Ötvenhetedik fejezet – Megdöbbentő délután

Sziasztok. Olvassátok el ezt is pls!

Hát jól kitoltam magammal. Gondoltam én, majd jól beosztom a fejezeteket, erre én hülye berakom, hogy lesz friss vasárnap majd hétfőn.. Na mindegy, most már megeszem amit főztem. :/

Csak, hogy ha érdekel titeket, ez a mai nap számomra is megdöbbentő volt. Olyan dolgok történtek, hogy kb egész nap képtelen voltam koncentrálni, csak nagy szemekkel meredtem magam elé az órákon, a szünetekben pedig még én igyekeztem mindenkit vigasztalni és feldobni. Nap végére belefáradtam, és kb olyan megtört voltam, mint még sose. Szar kimutatni mikor gyengék vagyunk... Én délután 2ig bírtam erős maradni. Ez van, még edződni kell.

A fejezetről annyit, hogy meg fogtok lincselni, tudom, és fel vagyok készülve a sok nem tetszik szavazatra, de légyszi írjatok kommentet!! (És ez még csak a kezdet... *reszketek*) Szóval rátok bízom, hogy dolgozzátok fel. 

A szavazáson megdöbbentem, leginkább azon, hogy kevesebb mint 1 nap alatt 71 szavazat futott be. Katarzis kell nektek tudom én, de örülök annak a 48 szavazónak, aki nem a sablonos Happy Endet szeretné! <3 Úgy áll a dolog, hogy rám bízzátok, én pedig megpróbálok olyan fejezetet írni, ami egy szóval fenomenális lesz! (lehet, hogy a fináléra várni kell majd kicsit többet, mert nagyon jól szeretném megírni.)

Na ennyi a rizsából, olvassatok! Pusssz<3

/Damon/

           

            Egy kép lebegett a szemem előtt attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttem, nem Elenával hagytam ott kettesben Jent, hanem azzal a kurvával, aki egyébként is a halálát akarja. Még lehet fel is dühítette magát, hisz mindenki tudja, hogy nem szereti, ha elveszik tőle a játékszereit, és egyértelmű, hogy Jen milliószor többet ért el nálam. Magam előtt láttam, ahogy Jen kihűlten, hófehéren és élettelenül fekszik a sötét erdő mélyén az avarban, ahol csak a hold fénye világítja meg vérszínű haját.

-         Ez többet nem fordulhat elő! – morogtam magam elé, majd levezettem a tehetetlen dühömet az első bútoron, ami az utamba került.

Lementem a nappaliba, és egy kibontatlan üveggel a kezemben fordultam a pince felé. Egy pillanatig vacilláltam, hogy bourbon vagy vér, majd végül úgy döntöttem mindkettő. Napok óta csak Jen vérét ittam, de sokkal jobban mulasztotta a szomjam, mint bármi más eddig, ráadásul erősebbé is tett, de nem élhetek csak ezen. Abban megegyeztünk, hogy ő fogja inni az én vérem, de arról egy szó sem esett, hogy ez fordítva is így lenne. Le kell állnom vele, amíg még tudok, tehát, itt az idő visszaszokni a zacskósra. Azzal felcsaptam a hűtő ajtaját és kivettem egy csomagot az AB+ kupacból. Hallottam, hogy valaki lejön a lépcsőn a nappaliba, de nem volt kedvem senkivel beszélni, ezért inkább csendben leültem és a hűtőnek támasztottam a hátam. Vártam, hogy elaludjon a ház, és próbáltam tompítani a saját agyamon is, felváltva ittam a vért és a bourbont is. Ebben az állapotban talált rám Elena. Pont Ő, akire a legkevésbé sem vagyok most kíváncsi.

-         Bejöhetek?

-         Ha azt mondanám nem, mit tennél? – kérdeztem annyi gúnnyal a hangomban, hogy már azt hittem meg is sértem vele, de csak a szemét forgatta, és leült mellém. – Sejtettem.

-         Rendben vagy?

-         Hooogyne. – nem vártam, hogy elhiggye.

-         Normális, hogy így viselkedsz. Ha velem történt volna ugyan ez, Stefan hetekig vádolná magát, de te ne tedd ezt! – tagolta az utolsó szavait.

Próbáltam értetlenül nézni rá, végül is nem teljesen vagyok benne biztos, hogy tudom, mit akar ezzel.

