Hatvanadik fejezet – Káosz / A Finálé /

Sziasztok!

Na íme, az utolsó fejezete a történetnek!

Kérlek titeket, hogy figyelmesen olvassátok, különben össze fogtok zavarodni, vagy nem fogjátok érteni kivel mi is történik. Igyekeztem nem nagyon kuszán írni, de ennyire muszáj volt. Az esetleges hibákért elnézést.

Jobbra fent lesz egy szavazás, de csak egy kis infószerzés miatt. (a döntésem már 70%-ban megvan, de változtathattok rajta még) 

Tényleg nagyon várom a kommenteket!!!!! *.* És nyomkodjátok a tetszik-nem tetsziket is bátran! (de mielőtt választanátok, nézzetek rá a szavazásra! ;) )

Pusssz és jó olvasást!!

/Damon/

            Amikor beléptünk az ajtón rögtön megláttuk a nappaliban nyomorgó tömeget, ami Bonniet vette körül. A boszorkány már alig volt magánál, és a körülötte csonkig leégett gyertyák mutatták az időt, hogy mióta ült ott a földön. Talán épp időbe jöttünk valamihez, mert mikor átléptem a nappali küszöbét a gyertyák lángjai egy méter magasra nőttek meg, majd teljesen kialudt mind.

-         Bonnie! – szóltak többen is, és ugrottak rögtön mellé. – Bonnie, jól vagy?

-         Persze. – válaszolta nagyon halkan, majd egyenesen rám nézett, de a szemében a várt harag, vagy megvetés helyett csak fáradtság volt. – Már Mistic Falls közelében van, kb. tíz perc.

Jeremy felemelte a földről és a kanapéra fektette, míg Elena hozott neki egy pohár vizet. Nem tudtam hirtelen hova tenni Bonnie jóindulatát, Jason vendéglátását és megértését, sőt még Gabe azonnali segítségét és fáradozását sem.

-         Bonnie, valami baj fog történni?

-         Nem tudhatom… - a szája ezt mondta, de a szeme határozott igent sugárzott.

-         Köszönöm. – egy szó volt, utáltam kimondani, és ritkán gondoltam komolyan, de most csak ezzel tudtam leírni azt, hogy tényleg hálás vagyok.

Visszasétáltam a ház elé, leültem a lépcsőre, hogy ott várjam meg, míg Jen hazaér és közben azon gondolkodtam, mit fogok neki mondani, hogy elhiszi-e, hogy megbocsájt-e, és ha nem, akkor mihez fogok kezdeni.

/Jennifer/

            Annyira gyorsan hazaértünk, hogy szinte észre sem vettem a hosszú utat és már át is léptük Mistic Falls határát és én még mindig féltem. Dean is egyre többször váltott fogást a kormányon, de mondani nem mondott semmit, viszont a Salvatore ház előtti útról félrehúzódott és leállította a motort. Kíváncsian fordultam felé, és belül nagyon örültem minden egyes másodpercnek, amit nyertem.

-         Bármi is fog történni, rám számíthatsz. Ha el kell menned, elviszlek, ha itt akarsz maradni, én is maradok megvédeni téged. Ha Damon rád haragudna mindenért, fogd rám, majd én elviszem a balhét, mert tényleg az én hibám volt.

-         Dehogy volt a te hibád! Én raboltalak el, én nem akartam hazajönni, én ittam le magam, és azt hiszem a csókot is én kezdeményeztem.

-         Nem érted Jen? Ez nem számít. Felejtsd el, és nyugodtan mond el az igazat, és fogd rám az egészet. – úgy nézett rám, mintha egy igézni készülő vámpír lenne.

-         Te nem vagy normális. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel –Köszönöm, de téged kapásból megölne, engem meg hát végül is kit érdekel. – közbe akart szólni, de befogtam a száját. – Nem vitatkozom! Nagyon-nagyon jó ember vagy Dean, és sajnálom, hogy valaha azt hittem, te tehetsz a szüleim haláláról, és örülök, hogy megismertelek téged. Sablonos lesz, tudom, de nagyon remélem, hogy továbbra is a kis létszámú baráti társaságom tagja maradsz.

