Negyvenhatodik fejezet – Telihold

Sziasztok!

Hát nem fűzök a fejezethez semmit, csak hogy remélem tetszik majd, és a kommentekre, annyit válaszként, hogy sosem kértem, hogy dícsérő dolgokat írjatok, mindig mondtam, hogy az őszintére vagyok kíváncsi, egyébként persze, megértem, ha valaki csak a jó fejezetekhez ír hozzászólást, de egy rosszabb fejezethez érkezett megjegyzés, lehet, hogy bíztatóan hat, és jobb fejezetet írok következőre. Na csak ennyi, lesz annyi komment amennyi lesz, határt sosem fogok húzni, ezt még egyszer megígérem! ;) 

Na jó olvasást!

Sötétedésig mulattuk az időt Zackel, de fel sem tűnt, hogy nincs itthon rajtunk kívül senki, csak mikor Tyler és Caroline lépett be az ajtón.

-         Sziasztok! – köszöntünk mindketten, és lehuppantunk a kanapéra.

-         Hát ti mit csináltatok? – kérdezte Caroline megakadó tekintettel a megizzadt arcunkon.

-         Táncoltunk, Zac nagyon profi, csak titkolja. – vigyorogtam, mert ez a kis mozgás nagyon feldobta a hangulatomat.

-         Kár, hogy nem áll be a pom-pom csapatba. – mérte végig Zac erős alkatát. Caroline továbbra is annyira emberi amennyire csak tud az lenni. Suliba jár, pom-pom csapatkapitány, diák önkormányzati tag, és mindenféle szervezésből kiveszi a részét.

Beért lassan Tyler is, aki nagyon gondterheltnek és nyúzottnak tűnt.

-         Valami baj van Ty? – kérdeztem rá minden kertelés nélkül.

-         Telihold lesz. – válaszolta röviden, és lényegre törően. Ez hogy mehetett ki a fejemből? Még jó, hogy Carolinenon kívül nincs a közelbe vámpír, akit megölhetne, bár másokat nem is nagyon sajnálnék, de akkor is. Tyler biztos nem bírná ki a tudatot, hogy egy ember, vagy bármi élőholt vére tapadjon a kezéhez, még akkor is, ha mindent csak vérfarkas alakjában tett.

-         Már ennyire érzed?

-         Talán, de rosszabb, hogy tudom, mi vár rám. Rick elmondta, hogy fájni fog, nagyon, és megtettünk a pincében minden óvintézkedést, de félek, hogy valami rosszul sül el.

-         De mondtam, hogy ott leszek melletted! – vágta rá azonnal Caroline, és éreztem, hogy ebből vita lesz.

-         Ha ott maradsz, mikor átváltozom, még megöllek! Amíg ember vagyok rendben, de utána menned kell érted? Ígérd meg!

-         Ilyet nem ígérhetek.

-         Akkor egyáltalán ne segíts! Semmit nem fog érni, ha te meghalsz miattam.

-         Megígértem, hogy nem hagylak egyedül, és ehhez tartom magam.

Muszáj voltam közbelépni, mert különben erről ment volna a veszekedés egészen naplementéig.

-         Mi lenne, ha veled lennék én, valamilyen állat formájában?

-         Hogy? – néztek rám egyszerre felfüggesztve az egyre hevesebb vitájukat.

-         Átváltozhatok én is farkassá, úgy nem valószínű, hogy bántanál, ha mégis, én akkor sem halok bele. Mit szóltok?

-         Szerintem ez egy nem rossz ötlet. – nézett rám hálásan Tyler, így már csak Caroline véleményére vártam.

-         Akkor amint átváltozol, kimegyek, de Jen marad, igaz?

-         Igen. – bólintottunk, még Zac is, akinek nem sok köze volt a kérdéshez, de a vita valószínűleg már idegesítette.

-         Rendben van. Most haza kell ugranom, de mielőtt felkel a hold, itt leszek. Sziasztok!

Olyan gyorsan tűnt el, hogy egy szia első hangját se tudtam megformálni a számmal. El sem tudom képzelni, hogy élhetett emberként ennél lassabban.

