Negyvenötödik fejezet – Tanácsok

Sziasztok!

Hát bocsánat, nagyon hülye vagyok! Elfelejtettem, hogy ma kell felraknom a frisset, de jobb később mint soha. :( Szóval nem is húzom az időt, itt is a fejezet, és még egyszer sajnálom, már reggel fel akartam tenni, de az új történet első fejezete annyira lekötött, hogy kiment minden más a fejemből. Jó olvasást, pussz!

Csillagokat láttam csak, miután hallottam és éreztem a fejem koppanását a falon.

-         Mi történt a nappaliban mielőtt lementünk?

-         Semmi.

-         Mi volt az, hogy dühös lettél, és kiabáltál?

-         Semmi.

-         Nem kaptál olyan nagyot a fejedre, használj más szót is.

-         Rohadj meg!

-         Hova megy Stefan?

-         Nem tudom.

-         Hazudsz.

-         Nem!

-         Mi folyik itt? – hallottam meg Dean hangját, majd eltűnt a nyakamról Damon szorító keze. Ahogy kitisztult a látásom, megláttam Damont a szemközti falnál Stefan kezei közt.

Nem bírtam tovább állva maradni, elkezdtem csúszni a fal mellett, zúgást hallottam, és elsötétült minden.

/Damon/

           

            Elöntött a méreg, mikor leérve egymás mellett találtam Deant és Jent, amikor pedig Jen, Stefannal akart négyszemközt beszélni és nem velem, még jobban feldühített. Az már csak hab volt a tortán, mikor Stefan közölte, hogy Elenát kell egy hétig elfurikáznom, és Jen közölte, hogy ő szívesen marad négy pasival, akik közül három teljesen rá van állva, és a maradék egy, csak azért nem, mert a bátyja. Válaszokat akartam, azonnal, ezért mikor önelégültem elvonult a kisasszony, utána mentem. Látszott rajta, hogy fülel, és úgy döntöttem meglepem. Megragadtam a vállát és a nyakát és a falhoz nyomtam. Kicsit sok lehetett az erő, mert nagyot koppant a feje, de amikor a kérdéseimre is szemtelenül válaszolt, nem tudtam sajnálni. Stefan meghallott minket sajnos és leszedett róla egy pillanat alatt, viszont így, hogy nem fogtam, Jen egyszer csak összeesett.

            Egy másodperc töredéke alatt eltaszítottam Stefant, és még Dean előtt, Jenhez értem.

-         Jen! Jenny! Hé, ébredj fel! – szólongattam, de nem tért magához. Lélegzett és erősen dobogott a szíve, ezért biztosra vettem, hogy csak elájult, de azért óvatosan vettem fel a földről, és vittem be a szobájába.

Az ágyára fektettem és mellé ültem. Nem akartam ezt tenni. Sikerült az egyetlen embernek fájdalmat okoznom, akinek nem akartam. Nagy taps nekem! Dean gyerek pedig mintha a fejembe látott volna

-         Szép volt!

-         Kösz, nem kell a kioktatás.

-         Pedig sajnos muszáj. Eddig azt mondtam volna, hogy ha kell, ő az életét adná érted. Beszélgettünk, és nem mondott semmit rólatok, de szinte áradt a szavaiból a szerelem irántad. Jól megcsináltad, és jós legyen a talpán az, aki meg tudja mondani, hogy ha felkel, mit fog erre reagálni.

-         Egyre jobb. Nem húznál el?

-         Csak egy ténymegállapítás volt. És ha egy tanácsot elfogadsz, akkor beszélgess el vele egyszer, őszintén, és a tied. Arra vár, hogy tőled hallja az igazságot, a válaszokat. Add meg neki. Bár nem érdemelsz meg egy ilyen lányt, mint ő, de ha neki te kellesz, akkor nem állhat senki az utadba, erre gondolj, mikor féltékenykedsz. Jó éjt.

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre akartam is hallani ezt, és nem. Egyszerűen nem akarom elmondani neki, ahogy érzek, csak magamban akarom tartani a félelmem, hogy azon jár az agyam, hogy egyszer csak itt hagy, mint Kathrine, és kiderül, hogy végig csak játszott velem.

            Az ágyán ülve gondolkoztam egészen a napfelkeltéig, de mikor meghallottam Stefan és Elena hangját, tudtam, mennem kell. Odahajoltam a még mindig eszméletlen Jenhez, egy puszit adtam a fejére, és közben mélyen beszívtam az illatát.

            Elena hosszan búcsúzkodott Stefantól, amit a kocsiban ülve vártam ki, majd durcásan beült mellém a kocsiba, és elindultunk, észak felé.

           

/Jennifer/

            Homályos emlékképek kavarogtak a fejemben, mikor reggel Stefan hangjára felébredtem.