-         Csak ha kiemelkedő helyem lesz! – vigyorodott el végül ő is.

Adtam egy puszit az arcára, közel a szájához, de még a barátság keretein belül.

-         Már megvan a kiemelt helyed.

-         Na, menjünk! – indította be újra a kocsit, mire csak nyögtem egy utolsót, amin meg Dean kacagott egy jót.

Befordultunk az erdei útra, és egyre lejjebb csúszva vártam, hogy meglássam a Salvatore házat. A fák mögül kibukkanó lépcsőt azonnal megláttam, és a rajta ülő embert is azonnal felismertem. Damon.

            Dean közel parkolt le a lépcsőhöz úgy, hogy az én ajtóm nézzen Damon felé, és ezért küldtem is az alkalmi sofőrnek egy megrovó pillantást, aztán kiszálltam az autóból. Megálltam a csukott ajtónak dőlve, és ránéztem Damonra, aki már a lépcső aljában állt. Úgy döntöttem felveszek egy álarcot, és nem mutatom meg én sem az érzéseim, ugyan úgy, ahogy ő is kifejezéstelen arccal és tekintettel állt előttem. Félpercnyi szünet után végül Damon törte meg a csendet.

-         Kathrine volt. – hát erre majdnem elvesztettem a fejem.

-         Remek! Legalább jó volt azzal hemperegni, aki a halálomat akarja? – kérdeztem annyi gúnnyal a hangomban, amennyivel csak tudtam.

-         Félreérted.

-         Persze, kösz, már rég méltatták a szellemi képességeimet. – váltottam át gúnyos hangról mézes-mázosra.

-         Nem azt mondtam… - próbált volna magyarázkodni, de nem akartam hallani.

-         Süket is vagyok? Most már mondjad, nyugodtan, mi a véleményed még rólam!

Damonról eltűnt az álarc, arca dühössé torzult, de a szeme elmondhatatlanul keserű és bánatos volt.

-         Hallgass már el! – szorított neki a kocsinak. – Csak egyszer kell meghallgatnod, és elviselned, hogy itt vagyok, ha zavar, utána mehetsz, ha gondolod. – vett két nagy levegőt, majd nekiállt a mondókájának. – Katherine felvette az alakod, és úgy várt az ágyban. Azt hittem te vagy az, vittem reggelit, de a reggeli helyett engem akart. Furcsa volt, de ha te lettél volna, akkor sem mondtam volna neked nemet. Amikor megláttalak az ajtóban rögtön átláttam a helyzetet, és kivágtam őt az ablakon. Utána hiába kerestelek. Mindenki, akit ismersz Mistic Fallsban, utánad kutatott azóta, hogy elmentél. Bonnie alig van magánál, Jason kénytelen volt behívni minket a házába, és Gabe vagy száz képet festett mire megtalált, a többiekről nem is beszélve.

Csak ennyi történt köztük? És tényleg ennyi gondot okoztam? Azt szerettem volna, ha megnyílik alattam a föld, de Damon még nem eresztett el.

-         És hozzáteszem, hogy sajnálom, tényleg, őszintén, igazán sajnálom. – majd leeresztette a karját és hátrébb lépett.

Elhittem neki, elhittem minden egyes szavát, és hogy tényleg sajnálja, de nem tudtam, hogy mondjam ezt el neki. Azt gondolhatta, hogy nem hiszek neki, mert megfordult, és elindult be a házba. Eddig csak féltem, de most megijedtem, és rettegtem.

-         Damon! – kiáltottam utána, és meg is indultam, nem számítva rá, hogy megáll. De megállt, és vissza is fordult, mintha csak erre várt volna, így nekivágódtam a kemény mellkasának. Nem fájt, nem számított semmi. – Hülye voltam, én sajnálom, elhiszek mindent, amit mondasz, és ne engedj többé elmenni! – az utolsó szót már csak Damon szájába tudtam mondani.

