Ötvennyolcadik fejezet – Hatalmas hibák

Sziasztok!

Hát nem hagyok még fel a megosztásotokkal, és továbbra is bátran nyomkodjátok a nem tetsziket is. xD Érdekes látni a véleményeket. Ennek a fejezetnek kivételesen nem hagytam függővéget, hogy legalább ennek örüljetek egy kicsit. :DD 

A szavazásban a Happy End nyert és második lett a Rám bízzátok... Hát igyekszem majd ezt figyelembe venni. Ha véglegesen lezárom a rókavadászatot, akkor hatalmas mindent lezáró finálét kaptok, de ha felmerül a folytatás lehetősége, akkor még meglátom, mely szálakat varrom el véglegesen. :P A vasárnapi lesz az utolsó előtti fejezet, és eddig van időtök hatni rám, mivel jövőhéten szép lassan kidolgozom az utolsó fejezetet és valamikor a hét második felében felteszem.

Na ennyit az üres fecsegésből, íme a fejezet. *neöljetekmeg*

/Damon/

            Az erdőben tett látogatásom teljesen felesleges volt, de legalább a fejemet sikerült teljesen kiszellőztetnem, és délutánra, mikorra már ideje volt hazamenni teljesen ki is józanodtam. Reméltem, hogy Jen már ébren lesz, de még mindig békésen aludt. Lementem a konyhába, és csináltam egy szendvicset és kávét késői reggeli gyanánt, majd a tálcával a kezemben tértem vissza az emeletre. Csak belöktem az ajtót, míg bementem rajta, de elszámoltam az erőt, és az ajtó egy hangos puffanással csapódott be mögöttem. Természetesen ezzel a baklövésemmel keltettem fel Jent, pedig sokkal jobban örültem volna, ha egy ennél jóval kellemesebb utat járunk be az ébredésig.

-         Jó reggelt. – mondtam némi bocsánatkéréssel a hangomban, de Jen csak elmosolyodott a tálca, vagy esetleg az én látványom miatt.

Leültem az ágyra mellé és az éjjeli szekrényre tettem a reggelit.

-         Kialudtad magad? – nem tűnt már fáradtnak, de azért kap egy lehetőséget rá, hogy elküldhessen.

-         Igen. – még bólogatott is mellé, amitől a haja még kócosabban állt. Úgy nézett ki, mint ahogy én csak órák múlva akartam, hogy kinézzen, miután bevégeztem a bosszúmat az erdős mutatványáért.

Csak pár pillanatig merengtem el magamban, és ezt kihasználva Jen vette a kezébe az irányítást. Keményen megfogta a vállam és hátradöntött az ágyon, hogy a hasamon foglalhasson újra helyet. Furcsállottam ezt a letámadást, de semmi kifogásom ellene. Nem telt el egy századmásodperc sem, és már nem csak a teste ért hozzám, hanem a szája is az enyémre tapadt. Követelőző, és szinte kiéhezett volt minden mozdulata. Nem gatyázott, a szája után a nyelve is ostromolni kezdett, én pedig meglepődve, de készségesen viszonoztam. Amikor viszont megharapta az alsó ajkamat, de úgy, hogy a vérem is kiserkedt elhúzódtam tőle és kérdően néztem rá.

-         Ne mond, hogy fájt… - mosolyodott el, majd visszahajolt a számra, és lenyalta róla a kicsordult vért.

Bármennyire is furcsa volt ez az egész, egyre jobban kezdett felizgatni, ahogy Jen keze és szája egyszerre járta be minden porcikámat. Nem bírtam tovább Jen kényelmes tempóját, és úgy éreztem, ha most nem veszem át az irányítást, akkor sosem adhatom vissza neki a múltkorit. Átfogtam a derekát, ledöntöttem magam mellé az ágyra és gyorsan behelyezkedtem a két combja közé. Egy mozdulattal szó szerint leszakította rólam az ingem, és a darabjait az ágy mellé dobta, majd a hátamon kezdte el húzogatni a körmeit, és ahogy mélyült a csókunk, úgy karmolt egyre erősebben és erősebben. Egy pillanatra elhúzódtam, hogy kibújtathassam a felsőjéből, de ő sem tétlenkedett, rögtön kigombolta a nadrágom, így mikor újra fölé hajoltam, csak le kellett rólam tolnia a lábával. Már nem sok hiányzott hozzá, hogy a maradék textil lekerüljön rólunk, mikor lépteket hallottam a lépcsőről. Gondoltam valaki hazaért a Salvatore szállodába, mert mostanában inkább ekképp funkcionál, és nem is törődtem vele, hogy ki lehetett az érkező. Jen kezei már rajtam mozogtak, de nem akartam, hogy a kezével végezze el a szórakozásunk legjobb részét, ezért mindkét csuklóját összefogtam és a feje fölé nyomtam a párnába.