-         Bocs Zac, beszélhetnék Jennel négyszemközt?

-         Persze, jobb is, ha most lezuhanyozom.

Kíváncsian fordultam Tyler felé, de ő nem nagyon akart megszólalni. Látszott, hogy keresi a szavakat és zavarban van. Rögtön leesett mi lehet a téma, és ez megmosolyogtatott.

-         Carolineról lenne szó ugye? – szinte biztos voltam a dologban, de így tűnt a legegyszerűbbnek szóra bírni őt.

-         Honnan tudod?

-         Egy, ha egy fiú tanácstalan, nem találja a szavakat és zavarban van, akkor csak lány lehet a dologban, kettő, ha jól tudom, nincs nagyon dolgod más lánnyal Carolineon kívül, három, van szemem, és nem tartanak butának, szóval észreveszem azt, ami egyértelmű.

-         Ennyire egyértelmű? Akkor ő miért nem veszi észre?

-         Észrevette.

-         Mi?

-         Úgy látszik, te nem vetted észre, hogy azért olyan szétszórt, tartózkodó és ideges, mert tudja, hogy te miként tekintesz rá, és nem tudja valószínűleg, mit kezdjen ezzel.

-         Matt miatt?

-         Többek között, gondolom. Lehet, hogy még mindig szereti, és nehéz neki feldolgozni, hogy ő már vámpír és ezért nem jöhetnek össze, de lehet, hogy azt hiszi így is működhet. Ez esetben biztos zavarja, hogy éreztek ti is egymás iránt valamit, mert megnehezíti a döntését. Szinte biztos, hogy állandóan ezen agyal, és pro-kontra érveket állít Matt és a te oldaladra.

-         De nem akarom, hogy rossz legyen neki miattam.

-         Persze, de nem tudsz mit csinálni, mert neki kell dönteni, és ezt nem könnyítheted meg. Maximum annyit segíthetsz, hogy nem nyomulsz, teret hagysz neki és időt a gondolkodásra.

-         Nem beszélnél vele is? Hát, ha te tudsz neki segíteni, mégis csak egy lány vagy!

-         Remek megállapítás. – nevettem el magam, és látszott Tyleren is, hogy megkönnyebbült egy kicsit.

De a nagy örömködés sem tarthat sokáig, ez az élet körforgása. Minden jó dolog után következik egy rossz, vagy kettő, vagy három, vagy több, de a végén újra rendbe jön minden. Vagy nem, de a remény ez iránt erőt ad a folytatáshoz, még a legrosszabbnak hitt pillanatokban is. Van egy mondás, miszerint a remény hal meg utoljára. És amíg ebben hiszünk, minden rendben van, legalábbis a fejünkben, de más nem is számít igazán. A nap nagyon hamar lement, és Carolinenal együtt lekísértük Tylert a pincébe a neki kialakított „szobába”. Amikor elkezdett egyre jobban szenvedni, nem tudtunk, hogy segíteni, és ez szörnyű érzés volt. Csak beszéltünk hozzá, és fogtuk a kezét, hátha érzékel ebből valamit. Itatnunk kellett vele fakrasölőfüvet vízben feloldva, ami lemarta a torkát minden egyes korttyal, de le is gyengítette, így kevesebb kárt tudott okozni. Amikor elkezdtek az izmai remegni, és eddig nem hallott üvöltések hagyták el a torkát, kiküldtem Carolinet, aki csak hosszas győzködés után távozott. Mikor magunkra zártam az ajtót, bizonytalanabbul lépkedtem vissza Tyler mellé. Felrémlett bennem az emlék, mikor az életünkért harcoltunk Mason ellen, és világossá vált, mekkora őrültség is az, amit most művelek. Egy apró hiba, és széttép egy vérfarkas, de nem csak engem, hanem akár az egész várost. Megpróbáltam arra fókuszálni, hogy aki szenved a földön, ő a rokonom, az unokatestvérem, akinek segítség kell, és muszáj viszonoznom azt, hogy ő és a családja is segített rajtam mikor kellett. Nem tehetek többet, mint annak idején ők, csak itt leszek támasznak. Leültem Tyler mellé a földre, aki egyre erősebben remegett, majd vergődni kezdett, aztán pedig hirtelen felállt, és elkezdődött az átváltozás. A testrészei furcsa pózba csavarodtak, sőt hallani véltem a csontjainak törését is. A bőre nyúlt, a szőr először a végtagjain kezdett el kinőni, később már mindenét beborította. Mikor már felismerhetetlen volt az alakja, úgy döntöttem én is átváltozom, és farkas leszek, hátha a fajtársát nem bántja.