Olyan volt újra érezni őt, mintha eddig egy sűrű bozótosban próbáltam volna hiába előre jutni a gyökerek között, és most megleltem a simára taposott ösvényt a talpam alatt. Igazán sajnáltam, hogy nekem szükségem van az oxigénre az élethez, és meg kellett állnunk egy pillanatra.

-         El kell mondanom valamit. – nyomta a lelkiismeretem, úgy ahogy Dean mondta – Hülye voltam, és elszaladtam, majd nem engedtem Deannek, hogy hazahozzon. Egy kocsmában direkt leittam magam a sárga földig, aztán…

-         Aztán? – emelte fel a fejem Damon, hogy a szemébe nézve fejezzem be.

-         Aztán megcsókoltam Deant…

-         Lefeküdtél vele? – kérdezte keményen.

-         Nem.

-         Akkor nem érdekel. – újra megcsókolt, felvett az ölébe, és elvitt valahova. Csak a szelet éreztem magam körül.

Amikor kinyitottam a szemem, a Stefan által nekem kirendelt szobában álltunk, pedig biztos voltam benne, hogy Damon a saját szobájába visz majd.

-         Miért ide…

-         Nem megyek többet abba a szobába. – a szemében egy pillanatra megvillant a harag, de aztán újra rám nézett, és szinte felfalt a szemével. – Biztos te vagy Jen?

-         Hogy bizonyítsam be? – kérdeztem, de már tudtam is a választ.

Két lépést tettem felé, majd átkaroltam a nyakát és átadtam neki az emlékeim az együtt töltött éjszakáinkról. Szorosan álltam előtte, így tisztán éreztem, hogy milyen hatást váltok ki, főleg mikor egy-egy résznél Damon is felsóhajtott, vagy épp megremegett.

-         Elég. – mondta egy nem várt pillanatban. – Nem emlékezni akarok, és nem a fejemben újra átélni, hanem megtenni, itt, most, azonnal.

Meglepődni sem volt időm, máris az egyik falnak csapódott a hátam.

-         Bocs. – nyögte a számba Damon, nekem pedig csak egy válasz járt a fejemben.

-         Ne játszd itt az úriembert, semmi finomkodás.

A szája vigyorra húzódott, és egy mozdulattal tépte le rólam az összes ruhám, majd a vállamhoz hajolt, és végig húzta rajta a nyelve után lassan a fogait is. Az előző után még az engedélyemre vár? Én is odahajoltam a már csupasz vállához és kérdezés nélkül beléharaptam. Egy pillanat tört része telt csak el, mikor én is megéreztem Damon tűhegyes fogait. Úgy éreztem menten felgyulladok, mikor Damon kezei keresni kezdték az utat a lábam közé. Akaratlanul is eszembe jutott Dean, és az, hogy ha Damon csinálja ugyan ezt, akkor vele nem bírom ki hangos szavak nélkül, hogy tőle szó szerint felforr a vérem és úgy érzem, hogy még akarok kapni, és még, még… Még Damonon fent volt a nadrágja, pedig én már úsztam a vízben, levegőt is alig kaptam és komolyan forrónak éreztem már a falat is a hátam mögött.

-         Damon! Jen! – hallottuk meg a kiáltásokat az ablak alól. – Tűz van!

Annyira lekötöttük egymást, hogy csak lassan fogtam fel a szavak értelmét.

-         Damon, - nyögtem a nyakába – tűz…

-         Tudom, érzem.

-         Nem, tényleg tűz van. – sikerült végre elszakítanom magam tőle, és érthetően kimondanom egy mondatot.

Végre leesett neki, és körülnézett a szobában, ahol már olyan füst volt, hogy csodálkoztam, eddig hogy a fenében nem fulladtunk meg.

-         A picsába! – káromkodta el magát Damon, majd elrohant valahova, engem magamra hagyva a szobában.