            Mozgást láttam a szemem sarkából, és az ajtó felé kaptam a tekintetem, így még épp elkaptam Jen döbbent és összetört tekintetét, majd egy vörösesbarna villanás után eltűnt az arca az ajtóból. Azonnal leugrottam az ágyról, és gyanakodva néztem Jenre. Jenre? Az arckifejezése döbbentről elégedetté, majd gúnyossá vált.

-         Könnyebb volt, mint hittem. Nagyon ki lehetsz éhezve rá, ha nem is törődtél vele, hogy mennyivel másabb a viselkedésem, mint a kis alakváltódé.

-         Teee átkozott, retkes, rühes, girhes, alattomos, büdös kurva! – annyi düh gyülemlett fel benne másodpercek alatt, hogy azt hittem felrobbanok. Egy mozdulattal kirántottam az ágyból és a falhoz szorítottam a nyakánál fogva, és ez a lépésem meglepte.

-         Hogy a…? – próbált szabadulni, de nem ért fel az ereje az enyémmel. – Mi a fene ez? Hogy lehetsz ilyen erős? – egy kis ideig csak néztem a szemébe, majd láttam, ahogy a pupillája kitágul, és rádöbben, honnan van az erő. – Iszod a vérét? – határozottan dühössé vált a szeme.

-         Mi baj? Zavar, ha én megkapom azt, amire te csak sóvárogsz?

-         Eddig megkaptad, de most kiestél a kicsi Jenny kegyéből. Sőt, talán már el is kapták az embereim, ha volt olyan bolond, hogy az erdőbe menekült. – a szemében az a bizonyos villanás kizökkentett.

Igazat mond. A nyakánál felkaptam a földről, majd az ablakhoz vittem, és kihajítottam Kathrine-t az emeletről.

            Tudtam, hogy ez Kathrine, de ahogy láttam zuhanni Jen alakjában meghűlt bennem a vér. Nem tudnám elviselni, ha meghalna. Villámgyorsan felöltöztem, majd kirohantam a házból, de a kocsim előtt csak megálltam és tanácstalanul néztem körbe. Fogalmam sincs hová ment Jen…

/Jennifer/

            Mystic Falls után nem tudtam merre induljak, csak mentem amerre az út vitt. A könnyeim már patakokban folytak le az arcomon, és az útból nem láttam mást, csak egy elmosódott szürke pacát. Hogy tehette ezt? Kivel? Miért? Miért most? Ha az a baj, hogy nem volt neki elég egy olyan lány, mint én, akkor miért mondta, hogy szeret? Miért vett egy házat nekem? Nekünk… Miért? Miért? Miért? Fájt a tüdőm, szúrt a mellkasom, és csak zihálva kaptam levegőt. Le kellett volna húzódnom az útról, mielőtt balesetet okozok, de nem mozdult a lábam a fék felé, inkább tovább nyomtam a gázt. Végül is, kit érdekel, élek-e vagy halok-e!? Kezdtem csillagokat látni, ahogy egyre kevesebb és kevesebb oxigén jutott be a tüdőmbe. Már vártam, hogy jöjjön a mindent elnyelő hírhedt sötétség, de csak egy kezet éreztem meg a kezemen, mire majd kiugrottam a székből, és beletapostam a fékbe, de mielőtt feltéphettem volna az ajtót elkapta valaki a fejem és hátrafordított.

-         Héhéhé, nyugalom!! Vegyél egy nagy levegőt! Gyerünk! Le kell higgadnod! – Dean arca volt előttem centikre.

Azonnal eltűnt minden menekülő ösztönöm, Dean nyakába vetettem magam, és úgy kapaszkodtam a kabátjába, mintha a fuldokló a tengerbe dobott mentőövbe.

-         Csssss… Na, jól van, ülj át ide. – azzal a hátsó ülésen ülve áthúzott engem az anyósülésbe.

Nem tudom, hogy tudott onnan megmozdítani, de nem is érdekelt. Egyszerűen csak örültem, hogy van velem valaki. Kiszállt hátulról, és beült a vezetőülésbe.

