Kis jelentkezés

Sziasztok!

Ma elég rossz napom van, sőt szerdától már olyan a hetem, hogy el sem tudjátok képzelni. Minden nap 5kor kelek, negyed7re már a lovardában vagyok, és csak este 9 körül érek haza. :/ Ma pedig meghalt nagymamám kutyája, akit egy hete vittünk minden nap állatorvoshoz. Ezért is sietek most, mert mint a család legerősebb tagjának, nekem a kötelességem megásni a kutyus sírját. A fejezet jön holnap ígérem, már meg van írva szerencsére, mert most semmi időm nem lenne egyébként.

Na de a lényegre térve, Audrey indított egy pályázatot nem rég, amire megírtam a rókavadászat epilógusát, és képzeljétek el, én lettem az első. Ez most kicsit felvidított, és úgy döntöttem megosztom veletek a díjat, sőt a győztes művet is!!! :D És szeretnék gratulálni a másik két helyezettnek is, Johanna-nak és Kate-nek! :)

Az epilógus külön álló mű, semmi köze a folytatáshoz, ez egy alternatív befejezés. Elég rövid, de úgy hiszem tartalmas. Jó olvasást és várom a véleményeket, ha van! 

Íme a kitüntető eredmény:

Rókavadászat – Epilógus

/Damon/

            Nem hittem a saját szememnek. De lehet, hogy csak nem akartam elfogadni azt, amit láttam. Éreztem. Úgy gondoltam le tudom győzni Kathrinet, erősebb voltam nála, hála Jennek, mégis kicsúszott a kezeim közül. Az utolsó pillanatban futott el előlem, és bárhogy erőlködtem, nem értem utol. Előbb ért oda Jenhez, és a hajánál fogva húzta fel őt a földről, hogy a szívéhez tarthasson egy karót. Azt hittem van remény, még van esélyünk. Akkor is így gondoltam, mikor láttam, hogy Kathrine fogai felsértik Jen nyakán a bőrt, és kiserkedt a vére. Láttam, éreztem a szagát. Még van időm. Gondoltam, de abban a másodpercben lépett Harald. Leszúrta Kathrinet, de neki még volt annyi ideje és ereje, hogy ugyan ezt megtegye Jennel. Az én szívem is összeszorult, és szinte éreztem, hogy merül bele a húsomba a karó. De nekem semmi bajom nem lett, csak Jen szemében halványult el a fény, csak az ő szívének dübörgő ritmusa lassult le és halkult el, míg végül teljesen meg nem szűnt. Kath összeesett, Harald felkapta Jent, és egy utolsó gúnyos mosoly után eltűnt vele az erdőben.

            Pillanatokkal később tértem csak magamhoz a sokktól, és a döbbenettől, majd mindent és mindenkit magam mögött hagyva próbáltam a nyomra bukkanni. Csak Jen járt a fejemben. A kép, ahogy a tekintete megtörik, az illat, ami az ő véréből származik, és a hang, amivel megszűnt lépezni. Hiába kerestem, hiába láttam oda nyomokat, ahol nem is voltak, semmire se mentem. Kudarcot vallottam. Elvesztettem.

            Összerogytam az avarban, és elhagytam magam. Átadtam mindenem a fájdalomnak, a hiánynak, a reménytelenségnek és nem reméltem többet, hogy felkelek. Mi értelme is lenne, ha Jen nincs mellettem? A sötétben is vörösesnek látszó falevelek is, mintha csak őt akarnák elém idézni. Eszembe jutott a haja, ahogy vizesen terül szét a párán, ahogy a szél fújja, ahogy a nap simogatja, ahogy én markolok bele egy forró csók közben, és ahogy Kath emeli fel vele őt a földről.

            Tűzként lobbant lángra bennem a düh, és olyan energiával áradt szét bennem, hogy szinte már robbanni készültem. Vetettem még egy pillantást a markomban szorongatott levelekre majd szétszórva őket eredtem futásnak vissza a ház felé. Ahogy közeledtem egyre fojtogatóbb volt a füst, és hamar megláttam, hogy miért. A házat már hiába oltják, az erdő is égni kezdett. Mit sem törődve a forrósággal vágtam át a kigyulladt fákon a holtestekkel teli csatatérre, ahol már csak por volt, vér és hamu.

            Egymás mellett feküdt előttem Zac, Tyler, és Drew, az a szemétláda. Jeremy Bonnie karjaiban ébredezett, Carolinet pedig Stefan próbálta meg lenyugtatni. Rick, Elena és Jason vették csak észre, hogy visszatértem.

-         Hol van Jen? – rohant elém Jason, de én nem tudtam neki válaszolni.

A szám nem formálta meg a szavakat, a hangszálaim nem adtak ki hangot.

-         HOL VAN JEN? – üvöltötte Jason bele az arcomba, de nem tudtam megmozdulni.

Elszállt az előbb még oly nagy erőt adó dühöm, és csak a tiszta kétségbeesés maradt hátra.

Nekem esett az öklével, de meg se kottyantak az ütései, hisz nem adott bele igazán erőt. Aztán elfáradt, és elfordult tőlem, hogy ne lássam a könnyeit, amik már sűrű patakokba mosták az arcát.

            Képtelen voltam gondolkodni, vagy egyáltalán bármit tenni. Megéreztem magamon Elena karjait, ahogy a föld felé nyomják a vállaim, és nem ellenkeztem. Leültem a még szinte izzó földre, és éreztem, ahogy Elena is ugyan ezt teszi mellettem, majd nekem dönti a fejét, és vigasztalóan szorítja meg a karom. Rick is letelepedett Elena mellé, majd Jason, és szép sorban Stefan és Caroline is.

            Egyikünk sem törte meg a csendet, csak néztük a lángokban álló erdőt, beszívtuk a füst, a vér és a halál szagát és emlékeztünk mindazokra, akiket ma elvesztettünk.

A tekintetünket hajnalig fogva tartotta a szürkévé és vörössé váló fák sokasága, melyek otthont adtak nekünk, búvóhelyet és táplálékot, melyek elrejtettek minket a világ szeme elől, melyek ismerték az álmainkat és melyek a kezdetet és a véget jelentették mindnyájunknak. És nem maradt más hátra, csak a szürke, kopár, terméketlen, kegyetlen, üres valóság.