Ötvenötödik fejezet – Jason próbái 2.

Sziasztok!

Hát csak összehoztam, és megírtam még ma! :DD Büszke vagyok magamra. ^^ nicolee tanúsíthatja, hogy 6körül még alig a fele volt meg... :$ Az elütésekért, hibákért és a függővégért előre is bocsánat! *.* Max 16-os, nem több. ;) Remélem tetszeni fog, és írtok majd sok-sok kommentet! 

És megálmodtam az új rendszert, ami úgy fog kinézni, hogy a Rókavadászaton minden hétfőn, csütörtökön és vasárnap lesz frissítés, a Desperate Fight-on kedden és szombaton. (de még változhat.)

Na jó olvasást, pussz!

Csönd. Nem hallottam senkit, és semmit, még a saját légzésem, vagy szívverésemet sem. Nyugalom. Olyan érzés áradt szét a testemben, mintha egy kád, forró vízbe ereszkednék bele egy fárasztó nap után. Könnyűnek, nyugodtnak éreztem magam, de a szemem nem mertem azonnal kinyitni. A szemhéjam mögül csak annyit tudtam megállapítani, hogy nincs világok, így hát ki kellet nyitnom a szemem.

            A világ legfurcsább képe tárult fel előttem. Továbbra is az erdőben voltam, csak most mintha egy vékony fátyol mögül nézném a világot, de nem ez volt a legfurcsább, távolról sem. Jobban körülnéztem, és ennek a következménye egy enyhe szívroham volt, mivel a talpam a föld fölött pár centivel lebegett, ahogy megemeltem a lábam és lépni próbáltam előre mozdultam, pedig lemertem volna fogadni, hogy ha nincs súrlódás, nincs mozgás sem. Amint el tudtam vonatkoztatni attól a ténytől, hogy lebegek, kicsit távolabbra is elnéztem. A fák közül már előjöttek az „üldözőim” és most hatalmasra tágult szemekkel kerestek engem mindenütt. Jason és Gabe arcán egyszerre volt döbbenet és öröm, a többiek leginkább csak értetlenül ráncolták a homlokuk. Egyedül Damon kifejezését nem tudtam megfejteni, de tudtam, hogy valamire készül. Hogy miből? Abból, hogy mindenki valami fényt bocsátott ki magából, vagy a fény vette körül, nem is tudom, de nem is számít. A vámpírok körül pirosas-barna sáv volt, Bonnie körül lilás-rózsaszín, Tyler körül kékes, Jason körül zöldes, Gabriel körül sárga, és az emberek körül fehér, de Jeremy körül inkább szürke volt, viszont mikor Damont figyeltem a fény elkezdett változni és a piros egy nagyon sötét árnyalatát vette fel. Nem tudom, hogy miért, de azonnal mögé ugrottam, hogy hogyan mozoghattam ilyen gyorsan azt nem tudom, és a fülébe súgtam, de ő nem hallott meg. Elindult Jason felé, utána nyúltam, de a kezem úgy úszott át a karján, mintha ott se lett volna.

            Meghaltam? Szellem lettem? Mi folyik itt?!

-         Hééé! – kiabáltam, de senki nem hallott meg, Damon pedig egyre sötétebb színnel körülvéve közeledett Jason felé, és már Gabe is kezdett változni.

Damon elé ugrottam, de ő átsétált rajtam, viszont miután már újra külön váltunk hirtelen megtorpant és hátrafordult.

-         Mi történt? – kérdezte Jason.

-         Azt neked kéne tudni nem?! – kelt ki magából Damon.

-         Nyugi, Jen itt van valahol, csak nem látjuk, nem érezzük és nem is halljuk.

-         Hogyan? – esett le mindenki álla.

-         Mindjárt megértitek. Jen! Először is nyugalom. – folytatta normális hangon – Ez az állapotot szellemnek, vagy tiszta energiának, szabad energiának is nevezik. Nem hallunk, nem látunk, és csak kis mértékben érzünk. Ha jól sejtem Damon az előbb átsétált rajtad. – nézett az említettre. – Viszont Jen, ebben az állapotban látnod kell valahogy a szándékainkat. Ezt nem tudom, hogy kell érteni, csak ennyit írtak róla, viszont azt tudom, hogy ha nagyon akarod, tényleg nagyon akarod, akkor bármit megtehetsz.

Kis szünetet tartott, vett egy nagy levegőt, majd folytatta.