-         Jen erős, nagyon erős. Mindnyájunknál erősebb. Holnap, ha fel fog kelni az lesz az egyetlen problémája, hogy megint kihagyott egy napot.

Jen remekül tud álarcot viselni, ha ezt tényleg el tudta hitetni Elenával. Jen valóban erős, de belül még nem olyan kemény. Valahol mélyen ezekkel a problémákkal emészti magát egész nap, és csak elfedi az egyéb bajaival és a maradék felszínes erejével.

            Nem akartam Elena illúzióit lerombolni ezért csupán bólintottam.

-         Nem fog többet előfordulni, nyugalom. Sokkal elővigyázatosabbak leszünk

-         Még jó hogy!

-         Haragszol rám?

-         Mert?

-         Mert Kath a hasonlóságunkat használta fel ma.

-         És ez a te hibád lenne? Vagy mire gondolsz?

-         Hát, ha én nem lennék, akkor…

-         Jajj, Elena, ne akarj már megint mártír lenni. Nem te tehetsz róla, hogy ugyan úgy néztek ki, nem te tehetsz arról, ami ma történt és arról sem, hogy Katherine egy ribanc.

Elena erre csak átölelte a vállam, amivel mellesleg kilocsolta a vér egy részét, majd felállt és egyedül hagyott a pincében.

            Tovább töprengtem Kath esetleges tervein, de ezzel csak azt értem el, hogy észre sem vettem, mikor apró porrá zúztam a tenyeremben az üveg nyakát, így a maradék a földre hullva eláztatta a padlót. A ház csendes volt egy jó ideig, de mikor mozgolódást hallottam, már tudtam, hogy idő közben eljött a reggel. Feltápászkodtam a földről, és magam mögött hagytam az este nyomait.

            Jen úgy aludt, hogy ha akartam sem tudtam volna felébreszteni. Látszott az arcán a kimerültség, és hogy az éjjel sem aludt teljesen álomtalanul. Erről árulkodott a teljesen összegyűrt ágynemű is. Csak álltam pár percig, és néztem, hogy így is mennyire le tud kötni. Ahogy a lába el és előtűnik a lepedő alól, ahogy a haja szétterül a párnán és az arcán…

-         Te is benne voltál az álmában.

-         Tessék? – fordultam hátra Jason hangjára.

-         A rémálmok közben egyszer-egyszer álmodott rólad is. Akkor sem volt épp nyugodt, de azokat nem néztem végig.

-         Mi? Te belenéztél az álmaiba? Egyébként is hogy kerülsz ide? Hazamentél nem?

-         Visszajöttem egy pár órája. És csak azt láttam, hogy nagyon zaklatottan fetreng. Kíváncsi voltam.

-         Nem akarlak még egyszer ennek a szobának a közelében látni téged. Elég világosan fogalmaztam?

-         Persze. – rántott egyet a vállán Jason majd távozott.

Én sem figyeltem tovább, ahogy Jen aludt, inkább megfordultam, és hollóvá változva kirepültem a nyitott ablakon. Visszaszárnyaltam oda, ahol este találkoztunk Katherineékkel, hátha találok ott valamit. Bármit.

/Jennifer/

            Kialvatlanul, de erősebben ébredtem, mikor a telefonom csörögni kezdett. Nem tudom, hogy került az éjjeli szekrényre, de épp kéznél volt, így felvettem.

-         Igen?

-         Jó reggelt, felkeltettelek?

-         Tyler? Hát igen, de mindegy. Miért hívtál?

-         Át tudnál jönni valamikor, szeretnék veled beszélni.

-         Ömm, persze, azt hiszem. Egy órán belül ott vagyok jó?

-         Nagyon jó, köszönöm, és bocsánat, hogy felkeltettelek.

-         Semmi gond, szia. – tettem le végül én, majd egy nagyot sóhajtottam.

Nagyon nyújtóztam, majd a fürdőbe mentem, hogy embert varázsoljak magamból. Csak akkor tűnt fel Damon hiánya, mikor már felöltözve álltam a gyűrött ágy mellett. Csak azt remélem, nem engedik, hogy bármi hülyeséget csináljon.