Épp kezdtem volna kétségbe esni, mire visszatért, a kezében pár ruhámmal, amiket azonnal fel is kaptam, hogy utána Damon ölében elhagyhassam a házat az ablakon át.

            Nem messze a háztól ott állt mindenki más is, és mikor megláttak feltört belőlük némi megkönnyebbült sóhaj, de Elena szemét még így is elhomályosították a könnyek. Megfordultunk, mikor melléjük értünk, és elakadt a lélegzetem. A ház toronymagas lángokban állt. El se hittem volna, ha nem élem át, hogy ezt nem vesszük észre, sőt túléljük.

-         Hogy történt? – kérdezte még Damon is teljesen sokkos hangon.

-         Nem tudom, egyszer csak minden lángolt, alig tudtunk kijönni. – mondta Stefan síron túli hangon.

Csak állt mindenki csendben, döbbenten, és meredtünk a hatalmas, több emelet magas lángokba. Mégis hogyan történhetett ez?

-         Ugye milyen szépen ég? – kérdezte egy gúnyos hang a hátunk mögül, a fák árnyékából, de én arc nélkül is bármikor felismertem ezt a hangot.

-         Sylar. – úgy mondtam ki, mint egy halálos ítéletet.

-         Örülök, hogy emlékszel rám cicám. – a fák között kis tűzgömb lobbant fel, hogy megvilágítsa Sylar arcát. A lángok a kezéből csaptak föl, és úgy vigyorgott ránk, mintha csak születésnapja lenne.

Damon azonnal a háta mögé próbált tuszkolni, de ekkor egy másik hang is felszólalt.

-         Ugyan már Damon! Nem hiszed ugye, hogy meg tudod őt védeni előlünk? – lépett Sylar mellé Katherine is.

-         Rohadj meg. – vigyorogta felé Damon, de éreztem, hogy elhiszi, hogy tényleg nem tud majd megvédeni.

Szépen lassan előjöttek a fák közül az ott rejtőzködők. Katherine, Sylar, Harald, Drew, egy két vámpírnak kinéző ember, és egy nagy adag vérfarkasnak tűnő férfi. Gyors fejszámolás után átláttam a helyzetet, 11-en voltunk mi, Elenával és velem együtt, Jason és Gabe nélkül, ők pedig 15en voltak összesen.

-         Hát akkor, döntsük ezt el, áldozatok nélkül. – mosolyogta Kath – Sylar? – nézett a mellette álló férfira, akinek a kezében azonnal elaludtak a lángok, és csak vártam, hogy mit fog tenni. Talán képes egyszerre mindnyájunkat megölni, vagy lebénítani?

-         Azt már nem! – hallottam meg Gabe hangját tőlünk jobbra, és kitört a káosz.

Gabe és Sylar életre-halálra kezdtek el küzdeni, és körülöttük senki nem lehetett biztonságban. Villámok, kis atomrobbanások, repkedő tárgyak vették őket körül. Tyler rögtön egy vérfarkassal állt neki küzdeni, akit elég könnyen el is intézett, és így ment tovább a többire is. Bonnie egy másik boszorkánnyal kezdett el küzdeni, és szinte meg sem mozdultak, mégis látszott, hogy fejben olyan csatát vívnak, hogy azt más nem élné túl. Caroline másik vámpírokkal küzdött, és egy pillanatig úgy tűnt karót kap a szívébe, ott termett Jeremy, és leszúrta Car támadóját. Stefan pedig felváltva próbálta kivégezni a vérfarkasokat és a vámpírokat, miközben Elenára is vigyázott. Jason farkassá változva próbálta zavarni Sylart, de nem sokra ment vele, talán annyira, hogy ezért még életben tudhattuk Gabrielt is. Rick is derekasan küzdött, de hogy milyen lénnyel, azt nem tudom, talán vérfarkassal. Damont csak nehezen vettem észre, mert ő már a fák között küzdött Katherinenel. Drew egyszerre verekedett Zackel és Deannel, és látszott, hogy rendesen kikupálták az utóbbi időben, mert a két srác alig bírt el vele.