Alig 1-2 másodperc volt már csak az alakváltásom, hála Jasonnek és az edzéstervének, de ez az idő is soknak tűnt, mivel mikor újra kinyitottam a szemem, már egy igazi farkas állt velem szemben. Nagyjából tudtam, mik a szabályok a farkasoknál, de hogy az ilyen természetfeletti lényeknél is ez működik-e, az már egy másik kérdés volt, így próba szerencse alapon, mint nőstény a hímnek, lehajtottam a fejem, és leeresztettem a farkam. Hagytam, hogy végig szaglásszon, és mikor rám mordult egy mozdulattal hanyatt vágódtam, hasamat az ég felé fordítva. Egy-két pillanatnak tűnő idő múlva hátat fordított nekem és elkezdte körbeszaglászni a pince helység falait, én pedig ki akartam használni az időt, amíg nem figyel, arra, hogy kísérletezek egy kicsit.

Jasonnel már beszélgettünk róla, hogy van állatalakban is gondolatátvitel, de még sosem próbáltam ki, ezért most rákoncentráltam Tylerre, ahogy csak tudtam, de semmi. Újra és újra kerestem a gondolatainak, akár csak egy apró foszlányát, amiben megkapaszkodhatnék, de semmi. Hamarabb hallottam meg Caroline és Zac gondolatait, mint Tylerét, sőt, ahogy egyre erősebben próbálkoztam, még csak a ház felé tartó Rick és Dean ideges, csapongó gondolatait is érzékeltem. Akkor valahogy máshogy kell csinálni biztosan, csak eddig még nem jutottunk el Jasonnel. Tyler keresett magának valamit, amit rágni kezdett, aztán mikor megunta a körmeit kezdte élesíteni az ajtón. Párszor megpróbált a fal és a padló találkozásánál ásni, de a betonnal még az ő karmai sem bántak el, én meg nem tudtam mást csinálni, csak tovább próbálkoztam, de már sokkal kevesebb lelkesedéssel és elszántsággal, inkább csak ültem, vagy feküdtem valahol a földön, és megfigyeltem Tyler viselkedését.

A pincében töltött hosszú éjjel alatt nem tudtam meg többet annál, hogy a fejébe valahogy máshogy kell olvasni, és hogy úgy viselkedik, mint egy átlagos farkas, vagy még nyugodtabban, mivel egy percig sem volt megvadulva a bezártságtól. Valószínű, hogy valamennyire öntudatánál van, de amíg nem tudok a gondolataiban olvasni, ez nem derül ki, csak ha valamilyen csoda folytán a visszaváltozás után lesznek emlékei. Elvesztettem az időérzékem, de addig, míg Ty farkas, addig éjjel van. Caroline járt lent párszor, és szerencsére figyeltem a gondolatait, így hallottam a feltett kérdéseit. Minden alkalommal megnyugtattam, hogy minden rendben van, és mindketten egészben leszünk, mikor feljön a nap. Felálltam, mert már fájtak a tagjaim a földtől, és én is körbe szaglásztam a pincehelyiségben. Amikor valami érdekeset éreztem, elkapott a hév, mint egy állatot, és követni kezdtem a szagot, nem is figyelve semmi másra, így történhetett meg, hogy beleakadt az orrom egy kis kampóba, ami felsértette a bőröm. Nyüszítve nyalogatni kezdtem a sebet, de megfeledkeztem róla, hogy nem egyedül vagyok. A következő pillanatban egy rettentő súlyt éreztem a hátamon, amit a lábaim nem bírtak megtartani, így összerogytam, de a teher azonnal el is tűnt a hátamról, hogy elém ugorva, vicsorítva nézzem velem szembe. Eddig tartott a szerencsém, egy apró hiba, egy csepp vér, és a nyugodt vérfarkas máris veszélyessé vált. Most hiába való lett volna minden eljátszott falkabeli formalitás, már tudja a farkas része is Tylernek, hogy nem ember vagyok, és a vérszagtól, ez az énje került a másik felé.

