Ötvenkettedik fejezet – Viszontlátás

Sziasztok!

Na nagyon sietek, de itt a fejezet! Kicsit hamarabb hoztam, mint a kiírás, de most tudom, máskor nem. :( Bétázva nincs, szóval előre elnézést a hibákért! A következő fejezet is necces, de majd kiviszem a lovardába a gépet és ebédidőben alkotok valamit! :)) Ez a fejezet a sulimban és az Allee-ban íródott, ma kb. 2 óra alatt, de nekem, meg az osztálytársaimnak is tetszett, szóval remélem, hogy tényleg jó lett! Kommenteket bátran hagyjatok, engem csak lelkesítenek! ;)

Pusssz, jó olvasást!

Jah és bocsi, de kihagytam a 18as részt... Tudom, mindenki várta, de ilyen az élet, de kaptok majd még olyat, hogy ketté áll a fületek! ;) :P

            Másnap reggel a nap első sugaraival együtt mi is felkeltünk. Szinte egész éjjel éren voltunk, erről árulkodik az ujjamon felráncosodott bőr is, mégsem éreztem egy csepp fáradságot sem. Biztos a szervezetemben keringő vámpírvér miatt. Furcsa dolog jutott eszembe… Damon vére felélénkít, meggyógyít és erősebbé tesz engem, az én vérem pedig ugyan ezt műveli Damonnal. Ebből nekem az jön le, hogy a kapcsolatom a vámpírokkal elkerülhetetlen volt. Damon elment vadászni, így most egyedül öltözhettem fel, és láss csodát lényegesen hamarabb végeztem. Lementem a konyhába, kinyitottam a hűtőt és arra számítottam, hogy teljesen üres lesz, de tévedtem. Kellemes csalódás. Nem volt tele, de tojás, felvágott, sajt és zöldség volt benne, a kenyér tartóba pedig volt néhány zsömle is. Mosolyogva készítettem magamnak reggelit, és egy pohár tej kíséretében leültem a tévé elé. Annyira abnormálisan nyugodt volt minden… Végignéztem a kora reggeli meséket, és már csak pár falat maradt, mikor csöngettek. Úgy meglepődtem, hogy még a tejet is félrenyeltem, és köhögve kocogtam el a bejáratig. Bele sem gondoltam, hogy furcsának kéne tartanom, hogy valaki keres ebben a házban bárkit is, egészen addig, míg le nem nyomtam a kilincset és ki nem tártam az ajtót.

            Döbbenten esett le az állam szinte a földig, és egyszerűen nem tudtam reagálni. Az ajtóban álló férfi beljebb lépett, én pedig csak hátráltam, addig, míg mindketten az előszobában nem álltunk, és ő becsukta az ajtót.

-         Szia Jen.

Nem találtam a hangom…

-         Mi az? Nem is üdvözlöd a régi jó barátodat?

-         Nem vagy a barátom. – az, hogy az ő szájából hallottam ezeket a szavakat, annyira feldühített, hogy megtaláltam nem csak a hangom, és az állam, hanem a kontrollomat is visszanyertem a testem és a gondolataim felett.

-         Ne, már Jenny! – közeledett volna hozzám, de elhátráltam, egyenesen neki egy asztalnak.

-         Ne gyere közelebb Drew! – erre csak egy gúnyos kacajjal reagált és tovább közeledett. – Még egy lépés és megbánod… - próbáltam mindezt meggyőző hangon előadni, de nem nagyon sikerülhetett, mert Drew újra csak kinevetett.

Sikerült egyre jobban felhúznia, és egyre erősebben éreztem Damon vérének erejét magamban.

            Drew már egészen hozzászorított az asztalkának, és úgy éreztem, itt az ideje letörölni a képéről a vigyort. Egy hirtelen ötlettő vezérelve felhúztam a térdem, és ezzel egyenesen a férfiasságát találtam el, majd összeszorítottam az öklöm és a gyomorszáját céloztam meg, és el is találtam. Drew kétrét görnyedve hátrált el tőlem, egyenesen neki a szemközti falnak, köhögött egy párat, és egy hosszú másodperc után emelte csak fel a fejét, és nézett újra a szemembe. Az ő tekintetében újfajta tűz égett, és a szája gonosz mosolyra húzódott.

            Ijesztő volt, és egy percre el is bizonytalanított, hogy jó ötlet volt-e megütni, de Drew nem kezdett el fenyegetőzni, inkább újult erővel és elszántsággal állt velem szembe.

-         Nem gondoltam volna, hogy ennyire megerősödtél… Ha tudtam volna mi is vagy valójában, jobban vigyáztam volna rád, és nem hagytam volna esélyt a kis vámpírocskádnak.