      Harald viszont csak állt velem szembe, a verekedő tömeg másik oldalán, és engem bámult. Majd elvigyorodott és a tömegre nézett, ahol pillanatok alatt olyan dolgok történtek, amikre nem számítottam volna.

Drew egy nagyot csapott Zac fejére, mire ő összeesett és nem mozdult többé, majd Deant félrelökve indult el felém. Készültem rá, hogy átváltozzak, vagy gyáva módon eltűnjek, de Drew sosem ért el hozzám. Már csak pár méter volt köztünk, mikor egy hosszú kés bukkant ki a hasából, majd a döbbentre nyílt száján is a vér csöpögött a fölre és a szemében egyetlen pislogás után kihunyt minden fény, és összeesett előttem. Megrendülve álltam Deannel szemben, akinek a szemében egyszerre volt düh, megrökönyödés, és sajnálat. Egy pillantást vetett csak rám, aztán rohant vissza Zachez, hátha még lehet rajta segíteni.

Ebben a pillanatban hallottam meg egy velőtrázó üvöltést, ami Tylertől jött. Teljesen lefagytam, ahogy azt láttam, hogy Ty, Caroline elé ugorva beleállt a lány felé tartó karó útjába, ami így az ő szívét döfte keresztül. A vámpír, aki a karót tartotta, csak vigyorgott, majd a karóval együtt Tyler szívét is kitépte. Caroline dühöngő őrülté vált, és elnyelte őt és a gyilkos vámpírt az erdő. Stefan egy másik vámpírral küzdött, miközben Elenára vigyázott, de így csak önvédelemre volt esélyük, semmi másra, hacsak nem tűnt volna fel mögöttük Rick, aki egy kilőtt karóval pontosan szíven találta a vámpírt.

Annyira kétségbe esve figyeltem, hogy a barátaim, küzdenek, ölnek és meghalnak, hogy majdnem nem vettem észre, ahogy felém közeledett még két megmaradt vérfarkas. Ugrottak felém, én pedig Jasonnek hála ösztönösen farkassá változtam, és visszatámadtam. Meglepte őket a hirtelen jött változás, így az egyiknek olyan sebet ejtettem az arcán, hogy rögtön összeesett és a földön kezdett vergődni, a másik viszont erősebbnek bizonyult. Percekig küzdöttünk egymással, de a végén sikerült úgy lábon harapnom, hogy megsérüljön az egyik vénája, és elhordja magát.

Visszaváltoztam emberré, még épp időben ahhoz, hogy lássam a legtragikusabb eseményeket. Bonnie elszántan harcolt a másik boszorkány ellen, de már nem csak fejben küzdöttek. Különböző fények cikáztak köztük, és ki tudja, mi történne, ha az eltalálna valakit. Nem kellett sokat várnunk, hogy megtudjuk, mivel a Bonnie által küldött sugarat a másik boszorkány visszaverte, így az a közelben álló Jeremyt találta hátba. Bonnienak ennyi kellett hozzá, hogy olyan erőt nyerjen, amivel száz boszi se bírna el. A levegő a forróságtól remegett közöttük, és a másik fél, nem tudott mit tenni, alig pár másodperc után, Bonnie igézetére porrá és hamuvá vált, amit azonnal szétfújt a szél. Bonnie Jeremy mellé térdelt, majd láttam, hogy a gyűrűt forgatja a fiú ujján, és megnyugodva mosolyog.

A következő pár pillanatot nem lehetett átlátni rendesen, és talán sosem fogom megérteni sem, azt, ami történt. Gabe és Sylar még mindig küzdött, és Jason továbbra is Sylar megzavarásán küzdött, ami végül sikerült is. Úgy feldühítette, hogy egy pillanatra nem figyelt Gabre, és Jasonre támadt. Ennyi épp elég volt hozzá, hogy Gabriel a torkánál fogva megragadja, a magasba repüljön vele, hogy aztán kellő távolságban egy hatalmas robbanás kíséretében mindketten szénné égjenek.

