám, bennem viszont iszonyatos harag gyúlt.

Neki akartam ugrani, de egy mozdulatot sem tudtam tenni, mire már a torkomnál fogva a levegőbe emelt egy láthatatlan kéz. Még mindig egy méterre állt tőlem, de tudtam, hogy ez az ő műve. A szemében furcsa tűz égett, és egyre erősebben szorította a láthatatlan kéz a torkomat. Megpróbáltam szabadulni, de a lábam csak a levegőben tudtam meglóbálni, a földet nem érzem el. A kezemmel hiába nyúltam a torkomhoz, a szorító erőt nem tudtam megfogni. Kezdtem szédül, és csillagokat látni, már alig kaptam levegőt. Senki nem látta, hogy mi történik velem, mindenki vívta a saját csatáját. Már csak Gabrielben reménykedhettem, de nem láttam őt sehol. Még rúgtam párat, aztán elfogyott a levegő. Lüktetett a fejem, zsibbadt a testem, és elhagyott minden erőm, de ekkor egy kéz ragadta meg az enyémet, majd a súlytalanságot éreztem, aztán füvet a hátam alatt. A szorító kéz eltűnt a torkomról, és hörögve szívtam be a légcsövemet égető oxigént. Fájt, de jól is esett. Lassan tűnt el a zsibbadtság, a lüktetés a fejemből, és a szívem is kezdett normálisan verni. Hallottam egy lihegést közel a fülemhez, de nem tudtam megnézni, hogy ki a megmentőm, vagy hova kerültem. Nem tudtam még összerakni az elemeket.

-         Jen! Jen jól vagy? Nyisd ki a szemed, szólalj meg!

Gabe hangja volt. Hát persze. Mondtam, hogy csak ő segíthet. Beszélni akartam, de ma már másodszor nem jutottam a hangomhoz. Még mindig égetett minden lélegzetvételnyi oxigén, és a torkom úgy összeszűkült, hogy nem jött volna ki rajta hang. Kinyitottam a szemem. Felém hajolva térdelt mellettem Gabe, aki meglátva a nyitott szemem a hátam alá nyúlt és magához húzott. Úgy ölelt, mintha elvesztett volna, mintha soha többé nem akarna elereszteni.

/Damon/

            Úgy vezettem hazafelé, mint valami őrült. Kétszer is megállítottak a zsaruk, de egy-két meggyőző szó után mindig elengedtek. Valami azt sugallta, hogy nem kellett volna eljönnünk, és olyan érzés járt át, mintha valami már eldőlt volna, valami végzetes hiba történt. Mistic Fallsba is úgy hajtottam, hogy majdnem elütöttem a serifet, és több ember is, de most egyik sem érdekelt. Amikor a házhoz értem a legrosszabb álmaimat láttam megvalósulni. A villa szinte minden ablaka be volt törve, az ajtó ki volt szakadva a helyéről és több helyen égés nyomok látszottak, és füst is távozott a lyukakon. Kiugrottam az autóból, és berohantam. Mindenfelé idegen emberek hullái voltak, és az egész nappali egy romhalmaz volt. A bárpult felismerhetetlenné tört, egy ép bútor sem maradt, a könyvespolcok pedig szinte eltűntek, helyettük csak hamu volt a földön. A szobában pedig Zac, Dean, Jason, Jeremy és Rick oltották még a maradék tüzet.

-         Mi a franc történt itt? – kiáltottam rájuk.

-         Damon! Itt volt valószínűleg Kath egyik csapata. Sylar vezette őket, valószínűleg vérfarkasok voltak.

Megnéztem a földön fekvő embereket, kb. 10en voltak. Mind nagydarab, félmeztelen pasas, valószínűleg tényleg vérfarkasok.

-         Hol van Jen? – néztem körül mindenhol, de őt nem láttam, és Gabrielt sem.

-         Nem tudjuk. – felelte letörve Dean.

-         HOGY MI? – tudtam, tudtam, hogy hiba elmenni, hogy nem tudják majd megvédeni.

-         Én láttam, ahogy Sylar majdnem megöli, aztán egyszer csak ott termett Gabe és kámforrá váltak. Sylar pedig dühből felgyújtotta a könyves szekrényt, majd eltűnt, a maradék vérfarkas pedig utána iszkolt. – mondta Zac.

-         Ezek szerint él? – már csak ez érdekelt.

-         Valószínűleg. Gondolom el teleportáltak valami biztonságos helyre, és ha eltelt egy kis idő, majd visszajönnek. – rántotta meg a vállát Jason, mintha a legtermészetesebb dologról beszélne.