            Beágyaztam, aztán lementem a nappaliba, ahol senkit sem találtam ugyan úgy, mint a többi helységben sem. Ahogy kiléptem az ajtón jutott csak eszembe, hogy hogyan is fogok eljutni a Lockwood házba? Damon kocsija ott állt a ház előtt, de a kulcsát nem találtam az előszobában, így hát próba szerencse alapon beültem a vezetőülésbe, de a kulcs nem volt itt sem. Lemondóan sóhajtottam, de még lehajtottam a napellenzőt, hátha… És láss csodát, az ölembe hullott egy cetli.

Jen, a kulcs az ülés alatt van. Ha nem Jen vagy, akkor nagyon gyorsan szállj ki a kocsimból, különben eltöröm a lábadat.

Ennyi állt csak a papíron, de bőven elég volt ez is hozzá, hogy Tylerig vigyorogva vezessek.

            A villa ajtaja nyitva volt, így besétáltam, mintha csak haza érkeztem volna.

-         Tyler! – kiabáltam az előszobából, és pár másodperc múlva fel is tűnt Ty a lépcső tetején.

-         Szia, gyors voltál.

-         Na, ki vele, mi volt ilyen fontos hajnalok hajnalán?

-         Jen, délután négy óra van.

-         Tényleg? – őszintén elcsodálkoztam. Teljesen abban a hitben voltam, hogy reggel van.

De ha ilyen késő van, akkor hol volt mindenki, amikor felkeltem?

-         Ja. Kérsz valamit?

-         Esetleg valami reggeli félét.

-         Akkor irány a konyha, és ott beszélhetünk is.

Követtem Tylert, figyeltem, ahogy összedob nekem egy rántottát, majd mikor enni kezdtem belekezdett a mondókájába.

-         Igazából kicsit kínos dolgot akarok kérdezni… - mondta bizonytalanul.

-         Ne kímélj, annyira rossz nem lehet!

-         Hát arról lenne szó, hogy mi, ömm, Car és én, szóval mi összejöttünk.

-         Ez nagyon jó! – rögtön felvillanyozódtam – És hogyan?

-         Nem tudom, egyszer csak már jártunk és kész, bár Carolinetól ez nem meglepő.

-         Ez volt olyan kínos? – kérdeztem értetlenül.

-         Hát, igazából arról lenne szó, hogy, szóval az érdekelne, hogy milyen, khm, lefeküdni egy vámpírral. – hadarta a végét egy szuszra, de megértettem mit akar, és kiesett a villa a kezemből.

Mindenre számítottam, de erre biztos, hogy nem. Pár pillanatig csak döbbenten pislogtam, amivel még inkább zavarba hoztam Tylert. Ty, igazán felnőtt, hogy ezt egyáltalán eszébe jutott megkérdezni. Dicséretes, hogy nem vette bele magát csak úgy a határozottan veszélyes ismeretlenbe, és nagyon jól esett, hogy ennyire megbízik bennem. Végül elmosolyodtam és úgy gondoltam, ellátom 1-2 jó tanáccsal.

-         Hát, - rájöttem, hogy ez nekem talán még kínosabb lesz – szóval kezdjük ott, hogy erről nem tudhat más rajtunk kívül! Igaz?

-         Persze.

-         Akkor őszinte leszek. Nem igazán tudom, mennyiben különbözik egy vámpírral szeretkezni, mint egy emberrel, mert egy emberrel sem voltam korábban. – Erre a kijelentésemre Tyler úgy meglepődött, hogy kis híján leesett a székről.

-         Ezt, te, most, komolyan mondod?! Egy vámpírral feküdtél le életedben először!? De, de tudtad, hogy az?

-         Persze, hogy tudtam, és őszintén nem bántam meg. – erre csak húzott egyet a száján. – Hidd el nekem, Caroline után nem fogod húzogatni a szádat. – most a szemöldöke szaladt fel a homloka közepéig. – Szóval, a vámpírok, ha tudják magukat kontrollálni, akkor úgy tudnak vigyázni az emberre, mint egy porcelán babára. Ha nem tudnak uralkodni magukon, az nem hiszem, hogy jó lehet, de nem hiszem, hogy benned könnyebb lenne kárt tenni, mint bennem.

-         Hát nem. – vigyorodott el végre Tyler is.

-         Arra vigyázz, hogy nehogy felsértsd magad, mert azt nem tudom, mennyire bírná ki Car, és lehetőleg ne harapd meg, mert biztos visszaharapna… - pirultam bele egy kissé én is a végére.