-         Hová megyünk?

-         Csak messze. – nyögtem ki két hüppögés között.

-         Oké. – nem kérdezett, nem mondott többet. Hagyta, hogy kibőgjem magam, és csak azután nézett rám újból, mikorra kifogytak a könnyeim.

-         Na, elmeséled mi akasztott ki ennyire kislány?

-         Damon.

-         Nem lep meg. Mit mondott?

-         Nem mondott…Tett…

-         Akkor mit tett?

-         Megcsalt. – erre a kocsi csikorogva megállt.

-         HOGY MIT CSINÁLT?! – nézett rám kitágult szemekkel Dean. Amikor látta, hogy nem változtatom meg, amit mondtam újra a gázra lépett, és egy éles kanyarral visszafordult Mystic Falls felé.

-         Mit csinálsz?! Ne! Dean! Állj meg! Állj meg most!! – most már Dean is gyorsabban szedte a levegőt, de végül a fékre lépett.

-         Miért?

-         Nem akarok visszamenni.

-         De én igen. Hazamegyünk, és megölöm. Keresek egy karót és a szívébe döföm.

Már megint a gázra lépett.

-         NEM! – megfogtam a karját, és levettem a kormányról. Nem volt épp okos ötlet, de a célnak megfelelt, mert újra megálltuk.

-         Oké. Csak egy okot mondj, hogy miért ne öljem meg!

-         Mert nem tudnád. Te halnál meg!

-         Akkor is magammal vinném a pokolra.

-         Nem. Nem fogom senki halálát sem okozni. Nem viselném el…

Dean pár percig csukott szemmel gondolkodott, majd kissé nyugodtabban felém fordult.

-         Haza kell mennünk, de mondjuk elég holnap reggel. Mit szólsz ehhez?

-         De csak, ha nagyon muszáj. – csak bólintott – Akkor hová megyünk? – tettem fel a logikus kérdést.

-         Iszunk egyet.

Elindultunk, visszafordultunk a Mistic Fallstól elvezető útra és tovább mentünk a legközelebbi város felé.

/Damon/

            Vagy egy órán át kutattam az erdőben, de nem találtam egy darab friss nyomot sem. Nem tudom Kath merre tűnt el, vagy az emberei hol vártak, de az biztos, hogy semmit nem hagytak maguk mögött. Vajon Jen belesétált a csapdájukba? Már annak a Haraldnak a kezében van, vagy Sylarében, esetleg Katherinében? Ahogy gondolkodtam, úgy villantak be a képek, és egyre csak dühösebb lettem. Visszamentem a házhoz, hátha találok valakit, de csak a zavart Zackel futottam össze.

-         Nem láttad Deant?

-         És te Jent?

-         Nem. Mi történt, miért vagy ilyen zaklatott?

-         Kath átvert röviden. Felvette valahogy Jen alakját és úgy támadott le, erre pont hazaért Jen és elrohant.

-         Nincs itt Dean kocsija, biztos azzal ment el.

-         És a nagyon okos barátodnak eszébe sem jutott, hogy nem kéne elvinnie?

-         Nem tudom, de ez nem vall rá. Valami más történhetett, de nincs ötletem.

-         Hol van mindenki más? – gondoltam, hátha tudja, merre találhatom Stefant.

-         Öm, ha jól tudom, valami iskolai bulit készítenek elő…

-         Ülj be! – intettem az autóra, majd én is ugyan így tettem, és száguldottunk is a gimi épülete felé.

/Jen/

            Már teljesen besötétedett, mire elértük a következő várost, mivel Dean biztosra vette, hogy Damon utánunk ered majd, ezért sokfelé kanyarogtunk, hogy ne legyen logikus a választásunk. Az út mellett találtunk egy nem túlzsúfoltnak tűnő bárt, így befordultunk mögé, és leparkoltunk. Nem volt túl sok kedvem bulizni, de Dean nem hagyta magát, még erőszakot is alkalmazott volna talán, ha nem szállok ki magamtól.

            A bár inkább tűnt kocsmának, de arra megfelelt, hogy alkohollal szolgáljanak ki, még akkor is, ha nem vagyok 18. Dean leült az egyik bárszékre, és engem is a maga mellettire húzott, majd rendelt a csapostól indításnak két sört.