Nem tehettem mást, mint húzni az időt, és szurkolni, hogy kelljen fel a nap. Felálltam, és elkezdtem hátrálni, de Tyler is velem mozgott. Kerülgettük egymást, mint a bokszolók, ezzel is kitöltve az időt. Láttam mikor megfeszültek a hátsó lábai, és épp idejébe ugrottam el a támadása elől, de nem kellett várni a további nekirugaszkodásainak sem. Igyekeztem csak hárítani, és lefárasztani, de a sikertelenség inkább feltüzelte. A támadásai egyre hevesebbek lettek, és én kezdtem el lassan, de biztosan kimerülni. Már összeakadtak a lábaim, ahogy félre akartam ugrani, és ereztem, hogy még egy két támadás, és nem leszek elég gyors. Felkészültem a következő megmozdulására, már láttam, ahogy behajlítja a lábait, és a farkával egyensúlyoz, de az ugrás mégsem következett be, mivel Tyler elkezdett megint rángatózni, és változni. Sosem örültem még ennyire a reggelnek. Gondolatban szóltam Carolinenak, hogy lejöhet, én pedig elég nehézkesen, de visszaváltoztam elkúsztam az ajtóig és kireteszeltem. Még láttam, ahogy Tyler újra emberi alakban áll, majd összeesik, és én sem bírtam már tovább, láttam, ahogy Dean és Caroline szaladnak le a lépcsőn, de azt már nem, hogy leértek. Elájultam.

/Damon/

            Elenával ez az út szörnyűbb, mint bármi ezen a világon. Kezd az agyamra menni, és már nem is tudom elhinni, hogy valaha szórakoztatónak találtam a társaságát. Végig Stefanon aggódott, és Katherinen agyalt, semmi sem volt jó, de ha rákérdeztem, hogy akkor mi legyen, akkor már mindegy volt. Időnk nagy részében én hallgattam és tűrtem, ő pedig beszélt, vagy csendben sírt. Ez volt a másik legrosszabb. Mikor bőgni kezdett. Komolyan, most ilyenkor mit kezdjen vele a vámpír? Ha kedves lennék, akkor az lenne, hogy miért nyomulok, ha nem törődök vele, akkor meg milyen figyelmetlen, és érzéketlen vagyok. Így hát erre is a válaszom a hallgatás volt, és csak adagoltam a zsebkendőt köztes megoldásként.

            Már Kanadában jártunk, és azt terveztem, hogy elindulunk hazafele, mert most már túl sokat voltuk távol. Stefan akár hív, akár nem megyünk, döntöttem el. Mostanra vagy meghalt, vagy Kath mellé állt, vagy nem tudom, de bármelyik is a helyes válasz, nekem Jen mellett kell lennem. Már lassan megőrülök a hiányától, meg a tudattól, hogy ott van egyedül Deannel, Zackel és, ami a legfontosabb Gabriellel. Hallottam, hogy Elena elhallgatott, ergo megint sírni kezdett, így hát megpróbáltam felvidítani.

-         Reggel indulunk haza.

-         Tessék? – nézett rám a nagy, kerekre nyílt, vörös szemeivel. – Nem kéne megvárnunk, míg Stefan telefonál?

-         Nem. – nem akartam felsorolni neki a lehetőségeket, mert akkor reggelre megfulladunk a könnyeiben, így hát ennyiben hagytam a beszélgetést és kimentem a konyhába összeütni valami vacsorát, hogy jól lakva hamarabb elaludjon Elena.