-         Öhh, jó, azt hiszem ez menni fog. Ugye nem lehet gyerekük?

-         Nem, az kizárt. De van egy dolog, ami lehet kicsit durván fog hangzani, de jobb az elővigyázatosság. Szóval a helyetekbe tennék ki az éjjeliszekrényre egy kis vasfüvet és varkasölőfüvet baj esetére. Azzal akkor is le tudjátok állítani a másikat, ha már tényleg nagy a slamasztika.

-         Ok, lehet, hogy megfogadom, de nagyon nem fűlik hozzá a fogam.

-         Elhiszem, de a ti kapcsolatotok nem akármilyen. Az ősellenségek, vámpír és vérfarkas. Szóval ki tudja, ilyenre nem hiszem, hogy volt már példa. – de ahogy ezt kimondtam bevillant egy kép.

Egy kép, ahogy Mason hasán ülök Kathrine bőrébe bújva. Úgy éreztem eljött a pillanat, hogy menjek.

-         Ha nincs más, akkor mennék, még van dolgom. Kétnapi anyagot is be kell pótolnom, és ki kell találnom, honnan szerzek igazolást.

-         Az már el van intézve. Stefan megbűvölte a tanárokat. – leesett az állam.

-         Tényleg?

-         Ha mondom. Ma beszélt az összes tanárral, akik készségesen kihúztak téged a hiányzók listájáról.

-         Hát akkor még ezt is meg kell ma köszönjem. Szia Tyler, és vigyázzatok magatokra!

-         Kösz Jen, és köztünk marad minden, ígérem!

Akkorra már eljutottam a bejáratig, így csak visszaintettem Tylernek, és kiléptem a házból. Ezt a napot nem hiszem, hogy el fogom felejteni. Ezzel a gondolattal a fejembe ültem be a kocsiba, és már alig vártam, hogy elmeséljem Damonnak ezt az egész vérfarkas-vámpír ügyet, ugyanis nem vagyok benne biztos, hogy helyesen tettem-e, hogy biztattam őket.

            Pár perc alatt a Salvatore ház elé értem, majd miután a kocsi kulcsát visszatettem a napellenző mögé besiettem a házba. Ugyan úgy, mint reggel, most sem láttam sehol senkit, de túl nyugis volt ez a csönd ahhoz, hogy kiabálni kezdjek benne. Valakinek csak kell itthon lennie, hisz kint áll még másik két kocsi is, de mindegy. Elindultam fel a lépcsőn, és közbe füleltem hátha meghallom valakinek a hangját. Egyenesen Damon szobájába mentem, gondoltam, ott van rá a legnagyobb esély, hogy megtaláljam. Lenyomtam a kilincset, majd kinyitottam az ajtót.

            Belém szorult a levegő, a szemem tágra nyílt, és a lábam is csak épp, hogy elbírta a súlyomat. Itthon volt Damon, de nem egyedül. A szépen beágyazott ágy, most ugyan úgy össze volt gyűrve, mint reggel, de most nem én csináltam, hanem Damon és valaki más vele, aki nem én voltam. Nem voltam közel, de egy pillantás is elég volt hozzá, hogy tudjam, egyikőjükön sincs ruha és épp igen közelről ismerkednek.

            Egy lufi vagyok, ami kipukkadt, egy tükör, ami összetört, egy felhő, amit szétfújt a szél. Nem törődve senkivel és semmivel, menekülni vágytam. Meghalni vagy legalább felejteni vágytam. A táskám a földre ejtettem, a telefonom kivettem a zsebemből és a lépcsőről dobtam le. Kiürítettem minden zsebem tartalmát a szőnyegre, és csak a viselt ruháimmal kirohantam a házból. Megláttam Damon kocsiját, és már a látványától úgy éreztem magam, mintha egy kést forgatnának a hasamban. Feltéptem a legközelebbi másik autó ajtaját, ami szerencsére nyitva is volt, és beültem. Nem tudom, hogy és miért, de csodával határos módon az indítóban volt a kulcs, így azt csak elfordítottam és tövig nyomtam a gázpedált. Hátra sem nézve hajtottam át az erdős úton, és csak akkor kezdtek el hullani a könnyeim, mire elhagytam a Mystic Falls határát jelző táblát.