-         Jen, ha hallasz, nyisd ki a szemed.

Nem értettem a kételyt a hangjában, már mi a fenéért nem bírnám kinyitni a szemem? Elhamarkodottan gondoltam ezt, mert felnyitni a szemem, még csak-csak sikerült, de a világra fókuszálni, már elég körülményes volt. Stefan az ágyam mellett állva türelmesen várt, és mikor tisztán ki tudtam venni a vonásait, a szokásos aggódó kifejezése még aggódóbb volt, ha lehet ezt még fokozni.

-         Mi történt? – megpróbáltam felülni, de ahogy elemelkedett a fejem a párnától szédülni kezdtem, ezért inkább óvatosan visszafeküdtem.

-         Próbálj emlékezni, jobb lenne, ha magadtól eszedbe jutna minden.

-         Ööh… - ennyire sikerült keményen emlékezni, de mikor erőltetni kezdtem az agyam, megfájdult a tarkóm. – Persze, bevertem a fejem. – De ahogy ezt kimondtam, már tudtam, hogy nem ez a pontos igazság. – Vagyis Damon verte bele a falba. – És miért? Ez már egy még jobb kérdés. Akár hogy próbálkoztam nem jutott eszembe az ok, ezért megkérdeztem Stefantól. – Miért is tette?

-         Mert ő Damon? – kérdezett vissza.

Eszembe jutott az ígéretem, hogy én fogom tovább bírni, és ő fogja hamarabb feladni. Hát ezt vehetjük egy csata győzelemnek? Végülis, nem hiszem, hogy pusztán a titkolózásom miatt érzett haragja volt a kiváltó ok. A folyosón történt „balesetet”, tehát, másnak köszönhetem. Azon kívül, hogy Deannel és Stefannal beszéltem, nem tettem mást tegnap este, ergo, valamelyik a kettő közül érintette őt a gyenge pontján, de ebben az állapotomban nem tudtam haladni a logikai láncon. Kinyitottam a szemem, és a továbbra is egyhelyben álló Stefanra néztem.

-         Most indulsz?

-         Igen, de nem akartalak úgy itt hagyni, hogy nem vagy biztosan jól. Nem bízom én annyira bennük, mint te.

-         Damon ezek szerint már elment.

-         Igen, de… - a mondat közepén meggondolta magát. Mit kotyogott ki majdnem?

-         De? – próbálkoztam, de már éreztem, hogy úgysem tudom meg.

-         Mindegy. Majd Damon elmondja, ha akarja. Egyébként, ha érdekel, van egy ötletem.

-         Ki vele! – mosolyogtam rá, bár nem értettem mire van ötlete.

-         Nem hiszem, hogy a másokkal való féltékennyé tevés hatásos lenne nála, igazából csak rontod a dolgokat.

-         Miért?

-         Tudod, szerintem érzékenyen érintette, hogy Kath játszott vele, majd engem választott, aztán abban a hitben hagyott itt minket, hogy meghalt, majd kiderült, hogy az elmúlt 100 évben vígan éldegélt, de ezt sosem vallaná be. Ha igazam van, akkor elég kiakasztó lehet számára újra érezni valamit, és félni, hogy a történelem megismétli önmagát. És ha téged más fiúkkal lát, még akkor is, ha tudja, hogy nem komoly, sebeket ejt rajta.

-         Érdekes, és eszembe se jutott. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha ezt ő mondja el nekem, és nem most, hanem régebben.

-         Nem biztos, hogy helyén való minden, amit mondtam, de 70%-ban biztos vagyok benne. És csak hogy tudd, azért mondtam el, mert nagyon jót tettél Damonnal rövid idő alatt, és én is megkedveltelek. Jó lenne, ha te lennél az, aki végleg megváltoztatja őt.

Elmondhatatlan, amit Stefan szavai indítottak meg bennem, ezért csak kinyújtottam a kezem, hogy Stefan mozduljon már meg végre, és mikor hozzám ért megöleltem.

-         Köszönöm, te pedig vigyázz magadra és siess vissza. – mondtam a bőrkabátjába, aminek teljesen más illata volt, mint Damonénak, de így is őt idézte fel bennem.

Az-az emlék járt a fejemben Stefan távozása után, amikor megtudtam, hogy a szüleim meghaltak, és Damon vállán sírtam ki magam az erdőben. De nem ülhettem egész nap az ágyamban, ezt megerősítette az óra is, ami lassan hét órát mutatott. Remek, iskola.

            Magamhoz képest is gyorsan elkészültem, és nagy meglepetésemre a négy fiú együtt ült a nappaliban.