-         Igazán remélem, hogy nem csinálsz majd ezzel a képességgel túl nagy hülyeségeket. Szóval, megérinthetővé teheted magad mindannyiunk számára, vagy csak egyikünk-másikunk számára, ezt te tudod befolyásolni. Aztán, hallható is ugyan így lehetsz. Ha nagyon koncentrálsz, és kiáltasz valamit, akkor akármennyi ember állhat itt, csak az fogja hallani, akit te választasz ki. Viszont, ha láthatóvá válsz, azt mindenki fogja látni, ezzel nem kivételezhetsz. A gondolatolvasás ebben az állapotban nem működik se neked, se nekünk. Visszaváltozni ugyan úgy tudsz, mint eddig, csak kicsit több önbizalommal. Itt maradunk 10 percig, addig próbálkozz, utána változz vissza. Óra indul.

Jason szavai nem csak engem leptek meg, hanem mindenki mást is. Szóval olyan vagyok, mint egy szellem, és ha azt akarom, akkor bárkit megérinthetek, vagy bárkihez beszélhetek, úgy, hogy a többiek nem veszik észre. Damon ugyan olyan fényt árasztott megint, mint az elején.

            Odaléptem mögé, és azt akartam, hogy halljon. Megpróbáltam csak Damont látni, a környezetet kizárni és nagyon odafigyelni.

-         Damon… - szóltam, de nem működött. Még jobban megerőltettem magam. – Damon.

Damon szeme oda ugrott, ahol épp álltam. Nagy mosolyra húzódott a szám.

-         Gyere velem és ne ijedj majd meg.

Fogalmam sincs mi ütött belém, de úgy éreztem, hogy ebben a furcsa állapotban sem teljes még a „boldogságom”. Odanyúltam Damon kezéhez, és magamban láttam, hogy megfogom, és az úgy is történt. Ördögi vigyorral csúsztattam fel a kezem Damon karján, és éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, aztán óvatosan húzni kezdtem a fák fel és ő ügyesen követett.

-         Mindjárt jövök… - szólt vissza Damon, ahogy egyre gyorsabb tempót diktáltam.

Mentünk, csak mentünk és én tovább húztam volna, de Damon egyszer csak megtorpant.

-         Jen?

-         Igen? – válaszoltam, és azonnal kiderült, hogy hall.

-         Minden rendben?

Úgy döntöttem, kihasználom, hogy nem lát és elengedtem a karját.

-         Ne! Hé, hova tűtél? – egy ideig próbálkozott, hátha meglát, de gyorsan feladta – Nem vicces.

A háta mögé kerültem, és onnan súgtam a fülébe.

-         Szerintem sem.

-         Változz vissza.

-         Még nem. – hajoltam a másik füléhez.

-         De… - használtam a meglepetés erejét, és mielőtt válaszolhatott volna, kigomboltam egy gombját az ingén, de mire odakapott a kezével már arrébb léptem. – Ne szórakozz! – de szoktam én rá hallgatni?

Úgyhogy, kigomboltam még két gombját egy mozdulattal. Damon nagyot sóhajtott.

-         Utoljára kérlek…

-         Most én kérek. – fojtottam belé a szót a saját szavaimmal, és azzal, hogy nekitoltam a legközelebbi vastag fának. – Fogd be!

Aztán elengedtem. Magához sem tért a döbbenetből, de a düh első jelei már mutatkozni kezdtek rajta, viszont a körülötte lévő fénysáv egyre izzóbb vörös színt vett fel, így nem hittem el, amit az arcán láttam. El akart lépni a fától, de visszadöntöttem.

-         És maradj nyugton. – amikor nem tartott ellen folytattam – és csukd be a szemed… - mondtam egyre halkabban – és lazíts.

Megtette. Bebújtattam kezem az inge alá, és ahogy felfelé haladtam sorban leszakítottam, vagy kigomboltam minden gombot. A körülötte izzó vörös fénnyel nem is törődtem, mivel amúgy is kezdte ellepni a fejem a vörös köd. Egészen a nyakáig futtattam az ujjaim, majd úgy döntöttem, kipróbálom, mindent érez-e Damon, és magamhoz húztam a fejét.

            Úgy csókolt, mintha hosszú idő óta keresett volna, és csak most talált rám. Követelőző volt, de bőven visszaadta azt, amit belőlem is kicsikart. Azt hittem sosem fog elengedni, és már a láthatatlanság előnyét sem tudtam igazán kihasználni, mert már körém fonta a karjait. Végül kiszabadítottam a szám, és elkezdtem lefelé haladni az állán, a nyakán, a vállán, le a kulcscsontján, a mellkasán, majd sokáig elidőzve a kockás hasán. Damon száját sokféle hang hagyta már el, de olyan csalódott nyögést még sosem hallottam, mint amit abban a pillanatban produkált, hogy elvettem a szám a hasáról, egészen az övcsatja felől. Elhátráltam, hogy ne tudjon megfogni, és egy pillanatig csak élveztem a látványt, ahogy ott áll ing nélkül, teljesen feltüzelve. Úgy nézett a szemembe, mintha csak látná, hol állok, de nem láthatta, maximum érezhette.