            Majd még kettőt, és még kettőt, majd egy kör whiskyt, meg még egy kört. Már kezdtem megérezni a hatását, de a whisky is Damonra emlékeztetett, ettől újfent kiborulni készültem, így Dean rendelt gyorsan inkább vodkát, amiből belém parancsolt hármat is. A három vodka után kezdett felengedni a mellkasomban lévő görcs, így hát folytattuk a gyógyításomat. Még két vodka után áttértünk a tequilára. Nem nagyon ittam még ilyet, főleg nem úgy, mint a filmekben, sóval és citrommal, így hát épp itt volt az ideje. Ezek után már csak tequiláztunk, és táncoltunk egy ódon zenegép előtt.

            Kezdtünk kicsit hangosabbak lenni, és a tulaj sem nézett ránk olyan szépen, ezért Dean kiterelgetett a kocsmából a parkolóba. Egyedül eltartott volna egy darabig, hogy megtaláljam melyik kocsival is érkeztem, de szerencsére egy strapabíróbb fiú vállára támaszkodva csak követnem kellett őt. Valószínűleg egy magamban lassabban és ferdébb vonalakban tudtam volna csak közlekedni, de így határozottan józannak éreztem magam.

            Kinyitotta előttem Dean a hátsó ülés ajtaját.

-         Íme, az ágya hölgyem. – mutatott az ülésre.

-         Köszönöm uram.

Épp bemásztam hátulra, mikor elkezdett zuhogni az eső, és Dean is azonnal beugrott utánam. Nem mintha a víz nagyon tudna ártani nekünk, de jót nevettünk a reakcióján.

-         Várj, van itt egy takaró. – Dean előrehajolt, hogy az ülés alá tudjon nyúlni, belém pedig nem tudom mi ütött, mert felhúztam Deant és megcsókoltam.

Egy negyed pillanatig nem viszonozta, talán a megdöbbenéstől, aztán ő is úgy dönthetett, hogy egyszer élünk. A csókja egyszerre volt puha és birtokló, tapogatózó és magabiztos, és minden elsöpört a fejemből. Azt éreztem, hogy még kell, és még, még… Átkulcsoltam a lábam a derekán, és egyszerre húztam át a fején a pólóját, és az ingét is, de csak egy pillanatra álltunk meg. Egy elöl begombolt ing volt rajtam, és ettől Dean szinte észrevétlenül szabadított meg. Nem tudom, milyen erő vezette a kezeimet, de mire magamhoz tértem, már Dean feszülő nadrágjának a gombjával ügyködtem, elég sikertelenül. Ezért egy pillanatra elszakadtunk egymástól, hogy segítsünk magunkon, majd Dean végighúzta az ujjait a nyakamtól, le a melleimre, majd végig a hasamon, végül az ujjai eltűntek a nadrágomban. Egy nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy nagyon ügyes keze van, majd visszahajolt fölém, és egy csókkal fojtotta belém a következő elhaló hangokat. Én sem tétlenkedtem, először csíkosra karmolásztam a hátát, majd mikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, én is lecsúsztattam a kezem Dean férfiasságára. Mikor megérezte az ujjaimat belenyögött a csókba, majd egyre több ujját kezdte használni, amit én hálásan fogadtam.

-         Jen… - nyögte elfúló hangon a fülembe, és a hangja úgy rántott vissza a valóságba, mintha egy gumikötél kifeszített végén álltam volna eddig.

-         Várj… - Dean azonnal megállt, és elhajolt tőlem, hogy rám nézhessen.

Nem tudom mit láthatott rajtam, de az arcán egy csepp bosszúságot sem láttam sőt egy apró csók után, amit nem tudtam nem viszonozni, még el is mosolyodott.

-         Jól tetted, hogy megállítottál. Szereted őt, és szeretni is fogod bármit is tett. – éreztem, hogy megtelik könnyel a szemem. – Holnap hazamegyünk, és megbeszéled vele, hogy mi történt. Erről pedig vagy hallgatsz, vagy elmondod neki. Nekem mindegy, én hallgatok. – egy kis ideig csöndbe maradt, majd még mindig kicsit rekedt hangon hozzátette – Gyönyörű vagy, okos, tehetséges és vicces. Ha nem lennél ilyen jó az ágyban, akkor is kész főnyeremény lennél.

Még egyszer megcsókolt, hosszabban, lágyabban, szinte búcsúzkodva, majd óvatosan megfordultunk, magára húzott és lassan elaludtunk.