El sem hittem, hogy Sylarnek, vége, azt pedig pláne nem, hogy Gabrielnek is. Összecsuklott a térdem, és a földön ülve néztem körül a pár órája még tiszta udvaron, ahol most mindenhol vér volt, és halottak, vagy sérültek.

De nem volt időm keseregni, mert egyszer csak előttem termett Kathrine, és a hajamnál fogva emelt fel a földről.

-         Gyerünk Damon! Na, most is olyan erős vagy?

Damon egy másodperccel később tűnt elő a fák közül, mint Kath, és ennyi épp elég volt ahhoz, hogy engem elkapjon.

-         Engedd el! Játsszuk le mi ketten!

-         Nem azért jöttem én, tudod te jól. Nekem csak ennek a lánynak a vére kell, te azt csinálsz, amit akarsz, sosem izgatott igazán.

-         Mire jó neked Jen vére?

-         Ha kiiszom az összes vérét, én is alakváltóvá válok, és új külsőt felvéve nem kell soha többé menekülnöm.

-         De hát felvetted Jen alakját a minap is!

-         Az egy boszorka műve volt, és csak pár órán át működött. És most Jenny, köszönj el szépen Damontól. – közel éreztem magamhoz a száját, a lehelete pedig a nyakamat érte, és közben megéreztem egy karót is, ami a mellkasomnak nyomódott.

Damonra néztem, aki nem tudott semmit sem tenni, de legalább meg tudtam magamnak jobban nézni, hogy ez a kép legyen az utolsó, amit látok.

            Éreztem, ahogy a könnyek kicsordulnak a szememből, de egy utolsót mosolyogtam még rá, hogy ő ezt lássa tőlem utoljára, majd megéreztem Kath fogait a nyakamon, de csak egy pillanatig tartott. Megvillant valami előttem, és a fogak helyett, már csak a mellkasomba hatoló hideg fát éreztem. Felnéztem, és Harald mosolygó arca nézett velem szembe, majd lenézett Katherinere, akinek ugyan úgy állt ki karó a szívéből, mint nekem, csak az övét Harald fogta, míg az enyémet Kath. Kathrine összeesett mellettem, majd Harald karját éreztem meg magam körül, és ahogy elemelt a földtől, elsötétült az egész világ.

~~~~~~~o~~~~~~~oOo~~~~~~~o~~~~~~~

Köszönöm, hogy elolvastad a képzeletem szüleményét, remélem, hogy örömöd lelted benne. Azok akik itt voltak velem az elmúlt 5 hónapban azoknak pedig duplán jár a hála.

Az oldal pontosan 133 napot vagyis 19 hetet, azaz kb. 5 hónapot élt. Az egész történet 211 oldal, 108188 szó normál world paraméterekkel. 

Az oldalnak jelen állása szerint 57 rendszeres olvasója van, és eddig a bejegyzésig kb. 10200-an nézték meg. Ez itt a 104. bejegyzésem, és az előző 103-hoz összesen 420 komment érkezett.  

Sosem hittem volna, hogy valaha ez megtörténhet velem, de nagyon örülök, hogy mások elhitték, és végül velem is elhitették. 

Köszönet jár két osztálytársamnak a türelmükért, Katának és Piroskának!

A bétázásért örök hálám Mykának!

A kommentekért, a biztatásért, a kitartásért pedig sok-sok embernek járna köszönet, de csak párat tudok kiemelni, ők pedig: nicolee, Nina Law, Sári, Becca, Caroline Forbes, vervain, Audrey, Orchidée, ebi és Lexi. (tőlük mindenképp várok 1-2 szót ezután!)

1000x puszi mindenkinek, és hallatok még rólam! Ha máshol nem, akkor az új oldalamon! <3 ;)