            De minden idilli pillanatot félbe kell hagyni valahogy.

-         Damon? – törte meg a csendet Elena hangja. – Mit csinálsz itt? Mindenki téged keres! Damon?

Damon csak másodszorra hallotta meg, hogy hozzá szóltak, és ez még nagyobb megelégedéssel töltött el.

-         Elena, mit csinálsz itt? Nem kóricálhatsz egyedül az erdőben este! Keresd meg Stefant!

-         Damon, minden oké? – nézett végig arcán mindent tudó mosollyal Elena.

Erre már Damon is lepillantott, és gyorsan összehúzta maga előtt az ingét, majd sértődötten elindult, valószínűleg a ház felé.

-         Szép volt Jen. – vigyorgott bele a sötétbe – Előjönnél?

-         Megpróbálom. – válaszoltam, és különösebb erőfeszítés nélkül sikerült hallhatóan beszélnem.

Úgy csináltam, mint mindig, a visszaváltozást, csak most különösképp figyeltem rá, hogy ne kapkodjak el semmit. Egy perc múlva talajt fogott a talpam, és ott álltam teljes életnagyságban Elenával szembe, az arcomon ugyan olyan mosollyal.

-         Beszélgessünk egy kicsit. – indult el a fák közé.

-         Rendben. Miről?

-         Mit tervezel Damonnal?

-         Hát ez nehéz kérdés. Nem tudom pontosan. Csak a mának akarok élni vele, ha ennek így van értelme.

-         Talán van.

-         És te mit tervezel Stefannal? – kérdeztem vissza.

Stefan említésére benne akadt a levegő, és úgy látszott nem akaródzik válaszolni nekem. Nem erőltettem tovább a beszélgetést, csak csendben lépkedtünk az avaron. Már épp meg akartam kérdezni, milyen messze vagyunk még, mikor újabb kérdést tett fel.

-         Milyen volt ez a szellem állapot?

-         Hát nagyon furcsa… Olyan földöntúli érzés volt. Lebegtem, és egy fátyolon keresztül láttam mindent, de nem zavart, ráadásul minden faj körül másféle fénysáv van, amik változtatják a színüket az érzésektől függően. Láttam mikor Damon dühös volt, mert a pirosas-barnából szinte fekete lett.

-         Érdekes. Nehéz átváltozni?

-         Hát nem is tudom. Annyira nem. Először ösztönös volt, aztán irányítva nehezebb volt, de már annyit gyakoroltam, hogy már egyszerűnek tűnik.

-         Értem. És a gondolatolvasás? Szoktál… tudod…

-         Előfordult, de nem igazán akarom sértegetni mások intim szféráját. Inkább csak beszélgetésre használom. Az sokkal hasznosabb. Egy zsúfolt teremben is lehet „négyszemközt” beszélni, bármilyen messze is vagytok.

-         Nem lenne rossz ezt megtanulni.

Ezek után megint csendben sétáltunk, de körülbelül 5 perc után meg kellett kérdeznem, hogy merre is járunk.

-         Milyen messze van még a ház?

-         Már nem sok, azok mögött a fák mögött már a hátsókert van. – mutatott előre. – Bocsánatot kell, hogy kérjek, egy hosszabb úton indultam el, hogy legyen időnk beszélgetni.

Ez annyira Elenára illet, hogy meg sem lepődtem igazán, de azon még mindig nem tudtam napirendre térni, hogy miért nem válaszolt a Stefannal kapcsolatos kérdésemre. Küzdött bennem a két oldal, hogy kérdezzek rá, és hogy hagyjam inkább, biztos van oka rá, hogy miért nem válaszol, de aztán a kíváncsibb énem győzött.

-         Ha nem akarsz válaszolni, nem muszáj, de arra még nem feleltél, hogy te mit tervezel Stefannal?

Elena megállt, majd egy nagyot sóhajtott, és ebből azt sejtettem, hogy válaszolni fog, de helyette egy férfi hangja csendült fel mögöttem.

-         Azt tervezi, hogy karót döf a szívébe, és darabokra tépi a testét…