-         Azt hittem, azzal telik majd minden időm, hogy titeket békítgesselek. – mondtam kissé kábán, mert tényleg nem vártam, hogy Gabe és Dean egyáltalán emberi hangon szóba áll majd egymással

-         Látod mikre nem vagy képes? – jött oda hozzám Jason. – A fejed egyben van?

-         Fogjuk rá, nem, egyébként nem vészes, megmaradok.

A többiek is lassan szedelőzködni kezdtek, én pedig újból a telefonomra pillantottam, hogy az időt megnézzem. Hét negyvenöt.

- Ő, hogy jutok ma el a suliba?

- Vasparipán. – vigyorgott rám Gabe, és a kezembe is nyomta a már jól ismert bukósisakot.

- Hmm, remek. – ironizáltam. – Indulnunk kéne nem?

- Hamar odaérünk, de ha ilyen türelmetlenül várod már, akkor mehetünk is! – azzal el is tűnt a szemem elől, hogy a hátunk mögül, már a nyitott ajtóból szóljon vissza. – Na, nem jössz?

- Ti meg érezzétek otthon magatokat, de a pincébe ne nagyon menjetek, ki tudja mi les ott rátok. – próbáltam humorizálni, de nem jött össze, mert Dean és Zac elgondolkodva néztek egymásra. – Jajj ne már! Semmi nincs lent, csak sok vér egy hűtőben, egy-két pince verem, verbéna és egyéb eszközök. De ne nyúlkáljatok, ki tudja, mi hogyan hat!

- Nyugi, megvárunk a pincével. – bólintott Zac, majd intettem és kimentem a már járó motorú géphez, és felültem Gabe mögé.

            A suliba tényleg kb. öt perc alatt érkeztünk meg, de úgy tűnt, tömeg szempontjából ez mindegy. A teli parkolóban nagyon sokan megbámultak minket, mivel Mistic Falls nem volt az a nagy motoros találkozóhely. De később feltűnt, hogy nem a kétkerekű járgány volt a feltűnő, hanem az, hogy együtt érkeztünk, és töltöttük el a napot. Igyekeztem a szünetekben Jeremyvel, Tylerrel és Carolinenal is beszélni, de nem jártam túl nagy sikerrel, mivel Car még mindig egyszerre szereti Mattet, és úgy tűnik Tylert is. Jeremynek meg hát, egyszerűen Bonnie hiánya volt, mert a kis boszi, még mindig valami rokonánál volt varázslást tanulni.

            Így mentek a napok, az iskolában és lassan belém rögzült a napi rutin. Reggeli készülődés, motoron a suliba, átlagos napok, motoron haza, majd tanulás, gyakorlás és alvás. Sokat beszélgettem Deannel, akivel könnyű volt megtalálni a közös hangot, és sokat voltam Gabriellel is, aki a négytagú testőrgárda egyetlen „gimise” volt. Jason továbbra is segített délutánonként gyakorolni, és sokat mesélt a kormányintézetről, cserébe, ha meséltem neki a szüleinkről. Zac volt a csendes láncszem, de egy nap megtaláltam a kulcsot hozzá is. Már otthonosan mozogtam a villában, és az egyik este, mikor nem volt semmi dolgom, bekapcsoltam a rádiót, és a felcsendülő dallamokra muszáj voltam táncra perdülni. Először voltam igazán vidám az elmúlt hétben, ezért pörögve keltem át a nappalin, és emlékezve a régi koreográfiákra, belecsempésztem egy két mozdulatomba szakszerű lépéseket is. Viszont a legjobb az volt, hogy Zac is táncolni kezdett velem, de úgy, mint egy profi. Új lépéseket tanított, és olyan dolgokat mutatott, hogy leesett a földre az állam. Így találtam közös hangra Zackel is, aki elmesélte élete történetét is a pihenőkben. Úgy éreztem újra élek.

            Jobban belegondolva Damon, Elena és Stefan eltűnése óta olyan volt az életem megközelítőleg, mint Mistic Falls előtt, de valahogy mégis erősen hiányérzetem volt, a nap 24 órájában. Olyan érzés volt a mellkasomban, mint amikor tudod, hogy emlékezned kéne valamire, de egyszerűen nem megy. Vasárnap este kinyitottam egy könyvem, és kiesett belőle egy fekete madártoll. Lehajoltam, hogy felvegyem, és mikor az ujjam hozzáért, akkor jöttem rá, hogy nem, egyáltalán nincs rendben semmi. Mert nem élhetem ugyan azt az életet, mint Atlantában, mert azóta, minden megváltozott. És akármennyire is jól érzem magam, nem leszek sosem olyan istenigazából boldog, mert ebbe már beletartozik Damon is, aki bármit tervezhet velem, ha egyszer hazatér.