-         A nyomába sem érsz. – szűrtem ki a fogaim között. Más már talán megijesztett volna ez a hangnem, de Drew nem hátrált meg, sőt úgy tűnt, tetszik neki, amit kivált belőlem.

Ideje akkor taktikát váltani. Elfordultam tőle, és egy csepp gyengédség nélkül fellöktem a vállammal és tettetett nyugalommal és lazasággal vonultam be a nappaliba. Ahogy vártam Drew követett.

-         Okos kislány.

-         Ne szólíts így! – az apámtól átvett hangnemet használtam, amit ő akkor vett elő, mikor meg akarta győzni a vitapartnerét a saját nagyságáról. A hangomban most nem csengett gúny, azt teljesen elfojtottam a dühvel együtt.

-         Oké, oké, csak nyugalom. Beszélgetni jöttem.

-         Illet volna bejelentkezned.

-         Igaz, sajnálom.

-         Most már mindegy.

Erre csak fújtatott egyet, és úgy látszott beválik a taktikám.

-         Megváltoztál.

-         Te nem?

-         Az előző stílusod jobban tetszett.

-         Örülök. Elárulnád végre, hogy mit akarsz?

-         Tudod te azt.

-         Nem adom fel magam Kathrinenek.

-         Akkor a következményekkel is tisztában vagy?

-         Tisztázzuk, engem boncoltak fel élve vagy téged?

-         Hogy mi?

-         Oh, ezt nem említette a jóságos Kath néni? A kis barátotok, Sylar kétszer is ránk támadt, mivel először kicsúsztam a karmai közül, másodszorra más a bosszú is vezérelte. Kis híja volt, hogy nem ölt meg.

Drew arcán átfutott a döbbenet, aztán rendezte a vonásait, és szóra nyitotta volna a száját, de megelőztem.

-         Nem hittem volna rólad, hogy egyetlen egy elutasítás miatt feladsz mindent, 180°os fordulatot veszel, és a halálomat kívánod majd.

-         Nem kívánom a halálodat! A mások élete nem érdekel, de a tiednek nem lesz baja.

-         Mert te aztán tudod!

-         Kathnek csak egy kevéske kell a véredből, ennyit miért nem tudsz megadni? Mindenki biztonságban maradhatna, ha te csak egyszer odanyújtanád neki a karod pár korty erejéig.

-         Hát ezt mondta neked? Ilyen könnyen át lehet verni egy volt FBI-ost?

-         Tévedsz!

-         Oh, nem, te tévedsz! Mindent tudok Kathrine kis tervéről, és a végeredmény vagy az lesz, hogy én halok meg, és velem együtt mindenki, vagy ő és vele együtt a hívei.

-         Senkinek nem kell meghalnia, lásd már be. Ezt csak neked mondják, hogy velük maradj, hogy ne engedj Kathnek, és csak ők kaphassanak a véredből, hogy az övék legyen a hatalmad! De te nem adhatsz nekik a véredből megértetted?! Soha!

A végén már felállva kiabált, kivörösödött arccal. Kath remek munkát végzett… Annyira megbűvölte Drewt, hogy egy csepp realitás nem maradt benne, és vakon elhisz mindent, amit az a nő mond neki. Bármennyire is gyűlölöm azt, amit tett, így nem tudtam őt magát utálni. Elég volt a szánakozás egyetlen pillanata ahhoz, hogy azon kezdjem törni a fejem, vajon hogy segíthetnék neki, hogyan húzhatnám ki Kath bűvköréből.

- Elgondolkodtál mi? Tudod, valahol mélyen már eddig is sejtetted, hogy valami nem stimmel. Az motoszkál a fejedben, hogy vajon igazam van-e. – mindezt olyan beleéléssel mondta, mint egy pszichopata őrült.

            Nem tudtam hirtelen mit tegyek. Ha tovább húzom az idegeit, akkor elborulhat az agya, és nem tudnám megúszni úgy, hogy őt ne bántsam. Ha elfogadom, amit mond, és azt tettetem, hogy belátom, igaza van, akkor lehet, hogy nem engedné, hogy itt maradjak, és erőszakkal el akarna vinni, akkor pedig megint ugyan oda jutottunk. Mit lehet ilyenkor tenni? Bárcsak itt lenne Damon… Damonra gondolva eszembe jutott egy mentő ötlet. Hisz nem csak alakváltásra vagyok képes!

            Drewra koncentráltam, és megpróbáltam a fejébe látni, de semmi értelmeset nem találtam. A fejében csak csend volt, mintha ő nem is létezne. Teljesen megfosztották a saját gondolataitól, csak azt ismétli, amiben úgymond „újra felnevelték”. Ha gép lenne, azt mondanám újraprogramozták. Ezek után csak egy ötletem maradt, bár annak is meg volt a maga kockázata.

            Nem tudtam mennyi rá az esély, de magamban elkezdtem Damon nevét szajkózni, és minden erőmet belevinni egyetlen szóba. Drew már kezdett furcsán nézni rám.

-         Nem tudom… Úgy érzem, semmit nem tudok. – hazudtam, és reméltem ezzel a válasszal is beéri.

-         Gyere velem Jen. Egyetlen egyszer adsz a véredből Kathnek, ő pedig utána elenged minket, és élhetnénk nyugodtan, és normálisan, mint mindenki más.

Megláttam, hogy Damon megjelenik az előszobában, és döbbenten hallgatta végig Drew mondatának a végét.

„Ne bántsd, csak kergesd el! Átmosták a fejét…” – gondoltam Damonnak címezve, majd Drewhoz fordultam.

-         Menj el Drew, és add át Kathrinenek az üzenetemet: ennyire ostoba nem vagyok, legközelebb próbálkozzon jobban. – majd feltűnően Drew mögé néztem, ahol már ott tornyosult Damon.

-         Én pedig azt üzenem, hogy dögöljön meg. – kacsintott Damon, majd utat engedett Drewnak az ajtó felé, aki két döbbent pislogás után rájött, hogy úgysem nyerhet, és elindult a kijárat felé. Az ajtóból még visszanézett.

-         Rájössz majd, hogy igazam volt. – azzal sarkon fordult és kiment a házból Damon pedig becsapta mögötte az ajtót, majd egy másodperc alatt előttem termett.

Az adrenalin löket elmúlt, Damon vérét pedig úgy éreztem nagyjából fel is emésztette a szívem. Azonnal felnyúltam Damon vállához, majd a nyaka mögött összekulcsoltam az ujjaim és rátámaszkodtam. Vette a lapot, egy szót sem szólt, csak csontropogtató erővel karolta át a derekam.

-         Hogy került ez ide, és mit akart? – kérdezte, miközben leültetett a kanapéra.

-         Azt nem tudom, hogy talált ide. Egyszer csak csengettek, és nem tudom, annyira jó reggel volt, hogy kiment a fejemből, hogy ide senki nem jönne csengetve, és kinyitottam az ajtót, és Drew állt kint. Ledöbbentem, ő pedig besétált a házba. Aztán mondani kezdte a magáét, persze felhúzott, én meg megütöttem, de csak nevetett rajtam. Aztán megpróbáltam higgadtan és lazán kezelni, de akkor meg elkezdett győzködni, hogy igazából Kathrine a jó és ti vertek át engem. Megpróbáltam olvasni a fejében, de nem voltak gondolatai, akkor hívtalak téged.

-         Tehát a szokásos: add fel magad, és akkor mindenki életben marad, különben megölünk mindenkit, és úgyis nálunk végzed?

Csak bólintottam. Damon felállt mellőlem és eltűnt valahova. Két perc múlva tért vissza egy pohár vízzel a kezében, amiért nagyon hálás voltam és azonnal egy húzásra meg is ittam az egészet.

-         Beszéltem Stefannal. Ideje hazaindulnunk. Mennyi idő, míg elkészülsz?

-         Igazából kész vagyok, mehetünk.

Azzal vetettem még egy utolsó pillantást a házra, a kilátásra, majd hátat fordítottam mindennek, és beültem Damon mellé a kocsiba. Fájt itt hagyni egy helyet, ami a jövendőbeli otthonom is lehet, de végül is rosszabb lett volna Damon otthagyni egy otthonért. Felőlem aztán ebben a kocsiban is lakhatunk.

            Damon egész úton csöndesen gondolkodott, miközben lassú monotonitással körözött az ujjaival a térdemen, és persze vadászrepülőket megszégyenítő sebességgel gurultuk az országúton. Aztán lassan elkezdett nehezedni a szemhéjam, és ahogy az ablaknak döntöttem a fejem azonnal el is nyomott az álom.

/Damon/

           

            Hogy az a rohadék! Amikor megláttam a nappaliban, az én nappalimban, az én kanapémon ülni, miközben Jent győzködi arról, hogy éljen vele „normális” életet…! Hát azt hittem mentem letépem a fejét, de Jen szavai még időben megállítottak. Csak az ő kedvéért nem nyírtam ki ott helyben. Még az sem hat meg, hogy átmosták az agyát. Nem agymosott állapotban is tett már nekem keresztbe, szóval tényleg csoda, hogy még lélegzik.

            Jen pedig úgy viselkedett, ahogy kellett. Ez ki is merítette, de egy szavam nem lehet. Egészben van, biztonságban és mellettem. Ennyivel is megelégszem most.